Baltikum

Baltikum 

2025. július 8-16.

Előkészületek

Régi vágyam volt, hogy eljussak a balti országokba, már évekkel ezelőtt megvettem az útikönyvet és reméltem, hogy hamarosan fel tudom majd használni.

2024 júniusában egy német nyelvű Erasmus-programot terveztünk a kolléganőmmel, egy litván partnert találtunk, aki egy vilnius-i iskolában tanít németet. Összeállítottunk egy programot, hogy mit akarunk megnézni, (a projekt témája a világörökségi helyszínek voltak), hazafelé Rigát is meg akartuk látogatni. Már készen volt a program, amikor néhány héttel az indulás előtt a litván kolléganő hirtelen visszamondta az egész utat és kiszállt a programból. Szerencsére gyorsan találtunk egy török iskolát, és május végén kiutaztunk Antalya-ba. Most viszont úgy döntöttem, megcsinálom a tervezett program egy részét, sőt végigjárom mindhárom balti államot és komppal átmegyek Finnországba is. (A négy ország közül egyikben sem jártam még korábban.)

Szakirodalom

Először a repülőjegyet foglaltam le Vilnius-ba, úgy gondoltam, egy hét elég lesz. Hogy ne veszítsek sok időt az utazásokkal egyik városból a másikba, főleg az éjszakai járatokat választottam a Flixbus-nál, de arra vigyáztam, hogy egy-egy ilyen buszon töltött éjszaka után mindig legyen rendes szállásom. Így végül 2 éjszakát foglaltam Litvániában, egyet-egyet Lettországban és Észtországban. A reggeli komppal terveztem átmenni Tallinn-ból Helsinki-be, és délután hatkor indultam volna vissza. Sajnos, a Flixbus néhány nappal az indulás előtt megváltoztatta a jegyemet (korábban sohasem történt ilyen, nem is értettem!), a hatórás indulást háromra tette. Mivel így nagyon kevés időm lett volna Helsinkire, inkább töröltem a jegyet és átraktam este 9-re. (A változtatásért fizetnem kellett, amit nem értettem, hiszen először ők változtattak!) Sajnos így csak éjjel egy után értem vissza Tallinn-ba, nem örültem, hogy akkor kell majd megtalálnom a szállásomat.

Végül nem sok időm volt a készülődésre, pénteken ért véget a tanév, este elmentem Debrecenbe, mert szombaton volt Timi diplomaosztója az egyetemen.

Júl. 8. Csongrád-Budapest

Hétfőn óriási vihar volt, este 9-ig nem volt áram, (néhány órára még a reptér is leállt!!!), kedden is egész nap zuhogott az eső. Délelőtt még bementem a suliba, elintéztem néhány alapítványi ügyet. Miután hazamentem és készülődni kezdtem, írt Mehmet, hogy írjak egy meghívólevelet az iskolánk nevében, ami kell a vízumkérelmükhöz. (Szeptember végén jön a török csapat Csongrádra!) Gyorsan megcsináltam, aztán becsomagoltam, nem tartott sokáig, mert szokás szerint kis kézipoggyásszal utazok.

Este 7-kor elállt az eső, így biciklivel ki tudtam menni az állomásra. 20.26-kor indult a vonat, még Kiskunfélegyházán is pontosan tartottuk a menetrendet, de Cegléden bemondták, hogy az előző napi vihar miatt a debreceni IC 180 (!) percet késik. Mi elindultunk, de Ceglédtől személyvonatként mentünk tovább (vagyis minden állomáson és megállóhelyen megálltunk), végül negyed 12 után értünk Ferihegyre. 10 perc múlva jött a 200E busz (ellenőrök voltak a buszon, ilyet is ritkán látok), háromnegyed 12-kor már a reptéren voltam. (Mivel késett a vonat, mindenféle kérés nélkül automatikusan visszautalták a jegy árának a felét!) Sajnos a biztonsági ellenőrzés már zárva volt, így már nem tudtam átmenni (pedig bent kényelmesebbek a székek). Végül a két terminál közötti folyosón találtam egy üres fekvőszéket, ott bóbiskoltam 3.15-ig, akkor végre kinyitott a biztonsági. Mivel reggel több gép is indult egyszerre, hirtelen nagy lett a nyüzsgés, így hiába találtam kényelmes helyet, aludni már nem tudtam. 

A biciklim az állomáson

Kiskunfélegyháza, vasútállomás

Ferihegy, vasútállomás

A terminál előtt

Júl. 9. Vilnius

Reggel 8-kor (pontosan a menetrend szerint) felszálltunk. Erős szél fújt, de végül nem esett az eső. Az ablaknál ültem, így tudtam fényképezni, sőt videózni is, fel- és leszállás közben. 

Litvánia (vagy hivatalos nevén a Litván Köztársaság) a Balti-tenger partján fekszik Észak-Európában. A legnépesebb és a legnagyobb területű balti állam, népessége 2,8 millió fő, hivatalos nyelve a litván, legnépesebb városa és fővárosa Vilnius. Az ország területének nagy része sík, a legmagasabb pontja mindössze 292 méteres. Fő folyója a Nemunas, egyetlen tengeri kikötője Klaipeda. Érdekes, hogy bár 100 km hosszú tengerpartja van, de ebből csak kb. 38 km-nek van közvetlen kijárata a Balti-tengerre (a többi részt a Kúr-földnyelv zárja el a tengertől).

Az ország története az i.e. 2. évezredre nyúlik vissza, amikor indoeurópai eredetű, a szlávokkal rokon balti törzsek érkeztek a területre. A 8. században a litvánok kisebb fejedelemségeket hoztak létre, Litvánia neve az 1008-as Quedlinburgi évkönyvben szerepel először. A 13. század közepén Mindaugas fejedelem egyesítette a kis államokat, ekkor alakult meg a Litván Nagyfejedelemség. A litvánok 1386-ban tértek át a kereszténységre, amikor a litván nagyfejedelmet, Jagellót lengyel királlyá koronázták, a két ország pedig perszonálunióban egyesült. Együtt győzték le a Német Lovagrendet 1410-ben a grünwaldi csatában, a középkori Európa legnagyobb csatájában. Végül a két ország 1569-ben egyesült. 1795-ben a mai Litvánia nagy része, (majd a napóleoni háborúk után az egész) az Orosz Birodalom fennhatósága alá, majd az első világháború idején német megszállás alá került. 1918-ban független lett, 1922-ben Kaunas lett az ideiglenes főváros. 1940-ben Litvánia a Szovjetunió része lett, majd 1941-ben megszállták a német csapatok. Litvánia szenvedte el a legnagyobb veszteséget a holokauszt idején, a litván zsidók 95%-a életét vesztette. 1944-ben a Vörös Hadsereg újra elfoglalta Litvániát, de a 3 balti állam közül itt volt a legnagyobb ellenállás a szovjetesítés és betelepítés ellen (Lettországban a lakosság harmada, Észtországban a negyede orosz nemzetiségű, Litvániában ez az arány csak 5%.) Végül 1990-ben Litvánia kikiáltotta függetlenségét (a volt szovjet tagállamok közül elsőként), majd 2004 májusában az Európai Unió tagja lett.

Fél 10-kor szálltunk le Vilnius-ban, (ami itt fél 11) sajnos esett az eső, sőt, mire kiértem a terminál elé, már zuhogott! Mivel nem volt feladott bőröndöm, gyorsan kijutottam az épületből. A reptér egyébként elég kicsi, Ferihegy 1-re emlékeztet, kicsit olyan, mint egy vasútállomás. Lefényképeztem a terminál díszes mennyezetét, aztán az épület előtt megkerestem a buszmegállót. A neten azt olvastam, hogy a legegyszerűbb busszal bejutni a városközpontba, a legjobb a 88-as lett volna, de arra majdnem egy órát kellett volna várnom, így gyorsan megnéztem a térképet a telefonomon, kiderült, hogy a 3G is jó, bár egy kicsit többet kell majd sétálni a szállásomig. Egy perc múlva indult is, a jegyet a buszon is meg lehetett venni, volt egy automata, ahol kártyával is lehetett fizetni. Jegyet viszont nem adott, a helyiek biztatására újra odaérintettem a kártyát, erre újra levonta a jegy árát (1,25 eurót). Harmadjára már nem próbálkoztam, de fogalmam sem volt, hogy fogom igazolni, hogy vettem jegyet. (Valahogy nincs szerencsém ezekkel az automatákkal, Olaszországban kétszer is jártam így, Verona-ban és Varese-ben is, ahol ráadásul jött is az ellenőr!) 

Felszállás előtt

Indulunk!

Budapest fentről

Felhők felett

Ez már Litvánia

Leszállás

Vilnius, repülőtér

A terminál

Buszmegálló, balra a terminál

Megérkezett a 3G jelű busz

Kb. 20 perc volt az út, a Vienaragiu utcánál szálltam le, (úgy láttam a térképen, ez a megálló van legközelebb a szállásomhoz), ez Vilnius Újváros nevű kerülete, óriási felhőkarcolók, csupa üveg és fém irodaházak között kerestem az utat a szálláshoz. A modern házak között itt-ott megbújt azért egy-egy régi, fából készült lakóház is. Nagyjából fél óra gyaloglás után (közben sokszor álltam meg ellenőrizni az utat a térképen és fényképeztem is, ami nem volt egyszerű, mert közben az esernyőt is tartanom kellett), megérkeztem a Hajnal-kapuhoz, ami az óváros egyik kapuja, vele szemben áll a ház, amiben az egyik földszinti lakást béreltem. 

Vienaragiu utcai buszmegálló

Irodaház az Újvárosban

Faház a felhőkarcolók között

Házak a Kauno utcán

Háttérben a vasútállomás

Vásárcsarnok

Hajnal-kapu

Balra az óváros fala

Mivel még csak dél volt, tudtam, hogy nem foglalhatom el a szállást, de gondoltam, ha van ott valaki, letehetem a táskát. Gabriella (a szállásadóm) 14 (!) fényképet küldött, amin piros nyilak mutatták az utat az apartmanhoz, kellett is a segítség, mert a lakás bejárata egy hátsó udvarból nyílt, nem biztos, hogy a képek nélkül megtaláltam volna. Végül a megadott kódot nem kellett használnom, mert a lakást éppen takarította Gabriella férje (gondolom, hogy ő lehetett), aki nem beszélt túl jól angolul, viszont volt nála kártyaleolvasó (így nem kellett készpénzzel fizetnem) és elmagyarázta, hogy még kb. fél órára van szüksége, utána már el is foglalhatom a szállást. A táskát persze letettem, elgyalogoltam a néhány percre lévő vasútállomáshoz, ott bevásároltam egy iki-ben (itt ez a legelterjedtebb bolthálózat), mire visszamentem, kész volt a lakás. 

Ebben  az épületben van az apartman

Bejárat

Úton az állomásra

A háttérben a vasútállomás

A lakás nagyon tetszik, érdekes, hogy lépcsőn kellett lemenni az előszobába, van egy fürdőszoba, egy konyha étkezőasztallal, (ami egyben a nappali is) és egy kényelmes franciaágy. Szerencsére a fürdőben volt törölközőszárító és hajszárító, így sikerült a cipőmet kicsit megszárítani, átöltöztem (addigra már tiszta víz voltam, hiszen folyamatosan esett), kicsit pihentem, aztán elindultam felfedezni a várost. 

A bejárat

Az ablakom a földszinten

Az udvar, jobbra a sarokban a lakás bejárata

A sok zöld mögött a bejárati ajtó

Balra a barna ajtó az enyém

Előszoba

Fürdőszoba

Az ágyam

Konyha

Tévé és lerakóasztal

Vilnius Litvánia fővárosa és egyben legnagyobb városa, kb. 580.000 fő lakja, katolikus és ortodox érseki székhely, itt található Kelet-Európa egyik legrégebbi egyeteme, amelyet 1579-ben Báthory István alapított. Az ország délkeleti sarkában, a Vilnia és a Neris folyók találkozásánál fekszik, alig 40 km-re a fehérorosz határtól. (A Litván Nagyfejedelemség korában a város még az ország közepén helyezkedett el.) A nevét valószínűleg a rajta áthaladó folyóról kapta. Van olyan számítási mód, amely szerint Vilnius Európa földrajzi középpontjának közelében fekszik. 

A mai város területén már a kőkorban is éltek emberek, a kezdetben balti településen később szlávok, germánok és zsidók éltek. Az első írásos feljegyzés a városról 1323-ból származik, ami megemlíti, hogy Gediminas, Litvánia nagyfejedelme egy favárat épített itt egy dombon. A legenda szerint Gediminas álmot látott, amelyben egy farkas üvöltött egy domb tetején, ennek hatására épített egy várat a dombra, amelyet három folyó vesz körül, majd a domb körül létrejött a város, amelynek híre farkasüvöltés-szerűen terjedt el az egész világon. 1387-ben a litvánok felvették a katolikus hitet, ebben az évben épült fel Vilniusban a katedrális és ekkor kapott a település városi jogokat is. Az 1500-as években egy 3 km hosszú fallal vették körül a várost, I. Zsigmond 1544-ben ide helyezte az udvarát, ekkor élte a város virágkorát. 1569-ben a lengyel-litván államközösség miatt a város elvesztette fővárosi rangját. 1579-ben Báthory István megalapította a Vilniusi egyetemet, amely a térség legfontosabb oktatási központja lett. 1795-ben Vilnius az Orosz Birodalom része lett, a városfalakat lerombolták, egyedül a Hajnal-kapu maradt fenn. A város ezután hol orosz, hol német, hol lengyel uralom alatt állt, érdekes, hogy a 20. század elején a lakosság 65%-a lengyel, 28%-a zsidó, és csak 1-2%-a volt litván. (A gazdag zsidó kulturális élet miatt Vilniust az "Észak Jeruzsálemének" is hívták.) Vilnius fallal körülvett történelmi belvárosa 1994 óta a UNESCO világörökségi listáján található.

Fél 4-kor indultam el várost nézni, természetesen a Hajnal-kapuval kezdtem, hiszen gyakorlatilag ezzel szemben lakom. A kapu a város tatárok elleni védelmének megerősítéseként létrejött falrendszer részeként épült 1503 és 1522 között, amikor a város a Litván Nagyfejedelemség fővárosa volt. Ez Vilnius óvárosának eredeti kilenc kapuja közül az egyetlen, ami máig fennmaradt, a városfalakat a 18. század végén az orosz kormányzat bonttatta el.

Magyar vonatkozású érdekesség, hogy 1956. november 2-án, a Báthory István által alapított Vilniusi Egyetem diákjai az 1956-os magyar forradalom hírét hallva a Rasos-temetőtől a Hajnal-kapuig vonultak szolidaritásuk jeléül, majd a kapunál szimpátiatüntetést tartottak. A tüntetést a karhatalmi erők feloszlatták, számos diákot letartóztattak, majd kicsaptak az egyetemről. Az eseményre a városfalon litván-magyar nyelvű tábla emlékeztet, amelyet 2006-ban avattak fel.

A kapu felett már az építésekor kialakítottak egy fából készült kápolnát, amelyet a 17. században kőből újjáépítettek. Természetesen megnéztem a kápolnát és az itt található híres Szűz Mária-ikont, az úgynevezett Vilnius-i Madonnát is. (Részletek és több kép itt.)

A házam a Hajnal-kaputól nézve

Hajnal-kapu

Az 56-os emléktábla

Kilátás a kapu alól, háttérben a Szent Teréz templom harangtornya

A kápolna a város felől

A kápolna bejárata

A kápolnához vezető lépcső

A Vilnius-i Madonna

Kilátás a kápolnából

A karmelita kolostor kertje

Balra a kolostor épülete

Lefelé a lépcsőn

Miután megnéztem a kápolnát, leereszkedtem a meredek lépcsőn, majd végigmentem a földszinti folyosón. Kiderült, hogy ez egyenesen a Szent Teréz templomba vezet. Az 1650-ben épült gyönyörű barokk templom a kápolnával és a karmelita kolostorral együtt egy összefüggő komplexumot alkot. (Természetesen megnéztem a templomot is, részletek és több kép itt.)

A templomba vezető folyosó

Barokk főhajó

A templom rózsaszínű mennyezete

A templom főhomlokzata

Ezután továbbindultam az Ausros vartu (vagyis Hajnal-kapu) utcán, néhány métert megtéve máris a következő templom bejárata előtt álltam. A rózsaszínűre festett, ikonokkal díszített kapu a Szentlélek ortodox templomhoz vezetett. (Részletek és több kép itt)

A templom kapuja

Szentlélek ortodox templom

Főhajó

A zöld főoltár

A templom tornya északról

A kolostor kertje

A kapu belülről - zarándokokkal

Szemben a Szentháromság templom tornyai

Balra a Szentlélek kapuja, szemben a Szent Teréz, hátul a Hajnal -kapu

Továbbsétáltam a főutcán, érdekes hangulata volt az esőáztatta, szinte teljesen üres főutcának. Az éttermek, kávézók előtt nem voltak kirakva asztalok, székek, vagy ha igen, azok is üresen árválkodtak. Én azért nem adtam fel, bár sokkal szívesebben tértem be egy-egy templomba, de ezúttal nem a hőség, hanem az eső elől nyújtottak menedéket.

Díszes homlokzat

Középkori ház

Vendég nélkül

Színes asztalok

Az ortodox templom kapujából már felfedeztem a szinte vele szemben magasodó Szentháromság templom tornyait, néhány száz méterrel feljebb meg is találtam a hatalmas bejáratot. Az 1761-ben épült kapu szinte díszesebb, mint a templom maga. (Részletek és több kép itt.)

A templom kapuja

A templom főbejárata

Templombelső

Felújításra szoruló falak

A kolostor bejárata

Miután megnéztem a templomot, továbbmentem a városközpont felé. A bal oldalon áll a Nemzeti Filharmónia épülete, amelyet 1902-ben emeltek (eredetileg színháznak), de 1940-ben megalakult az Állami Filharmónia, amely azóta ebben az épületben működik. Vele szemben áll Jonas Basanavicius szobra, aki Litvánia legismertebb történelmi személyisége, a Litván Függetlenségi Nyilatkozat aláírója, a Litván Tudományos Társaság alapítója. Tettem egy kis kitérőt a Kazimiero utcába, (megtetszett a szűk sikátor középkori hangulata), de aztán visszatértem a főutcára és megnéztem az utca névadóját, az 1615-ben épült,  barokk stílusú Szent Kázmér (Kazimier) bazilikát. (Részletek és több kép itt.) 

Nemzeti Filharmónia

Jonas Basanavicius szobra

Jobbra a Filharmónia, balra a Szentháromság templom kapuja

Jobbra a Kazimiero utca

A szűk Kazimiero utca

Középkori hangulat

Régi ajtó

A török nagykövetség épülete

Szent Kázmér bazilika

A templom főhomlokzata

Főhajó

Főoltár

Modern stáció

Innen a néhány percre lévő Városháza térre érkeztem, amelynek déli oldalán áll a 18. századi városháza klasszicista épülete. (Az első városháza is itt állt, ezt még a 15. században emelték gótikus stílusban.) Egykor itt működött a bíróság és a városi tanács, ma pedig koncerteket, kiállításokat, fogadásokat és hivatalos eseményeket tartanak benne. A tér másik végén 2021 májusa óta egy modern köztéri szobor áll, a Portal, ami tulajdonképpen egy óriási ablak, ami virtuálisan összeköti Vilnius-t a lengyelországi Lublin városával egy kamera és egy képernyő segítségével. (A szobor eredetileg a vasútállomás előtt állt.) Telex: Sci-fibe illő kaput nyitottak egymásra a lengyelországi Lublin és a litvániai Vilnius lakói

A portál mögött egy szép szökőkút, (az esőben is működött!), mellette pedig a "vilnius-i iránytű", amely 3 méter átmérőjű, gránitból készült, a körülötte lévő térkép egy 16. századi utazó jeruzsálemi zarándokútját ábrázolja.

Hotel Astorija

A városháza épülete keletről

Jobbra a Szent Kázmér

A városháza klasszicista homlokzata

A Városháza tér házai

Portal

Hangulatos sarok

A vilnius-i iránytű

Szökőkút

Ezután továbbindultam a Didzioji utcán, a bal oldalon a Hotel PACAI elegáns épülete áll, amely egy 1677-ben épült barokk palotában kapott helyet. A jobb oldalon, a svéd nagykövetség épülete mögött már láttam a következő templom, a Szent Miklós ortodox templom tornyát, amely eredetileg 1514-ben épült gótikus stílusban.. (Részletek és több kép itt.)

Hátul a Szent Miklós tornya

A svéd nagykövetség épülete

Hotel PACAI

Szent Miklós templom

Templombelső

Templomkert

A templom mellett, a járdán egy fotókiállítást néztem meg, amely a város ikonikus épületeit ábrázolta.

Fotókiállítás a templom mellett

Ezután továbbsétáltam a Pilies utcán, ami a város egyik legrégebbi utcája, a Didzioji és az Ausros varty utcákkal együtt ez képezi az óváros fő tengelyét. A két oldalát szép és történelmileg fontos házak szegélyezik, emiatt néhány nappal később még egyszer végigjártam az utcát, és lefényképeztem minden híres épületét, amiről az útikönyv írt.

Az Aláírók háza

A Szent János templom déli oldala

A Szent János harangtornya

Kávézó a templom oldalában, háttérben a harangtorony

A Keresztelő Szent János templom előtt befordultam a Sveti Jono utcába, innen nyílik a Vilnius-i Egyetem bejárata. Bementem az óriási főudvarra, melyet három oldalról az 1579-ben Báthory István által alapított egyetem épületei határolnak, a keleti oldalát pedig a templom főhomlokzata zárja le. (Részletek és több kép itt.)

Az egyetem bejárata

Az egyetem főépülete

Színházterem

Báthory emléktáblája

A templom és a harangtorony az árkádok alól nézve

Az egyetem árkádjai

Átjáró a második udvarra

Az obszervatórium udvara

A csillagvizsgáló

Visszatértem az egyetem főudvarára és megnéztem a 15. század elején épült  Keresztelő Szent János templomot. (Részletek és több kép itt.)

Szent János templom

Főhajó

Főoltár

Báthory

Szent Anna kápolna

Barokk részletek

A templom egyik kápolnájában egy kiállítást rendeztek be, ahol az egyetem alapítását és az egyes fakultásokat mutatták be. (Részletek és több kép itt.)

A kiállítás részlete

Az egyetem alapítását ábrázoló festmény

Teológia és filozófia

Ezután visszamentem a Pilies utcára, megcsodáltam a középkori téglahomlokzatú házakat és az utcából kiinduló szűk sikátorokat. 

Újra a Pilies-en

Az egyetem ajándékboltja

Étterem és cukrászda

A plakáton céklaleves

Litván specialitások

A Bernardinu utca sarka

Az utca végén megérkeztem Vilnius egyik legfontosabb terére, a Katedrális térre. Itt áll számos fontos épület, a névadó katedrális mellett a Nagyhercegi palota és Gediminas emlékműve, amelyet 1996-ban állítottak fel a téren. Érdekes, hogy a szobrot Tallinn-ban öntötték a litván vámosok által a határon elkobzott csempészáruk beolvasztásából kinyert ólomból, a talapzatához felhasznált márvány pedig Ukrajna ajándéka volt. 

Katedrális tér

Gediminas emlékműve

A katedrális és a harangtorony

Először a 13. században épült Nagyhercegi palotát néztem meg, amely tulajdonképpen az egykor a hegy lábánál álló Alsóvár része és csak nemrég rekonstruálták. (Részletek és több kép itt.)

Nagyhercegi palota

A palota déli kapuja

Az egykori várfal maradványai

A palota belső udvarán

Reneszánsz árkádok

Az északkeleti szárny

Az esőáztatta udvar

Díszkút a palota északi szárnya mellett

A kút és a háttérben a Gediminas-torony

Miután visszaértem a Katedrális térre, megnéztem a 1387-ben épült székesegyházat. (Részletek és több kép itt.)

A katedrális és a harangtorony

Bejárat

Főhajó

Szent László kápolna

Szószék

Nyugati homlokzat

Harangtorony

Ezután visszasétáltam a Pilies utcára, majd elindultam a Szent Anna templom felé. Útközben megláttam az Egyházi Örökség Múzeumát, amely sajnos már nem volt nyitva, de az udvarára azért be tudtam nézni. A múzeum az 1625-ben épült Szent Mihály templom épületében működik, amelyet a litván kancellár, Sapiega családi mauzóleumának szántak. A templom stílusa átmenet a gótika és a reneszánsz között.

Szent Mihály templom

A múzeum bejárata

Szobrok a fal mentén

Harangok

A Szent Mihály templom tornya

A kolostor keleti fala

Miután megkerültem a kolostor épületét, már ott álltam a Vilnia folyó partján, az út túloldalán pedig ott magasodott a Szent Anna és a Szent Ferenc templomok épületegyüttese. Mindkét templom homlokzatát vörös téglaburkolat borítja, gyönyörű látványt nyújtanak a mögöttük lévő park fáinak zöldjével keretezve.

Szent Anna és Szent Ferenc templomok

Először az 1495-ben épült Szent Anna templomot néztem meg, ami a legenda szerint annyira megtetszett Napóleonnak, hogy a tenyerén akarta hazavinni Párizsba. (Részletek és több kép itt.)

Szent Anna templom

Templombelső

Színes üvegablakok

Neogótikus harangtorony

Ezután megnéztem a néhány méterre álló, 16. században épült  Assisi Szent Ferenc templomot (Részletek és több kép itt.)

Szent Ferenc templom

Főhomlokzat

Bejárat

Templombelső

Modern szobor

Szent Miklós kápolna

Szószék

Radziwill síremléke

Szobor a templom falánál

Miután mindkét templomot megnéztem, hazafelé indultam. A folyó melletti parkban Mickiewicz óriási, modern emlékművét láttam, amelyet 1984-ben állítottak fel itt. A szobor 4,5 méter magas, gránitból készült, a költőt töprengő pózban, egy törött oszlopnak támaszkodva ábrázolja. A téren, ahol a szobor áll, zajlottak az 1987-es függetlenségi gyűlések.

Mickiewicz szobra

A Szent Ferenc templom

Az templomok a szoborral

Végigsétáltam a Vilnia folyó menti sétányon, a túlsó parton álló egykori kolostorépületben ma az egyetem pedagógiai kara működik. Ezután elmentem az Uzupis köztársaság határát jelző híd előtt (ide holnap még visszajövök!!), majd megnéztem a Szűzanya Mennybemenetele ortodox templomot, amely 1346-ban épült, ezzel ez az ország egyik legrégebbi temploma, még azelőtt épült, hogy Litvánia felvette a kereszténységet. 1609-ben a görög katolikus egyházhoz került, ekkor új külsőt kapott. 1748-ban leégett, majd 1785-ben barokk stílusban újra felépítették. 1808-ban a leromlott épületet az egyetem vette meg, klasszicista stílusban újjáépítették és könyvtárként használták. A 19. század végén ortodox templommá alakították, majd a második világháború sérüléseit elhárítva 1957-ben nyitották meg újra. Főleg az orosz és fehérorosz kisebbség látogatja.

A Vilnia folyó

Lakatok a hídon

Háttérben a kolostor

Tibet tér

A folyó

A Szűzanya Mennybemenetele templom

Főbejárat

A templom már nem volt nyitva, ráadásul lemerült a telefonom, így hazasétáltam. 8 óra körül hazaértem, átöltöztem, megszárítkoztam, (hiszen megint tiszta víz volt minden ruhám), jól jött a törölközőszárító és a hajszárító. Nézegettem a városban vásárolt könyvet a látnivalókról (ez a képeslapokkal, hűtőmágnessel együtt kötelező beszerzésnek számít minden városban, most még egy vászontáskával is megtoldottam.) Este 10-kor még teljesen világos volt, szinte nem is kellett villanyt gyújtani egész este. Megcsináltam az eszperantót és a  spanyolt, aztán korán lefeküdtem  aludni, hiszen az előző éjszakai alvás kimaradt, ráadásul ma majdnem 16 km-t gyalogoltam! Megdöntöttem egy rekordot, a kb. négyórás városnézés alatt 10 templomot látogattam meg, (és még jó néhányat kívülről).

Júl. 10. Vilnius, Kaunas

Reggel fél 7-kor keltem, megírtam a naplót, (erre tegnap este már nem maradt energiám), aztán megreggeliztem. Megnéztem az időjárásjelentést, mára is esőt mondott, de nem estem kétségbe, tegnap már egészen hozzászoktam.  

8-kor elindultam, az volt a terv, hogy újra bejárom azt az útvonalat, ahol tegnap hazafelé jöttem, de akkor már nem volt időm megnézni a dolgokat, ráadásul fényképezni sem tudtam. Az eső szerencsére csak szemerkélt, reménykedtem, hogy ma nem fogok annyira megázni, mint előző nap. 

Amikor tegnap a hazafelé vezető utat kerestem, éppen azon az utcán indultam el, ami a házunkkal szemben ért ki, így most azon indultam el vissza. Ez a Sv. Dvasios utca, ami egy macskaköves, szűk sikátorral kezdődik, egyik oldalát a városfal alkotja. Később az utca kiszélesedik, a jobb oldalán modern lakóházak és téglahomlokzatú épületek váltakoznak, balra, a fal mögött pedig a Szentlélek templom rózsaszín harangtornya magasodik. Az utca végén a bal oldalon érdekes dekorációra figyeltem fel, a falon életnagyságú alakok (emberek és állatok) zenéltek, kiderült, hogy ez a Tamsta Club, ahol főleg könnyűzenei koncerteket tartanak.

Indulok

Balra a fal mellett indul a sikátor

Sv. Dvasios utca

Balra a Szentlélek templom

Gitáros a klub bejárata fölött

Zongorázó majom

Tamsta club

A fal mögött a Szentlélek templom harangtornya

A klub és a fal között a Sv. Dvasios utca

Ahogy véget ért az utca, egy kereszteződéshez értem, jobbra az Old Tbilisi nevű grúz étterem, velem szemben pedig az első meglátogatandó célom, a régi városfal egyetlen megmaradt bástyája. A Vilnius-t körülvevő falat 1503 és 1522 között építették kőből és téglából, hogy megvédjék a várost a krími tatárok támadásától. A fal, amelynek felépítését a város földbirtokosai fizették, két és fél kilométer hosszan zárta körbe a várost, kilenc kaput és egy tüzérségi bástyát tartalmazott. A fal nagy részét és a kapukat az oroszok lebontották, egyedül a Hajnal-kapu maradt meg és a bástya, amely a város keleti oldalát védte. A bástya az orosz háborúban súlyos károkat szenvedett, a területet a 18. század végén szemétlerakónak használták. A 20. században újjáépítették, majd 1987-ben múzeummá alakították. Jelenleg a város hadtörténeti kiállítása tekinthető meg benne. A bástya masszív falai mentén egy kellemes sétány vezetett, amin kelet felől meg tudtam kerülni az épületet, így közelről is megcsodáltam az újjáépített, téglaépületet és az azt körülvevő kellemes parkot, ahonnan gyönyörű volt a kilátás a város északkeleti részére.

Old Tbilisi étterem

A tüzérségi bástya délről

A bsátya keletről

Sétány a fal mentén 

Masszív falak

A park fái fölött esőfelhők

A bástya északról

Miután körbejártam a bástyát, elindultam a Boksto utcán. Eredetileg az volt a terv, hogy azon a meredek lépcsőn fogok lemenni a hegyről, amin tegnap este feljöttem, de végül nem találtam meg a lejárót (egy autó parkolt előtte, ezért nem vettem észre), így kicsit kerültem. Végigmentem a Boksto gatvé-n, balra múzeumok, jobbra pedig a Boksto park bejárata. Az egyik kerítés fölött a Szent Kázmér bazilika kupoláját vettem észre, a kerítésen belül egy nagy parkoló volt, az ott dolgozó őr észrevette, hogy fotózok, integetett, hogy menjek nyugodtan beljebb, így jobb képet tudok csinálni, még a sorompót is felnyitotta a kedvemért. Kicsit beszélgettünk, kérdezte, hogy honnan jövök és hogy mi mindent láttam már a városban. Végül az Isganytojo utcán indultam el kelet felé, néhány perc múlva leértem a folyó partjára, éppen az ortodox katedrálissal szemben.

Boksto utca a bástya nyugati oldalán

A Szent Kázmér bazilika kupolája

Boksto gatvé

A park bejárata

Ortoox templom

A templom délről

Közvetlenül a templom mellett egy híd vezetett át a Vilnia folyón, amely egyenesen a következő célomhoz, az Uzupis köztársaságba vezetett. 

Ez a különös állam, (amely saját alkotmánnyal is rendelkezik), tulajdonképpen Vilnius egyik városnegyede, nevének jelentése: "a folyó túlpartján". Az alig 0,6 négyzetkilométernyi területen egykor zsidók éltek, akiknek nagy része a holokauszt áldozatává vált. Az üresen álló házakba bűnözők, hajléktalanok és prostituáltak költöztek, a 20. század végéig ez volt Vilnius legelhanyagoltabb városrésze, áram és fürdőszoba nélküli lakásokkal. Az 1990-es években aztán helyi művészek meglátták benne a lehetőséget, számos galéria, kávézó nyílt itt, sokan Szentendréhez vagy a Montmartre-hoz hasonlítják a negyedet. Mivel az ingatlanbefektetők is felfedezték a helyet, emelkedni kezdtek az ingatlanárak, így mára a negyed sok lakója (munkások, kis boltok tulajdonosai) kiszorult innen, de a negyed máig megtartotta bohém kinézetét. A terület közepén, egy kis, háromszög alakú téren áll az Uzupi angyala, amely egy 8,5 méter magas oszlopon áll, egy kürtöt fúj és a negyed függetlenségét (valamint a sajtó- és szólásszabadságot) hirdeti.

A köztársaság határa

Az Uzupi híd hintaszékkel

Étterem a túlparton

A folyó

Tábla a köztársaság határán

A híd a főutcára vezet

Lakatok a híd korlátján

Posta, ajándékbolt és határállomás egyben

Graffiti

A főutca egyik házának falán egy kabátot ábrázoló dombormű állít emléket Antanas Vivulskis-nak, aki 1919 januárjában önkéntesként őrt állt ez előtt a ház előtt és - Szent Mártonhoz hasonlóan - odaadta a kabátját egy bajtársának, majd megfázott, megbetegedett és néhány nap múlva meghalt.

A kabát a falon

Emléktábla

Lent a kabát és az emlétábla

A negyed főtere

A kávézó teraszán székek helyett hinta

Uzupis angyala

A köztársaság és Montmartre partnerségéről szóló tábla

Az ortodox templom a folyó túloldalán

Hableány

Galéria a folyón

Miután búcsút vettem a miniköztársaságtól, elindultam vissza a hegyre. Ezúttal könnyen megtaláltam a felfelé vezető lépcsőt, amelynek névadója Czeslaw Milosz, Nobel-díjas lengyel költő, író, aki a mai Litvánia területén született és a vilnius-i Báthory István Egyetemen tanult. (A Napsütötte Toszkána című filmben őt említi Frances, amikor meghallja, hogy a házát felújító építőmunkások között egy lengyel egyetemi tanár is van.)

A Czeslaw Milosz lépcső

Balra a bástya

A Hadtörténeti múzeum bejárata

Visszasétáltam a bástya mellett a Dvasios utcán, 9 körül már haza is értem, feltöltöttem a telefont, aztán újra elindultam. Most más úton közelítettem meg a vasútállomást, elmentem az első nap már látott vásárcsarnok felé, sőt néhány percre be is néztem. Ezen a helyen már a 15. században is piac működött, a ma is látható épületet 1906-ban emelték. Még ma is eredetiben látható a mennyezet vas tartószerkezete, de megőrizték a lépcsők és az épület díszítésének nagy részét is. Érdekes, hogy a halárusoknak egy külön csarnokot rendeztek be, itt minden pultnál halat és a tenger egyéb gyümölcseit lehet kapni.

Graffiti a tűzfalon

Vásárcsarnok

A csarnok homlokzata

Árusok a csarnokban

Hentespult

Olajbogyó minden színben

Halcsarnok

Mindenütt hal!

10 óra előtt néhány perccel már az állomáson voltam, megvettem a jegyet Kaunas-ba, aztán megkérdeztem az információban, hogyan tudnék eljutni Kernave-ba (ez is világörökségi helyszín!), azt mondták, vonattal sehogy, csak busz jár oda, az meg már nem férne bele a mai napba, hogy visszajöjjek Kaunas-ból és utána kimenjek Kernave-ba.

Vasútállomás

10.15-kor indult a vonat Kaunas-ba, óriási élmény volt már maga az utazás is, hiszen a vonaton mindenütt erdei állatok képe fogadott: az ablakokra óriási matricákat ragasztottak, így olyan volt, mintha egy őz nézne be az ablakon. Ráadásul a vagonok belsejében is olyan érzésem volt, mintha egy erdő közepén ülnék, kis életképeket alakítottak ki a csomagtartón és a kocsik sarkában. Az utazás során  inni-és ennivalót kínáltak egyenruhások egy kis kosárból, később kiderült, hogy ez itt minden vonaton szokás, még a reptérig tartó néhány perces út alatt is körbejárt a kalauznő, hogy megkínáljon bennünket a kis kosarából. Útközben végig esett az eső, erdős vidéken haladtunk keresztül, kisebb és nagyobb városok és falvak vasútállomásain álltunk meg, majd fél 12-kor megérkeztünk Kaunas-ba.

Mozdony

A kaunas-i vonat

Kukucs!

Állatok mindenütt

Voké

Lentvaris állomása

Vievis

Óriásnyúl az ablakban

Vasútállomás a semmi közepén: Pamieris

Pravieniskés

Kaunas Litvánia második legnagyobb települése, kb. 300.000 fő lakja. Lakosságának 93%-a litván, ezzel Kaunas az egyik leglitvánabb város az országban. 1589-ben alapították, (bár első említése 1361-ből való), a város neve litván eredetű és valószínűleg egy személynévből származik. (Sokáig Kovno néven is ismerték, ez a város nevének szláv megfelelője.) A város a Nemunas és a Neris folyók összefolyásánál található, közel az ország legnagyobb tavához, a Kaunas-i víztározóhoz. 1922-ben Kaunas lett az ország ideiglenes fővárosa, ekkor sokat fejlődött, modernista építészete európai szinten is kiemelkedő, ennek elismeréseként felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

A városnézést tulajdonképpen már a vasútállomáson megkezdtem, hiszen az 1948-ban emelt épület része a város kulturális és építészeti örökségének. A 19. század közepén merült fel a Szentpétervár és Varsó közötti vasút ötlete, ekkor kezdték kiépíteni a litván területeken is a vasúti pályát. Mivel Kaunas-t dombok veszik körül, alagutat és hidakat is kellett építeni, végül 1861-ben indult el a városból az első vonat Lentvaris-ba. A város első pályaudvara 1862-ben nyílt meg, de ezt a visszavonuló német hadsereg lebombázta. A ma is látható épület 1948-ban épült a régi állomás alapjaira, klasszicista elvek szerint, szigorú szimmetria, nagyméretű belső terek és masszív falak jellemzik.

Megérkeztünk

Kaunas, vasútállomás

Európa nagyvárosainak távolsága a táblákon

A deportáltak emlékműve

A váróterem mennyezete

Az állomás a város felől

Miután megcsodáltam az állomást, megnéztem a menetrendben, mikor megy vonat vissza Vilnius-ba, aztán elindultam felfedezni a várost. Az állomás éppen felújítás alatt állt, ahogy az aluljárót kerestem, majdnem elütött egy markoló! Aztán ez a nap folyamán újra megtörtént velem, itt nem zárják el az építési területet, a gyalogosok óriási munkagépek között szlalomoznak, elég balesetveszélyes! Végül túléltem az incidenst, a markoló az utolsó pillanatban megállt, és a lapátjával sem vágott fejbe, így lejutottam az aluljáróba, ami átvezetett az állomás előtti forgalmas út alatt.

Jobbra a gép, ami az életemre tört!

Az aluljáró lépcsője

Az állomás a túloldalról

Már a térképen is látszott, hogy elég hosszú út vezet majd a városközpontba, mehettem volna busszal is, de úgy gondoltam, ez a város az építészete miatt került fel az UNESCO listájára, a buszból viszont nem tudom megnézni a házakat, így inkább gyalog indultam el.

Először végigsétáltam a Vytauto sugárúton, modern épületek keveredtek a 19. századi homlokzatokkal, többek között a vilnius-i egyetem kihelyezett tagozatának épülete előtt is elsétáltam.

Egyetem

Az első elágazásnál aztán mindjárt el is tértem az eredeti útiránytól, mert egy gyönyörű parkban megláttam a fák között egy fehér épületet, először azt hittem egy palota, de közelebb érve kiderült, hogy nem egy, hanem két épületről van szó, méghozzá két templomról. A jobb oldalon álló, nagyobb épület, az Angyali Üdvözlet ortodox katedrális nyitva is volt, így belülről is megcsodálhattam a templomot és gyönyörű ikonjait. (Részletek és több kép itt.)

Angyali Üdvözlet székesegyház

Ezután megnéztem az eredeti, Krisztus Feltámadása templomot (ennek a kibővítése helyett építették fel a mellette álló, nagyobb templomot), sajnos ez nem volt nyitva, így csak körbejártam. A templom 1862-ben épült, 1884-től egy iskola is működött benne. Amikor a németek az első világháborúban elfoglalták Kaunas-t, bezárták a templomot, majd amikor Litvánia visszanyerte függetlenségét, az új kormány elkobozta az összes ortodox templomot Kaunasban (az oroszosítás jelképeként tekintettek rájuk), kivéve ezt, mert ez volt a legkisebb. Ekkor (méretei ellenére) ez lett a litván ortodox püspökség székesegyháza. Az 1930-as években aztán ki akarták bővíteni, de végül egy új templomot emeltek a régi közvetlen közelében, amivel egy közös templomkert köti össze. 1935--ben, az új templom felszentelése után a régi templom elvesztette katedrális státuszát, segédtemplommá, majd irodává alakították.

Krisztus Feltámadása templom

A templomkert részlete

Sírkövek

A templom  délkelet felől

A templom története (Braille-írással is!)

Az új templom szentélye 

A katedrális északról

A két templom a parkból nézve

Ezután megnéztem a park sugárút felőli szélén álló Oktatási Innovációs Központot és a vele szemben, az út túloldalán álló katonai kórházat.

Oktatási Központ

Katonai kórház

Ezután visszamentem a Ramybés parkba, amelyet 1959-ben hoztak létre a város régi temetőjének területén. A 20. század elejének háború idején orosz, német és litván katonákat temettek ide, majd 1930-ban felavatták az elesett litván katonák emlékművét, amelyben az ismeretlen katona sírja található. Itt kezdődött 1956-ban Mindenszentek napján egy spontán szovjetellenes tüntetés, amellyel a magyar forradalmat támogatták. Két évvel ezután a szovjet hatóságok úgy döntöttek, hogy megszűntetik a temetőt és szabadidőparkot alakítanak ki a helyén, a sírköveket, emlékműveket lebontották, a sírokat áthelyezték. A függetlenség visszaszerzése után az emlékműveket helyreállították.

Ramybés park

Katonasírok

Miután sétáltam egyet a temető gondozott sétányain, visszamentem a sugárútra, megnéztem a sarkon álló gimnázium kék-fehér épületét, majd az 1922-ben alapított Oktatástörténeti Múzeum virágokkal díszített bejáratát és vele szemben a Kulturális Központ modern épületét, rajta cégérként egy stilizált táncoló párt.

Gimnázium

Litván Oktatástörténeti Múzeum

A múzeum bejárata

Kulturális Központ

Táncoló pár a falon

A központ főbejárata

Befordultam balra, a Kestucio utcára, lefényképeztem egy bakelitlemezeket áruló alagsori üzletet. Alig haladtam néhány száz métert, amikor jobbra, az egyik mellékutcán egy hatalmas, kupolás templomot pillantottam meg, természetesen azonnal bekanyarodtam a Gediminas utcába és megérkeztem a Nekriklausomybés-re, (a Függetlenség terére) amelynek közepén magasodott a Szent Mihály Arkangyal templom. Először körbejártam az épületet, a bejárat természetesen a 4. oldalon volt. Közben lefényképeztem a tér négy oldalán álló épületeket, főleg éttermek, kávézók állnak itt, jobb időben biztosan nyüzsögnek itt az emberek, most üresen árválkodtak a teraszokon az asztalok és székek. A tér délnyugati oldalán egy művészeti múzeum található, előtte egy meztelen férfit ábrázoló szobor, a Smogus. Kiderült, hogy az ortodox templomnak kinéző épület tényleg annak épült, de aztán katolikus templomként használták, belső kialakítása pedig kifejezetten modern. (Részletek és több kép itt.)

Lemezbolt a Kestucio-n

A Gediminas utca sarka

Szobor a Függetlenség terén

Szent Mihály Arkangyal temploma

Az esőáztatta tér

Házak a tér körül

Üres terasz

Játszótér

A tér északnyugati sarka

Habits kávézó

Laisvés (Szabadság) utca

A nyílegyenes sétány közepén fasor

Nougas étterem

A templom nyugati homlokzata a főbejárattal és a korinthoszi oszlopokkal

Templombelső

A kupolában a litván nemzeti lobogó három részből

Modern stáció

Fotókiállítás a templomban

Művészeti múzeum

Zmogus

A templom nyugat felől

Ezután elindultam a Szabadság sugárúton, középen fákkal övezett sétány, kétoldalt különböző stílusú épületek, (19. századi, színes, 20. századi art deco, 21. századi modern üvegből-betonból készült, de észak-német stílusú téglahomlokzatú házakat is láttam), a legtöbben szálloda, üzlet, étterem és kávézó működött. Az eső ellenére is elég sokan voltak az utcán, ez nem volt olyan kihalt, mint a Vilnius-ban a főutca. 

Laisvés

Art deco homlokzat

A Litván Lövészegylet  székháza

Az 1937-ben épült Tiszti klub, a "Ramové"

Szobrok a homlokzaton

Wladislaw Starewicz emléktáblája

Bejárat

Régi és új épületek

A litván politikai foglyok és száműzöttek szövetségének székháza

Az egyik sarkon egy aranyos szoborcsoportot láttam, két kisfiú néz bele a kamerába. Az alkotás arra emlékeztet, hogy 1931-ben mutatták be az első Kaunasban forgatott játékfilmet. Az egyik kereszteződésben egy tábla figyelmeztetett, hogy ez a sugárút nem csak végtelennek tűnik, hanem tényleg az, hiszen már egy jó darabot megtettem belőle és még mindig az volt kiírva, hogy a Városháza 2 km-re van!

Az 'Első film' szoborcsoport

Szökőkút

Még 2 km (!) a Városházáig

Danielius Dolskis énkes szobra

Mivel a tábla szerint még nagyon hosszú gyaloglás várt rám, úgy döntöttem, szükségem van az energiára, ezért megebédelek. Megkérdeztem a mesterséges intelligenciát, melyek a leghíresebb litván specialitások, mit érdemes keresni, ha helyi ételeket akarok enni. Adott egy listát, ahol litván nevekkel, de magyar leírásokkal szerepeltek az ételek. Ezután már ilyen szemmel vizslattam a sugárút éttermeit, a jobb oldalon meg is láttam egy éttermet, amely ugyan mexikói volt, de a menüben helyi, litván ételeket is kínált. Először az étterem előtti táblán a céklaleves nevére figyeltem fel, majd amikor bementem, a bájos pincérnő ajánlott egy szerinte kimondottan litván főételt. (Azt mondta, ez nagyon hasonlít a zeppelinre, amit az AI ajánlott.) Rajtam kívül mindenki mexikói ételt evett, de ez nem zavart, mert a céklaleves és a sajttal töltött krumpligombóc gombamártással is nagyon finom volt. Megkértem a bájos pincérlányt, hogy írja le egy papírra a két étel nevét, mert egyik sem szerepelt az étlapon, én meg szerettem volna tudni, mit is ettem. Ráadásul fizetéskor kiderült, hogy ez az egész az ebédmenü része volt, így összesen 8 eurót fizettem! Borravalót egy applikáción keresztül lehetett adni, név szerint a pincérnőnek. Megtettem.

Volfes-Engelman, a  mexikó étterem

Hideg céklaleves sült krumplival

Krumpligombóc gombamártással

A cetli

Miután jóllaktam, továbbindultam. A bal oldalon lefényképeztem a Nemzeti Színház épületét, amely 1928-ban épült, először egy mozi működött benne, majd 1959-től a Kaunasi Nemzeti Drámaszínház otthona lett. Néhány száz méter megtétele után a Musical Színházat is megláttam, egy bájos park mélyén állt, kissé távolabb az úttól. Szemben vele, a sugárút másik oldalán Vytautas Nagyherceg hatalmat sugárzó szobra áll.

Nemzeti Színház

Szobor a színház előtt

Hotel Kaunas

Kormányzati Hivatal

Vytautas Nagyherceg szobra

A színház előtti park

Szökőkút

Állami Musical Színház

Szobrok a parkban

Jonas Vileisis, Kaunas korábbi polgármasere

Állattani Múzeum

A múzeum bejárata

Ezután egy nagy kereszteződéshez értem, az eddigi sétálóutca belefutott egy forgalmas útba. Én nem egyenesen mentem tovább a Városháza és a vár felé, hanem lekanyarodtam jobbra, a Vilniaus gatvé-ra.

Itt végződik a sétány

Városi Bíróság

Vilniaus gatvé

Színes házak

Ezután egy szép parkba érkeztem, amelynek mélyén egy 19. század első felében épült  klasszicista palota állt, ez volt a két világháború között Litvánia elnökeinek rezidenciája. A parkban három korábbi elnök szobra is látható, valamint számos információs tábla segít eligazodni a történelmi tények között. Egy külön kiállítás foglalkozott a nők szerepével a politikában: Litvánia Európában az elsők között volt, akik választójogot adtak a nőknek, 1920 és 1926 között parlamenti képviselők is lehettek.

Az Elnöki  Palota parkjának bejárata

Kazys Grinius elnök szobra

Az elnöki palota

Antanas Smetona elnök szobra a palota előtt

Aleksandras Stulginskis elnök szobra

A fák mögött a palota

Miután megnéztem az épületet, sétáltam a parkban, elolvastam a táblákat, majd továbbindultam a Vilniaus gatvén a városközpont felé. A jobb oldalon az 1678-ban épült Áldott Szentség nevű dominikánus templom áll, mellette pedig a 2010-ben alapított Loyolai Szent Ignác Főiskola bejárata látható.

Dominikánus templom

Déli homlokzat

Loyolai Szent Ignác Főiskola

A templom nyugatról

Jablonskis lakóháza

Jonas Jablonskis nyelvész emléktáblája

Sikátor

Sétálóutca

Téglaház

Régi könyvesbolt

Teodoras Brazys zeneszerző emléktáblája

Itt már a kaunas-i óváros szívében jártam, színes házak, sétálóutca, szűk sikátorok, régi üzletek, kávézók és éttermek mindenütt. Jobb kéz felől emelkedik a Szent Péter és Pál bazilika, amelyet a 15. század elején kezdtek építeni gótikus stílusban. Természetesen bementem és belülről is megnéztem. (Részletek és több kép itt.)

Szent Péter és Pál bazilika

Harangtorony

Barokk templombelső

Főoltár

A bazilika délnyugatról

Miután kijöttem a templomból, máris a Városháza téren álltam. Sajnos teljesen fel volt túrva, éppen átalakítják, de erre fel voltam készülve, olvastam travellina blogjában, (Litvánia - legjobb látnivalók - Travellina), ő kocsival jött és egyáltalán nem tudott az óvárosba bejutni, mert szinte minden utca le volt zárva és nem tudott parkolni sem. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, de kicsit sajnáltam, hogy nem látom a teret teljes szépségében. Azt azért észrevettem, hogy a Városháza nyitva van, így megpróbáltam a sok kerítés, korlát, munkagödör és munkagép ellenére megközelíteni. Nem volt egyszerű, ahogy már korábban az állomáson is tapasztaltam, itt a gyalogosok elől nem zárják el a munkaterületeket, a helyi lakosokkal és néhány turistával együtt kerülgettem a  markolókat, szlalomoztam a teherautók között és próbáltam nem a holtterükbe kerülni. Végül nagy nehezen eljutottam a tér közepén álló Városháza épületébe, éppen egy esküvő zajlott, nem irigyeltem a menyasszonyt: szegénynek nem volt szerencséje sem az időjárással, sem a felújítással. 

A Városháza 1542-ben épült egy korábbi épület helyén, amely leégett. Eredetileg egyszintes volt, torony nélkül, majd a 16. század végén megépült a második szint és a reneszánsz torony. A 18. század végén a tornyot egy szinttel megemelték, (ma 53 méter magas), a homlokzatot és a belső teret barokk és klasszicista stílusban újjáépítették. (Az épületet hófehér színe és kecses tornya miatt "Fehér hattyúnak" becézik.) A pincében börtön, majd üzlet működött, a földszint a kereskedők és az őrök számára volt fenntartva, az első emeleten foglalt helyet az elöljáróság, a kincstár és a városi levéltár. 1795-ben Kaunas orosz kézre került, ekkor az épületet ortodox templommá alakították, majd lőszerraktárnak és színháznak használták. 1869-től 1944-ig újra városházaként működött, az 1970-es években restaurálták, majd itt helyezték el az anyakönyvi hivatalt. 2015-ben Basilika minor rangot kapott.  Ma esküvőket, fogadásokat, koncerteket tartanak itt, a pincében pedig várostörténeti kiállítást rendeztek be.

Litván fotógaléria

Városháza

Jezsuita templom

Ilyen lesz a tér, amikor készen lesz

Városháza a kerítés mögül

A jezsuita templom és kolostor

Városháza

A déli bejárat oszlopokkal

A régi boltívek

Főbejárat

A torony

Esküvő

Az északnyugati homlokzat

Északi fal

Szentháromság templom

Érseki Hivatal

Érseki Kúria

"Domus pacis" zarándokház

Miután kijöttem a Városháza épületéből, megkerültem az árkokat, korlátokat és munkagépeket, elindultam észak felé, hogy megnézzem a várat. A vár egy hatalmas parkban áll, a parkot két oldalról is víz veszi körül, hiszen itt folyik bele a Neris folyó a Nemunas-ba. Gondozott sétányok, hatalmas fák, sportpályák, még az esőben is látszott, mennyi lehetőség van itt a szórakozásra és a sportolásra. Itt áll egy oltár is, ahol egykor pogány szertartások zajlottak, a közelmúltban pedig két pápa is szentmisét celebrált itt: 1993-ban II. János Pál pápa, 2018-ban pedig Ferenc pápa. A várral szemben áll az 1502-ben, gótikus stílusban épült, téglával díszített Szent György templom. 

A vár előtti téren áll a 2018-ban felállított Vytis-szobor, amely egy lovon ülő litván lovagot ábrázol, pajzsán Litvánia címerével. Az egyre erősebb esőben besétáltam a vár udvarára, és felfedeztem a 14. században épült gótikus várat. (Részletek és több kép itt.)

A várárokkal körbevett vár

A kaunas-i vár

Szent György templom

Oldalbejárat

Nyugati homlokzat

A vár nyugatról

Középen a várárok

Santakos park

A park térképe a két folyóval

A Szent György templom a várból nézve

A várba vezető út

Vytis-emlékmű

Miután megnéztem a várat és lefényképeztem a Kaunas-feliratot, visszaindultam a városba. Mivel már majdnem 4 óra volt, az eső pedig rendületlenül esett, úgy gondoltam, akár vissza is mehetek az állomásra, onnan pedig Vilnius-ba. Ahogy ballagtam a Jonavos utcán, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégis megnézzem a modern Krisztus feltámadása templomot. Ez a város északi részén, egy domb tetején áll, a képeken elég monumentálisnak tűnik. Gondoltam, ha már itt vagyok, miért hagynám ki ezt az érdekes helyet, ezért visszasétáltam ahhoz a ponthoz, ahol véget ért a sétálóutca (közben elmentem az elnöki palota mögött), és megálltam az első buszmegállóban. 

Graffiti

Halas cégér

Iskola

Régi, favázas ház

Kereszteződés, balra a Savanoriu utca

Sörfőzde a trolimegállóval szemben

Néhány perc múlva jött is a 14-es troli, tulajdonképpen nekem mindegy volt, mire szállok fel, hiszen innen minden jó volt, ami felfelé, a templom irányába visz. Nem lehetett kártyával fizetni, egy fiatal szerb párral kerestük a megoldást (azt hitték, montenegrói vagyok, mivel a Kotor feliratú pénztárcámat vettem elő), mire kitaláltuk, hogyan kellene jegyet venni, meg is érkeztünk (csak egyetlen megállót kellett mennem.) Megmutattam a fiataloknak a templom fotóját a telefonomon, persze azonnal felismerték és elmagyarázták, hogy találom meg, de erre nem is volt szükség, mert a troliról leszállva már látszott is a sarkon az óriási, hófehér templom. Ők úgy tudták, nem látogatható, mondtam nem baj, nekem az is elég, ha lefényképezem, úgyis a külseje a fontos. Elbúcsúztunk, én elindultam a templom felé, valóban úgy tűnt, hogy zárva van, egy néni megpróbált bemenni, de nem sikerült neki. Lefényképeztem a keleti oldalán lévő főhomlokzatot az égbe nyúló, hatalmas toronnyal, aztán még egyszer körbesétáltam, mielőtt elindultam volna vissza a megállóba. Közben benyitottam az ajtón, kiderült, hogy a templom nyitva van, sőt, (5 euró kifizetése után) még a teraszra is fel lehet menni (sajnos a toronyba nem). Először megnéztem a gyönyörű szép, letisztult, teljesen egyszerű berendezést, aztán lifttel (a lépcsőzéshez most nem volt kedvem) felmentem a teraszra, megnéztem az ott berendezett kis kápolnát, közben megküzdöttem az erős széllel és a csapkodó esővel. (Részletek és több kép itt.)

A házsor mögött a templom

A templom északi oldala

A keleti főhomlokzat

Templombelső

Oltár

Kilátóterasz

Kápolna a teraszon

Kilátás a városra

A torony a teraszról

Miután lejöttem a lifttel, visszasétáltam a trolimegállóba, megkérdeztem egy lányt, mivel tudnék innen visszajutni a vasútállomásra. Azt mondta, a 14-es jó lesz, éppen jött, egy euróért vettem jegyet (csak érmével lehetett fizetni). Először úgy tűnt, tényleg jó lesz az irány, de azért megkérdeztem egy nőt, azt mondta, nem így van, a lány rosszul tudta, ez a troli nem az állomás felé megy. Leszálltam a következő megállónál, megnéztem a térképet a telefonomon, kiderült, hogy a keresztutca elvileg jó lesz, a 38-as troli innen indul és a vasútállomásra megy, ráadásul csak 6 percet kellett várnom.

A trolimegállóban.

Fél hat előtt néhány perccel értem vissza az állomásra, megvettem a jegyet Vilnius-ba, ezúttal drágább volt, 8,8 euróba került. Még volt néhány percem, venni akartam képeslapot, de az állomáson nem értették, mit szeretnék, buszjegyet, térképet akartak adni, de képeslap nem volt sehol.

A vonat 17.46-kor indult, ezúttal nem állatok, hanem csipkeminta volt az ablakon. Ugyanazon az úton mentünk vissza a fővárosba, már ismerősök voltak az állomások.

A busz az állomás előtt

Vasútállomás

A vonatom

Nem akadálymentes!

Lila vonatbelső

Csipke az ablakban

Mintás mennyezet

A Nemunas folyó

Palemonas

Alattunk az autópálya

Kariotiskes

Lentvaris

Paneriai

19.10-kor érkeztünk vissza Vilnius-ba, az állomás épületében fiatalok ABBA-slágereket játszottak, hallgattam egy kicsit. Már a vonatból kinéztem, hogy a peronon egy óriási férfialak áll lila rövidnadrágban, kiderült, hogy a Peronas nevű trendi bár reklámfigurája, közelről még hatalmasabbnak tűnt. (Az egykori restit alakították át modern, divatos bárrá, a helyi fiatalok állítólag imádják.) 

Csak nem akartam feladni Kernave-t, ezért megkérdeztem a buszállomáson, kiderült, hogy lehetetlen eljutni oda, így ezt elengedtem.  Bevásároltam az iki-ben, két helyi jellegzetes péksütit vettem, ez a litván darált húsos pite, a kibinai. Tejfölös, gyúrt tésztából készül és különböző töltelékekkel töltik meg. A csirkésen egy kis ehető matrica is volt, ami jelezte, hogy milyen hús van benne. (Ekkor még nem is tudtam, milyen jól választottam, hiszen ez nem egyszerűen litván, hanem konkrétan trakai-i specialitás, én pedig éppen ide készültem a következő napon.) 

Ezután hazasétáltam, útközben díszes,  kerámiából készült házszámokat, művészi graffitiket és cégéreket fotóztam. Vacsorára céklasalátát ettem, aztán spanyol és eszperantó. Timivel is beszéltem, találtak szállást Velencében, éjfélig beszéltünk, aztán lezuhanyoztam és 1-kor lefeküdtem aludni. (Ma több, mint 20 km-t gyalogoltam!)

Megérkeztünk Vilnius-ba

Zenészek az állomáson

Peronas bár

Buszállomás

Csirkés pite

Zöldséges pite

Kedvenc boltom

Graffiti

Pylimo utca

Cégér

A (bezárt) halpiac

Hajnal-kapu

A házunk udvara

Kibinai

07.11. Trakai, Vilnius

7-kor keltem, megreggeliztem, aztán összecsomagoltam, induláskor az ajtóban állva (itt még volt wifi!) megírtam néhány üzenetet, például a szállásadónak arról, hogy hol hagytam a kulcsot.

8 óra után elindultam az állomásra, sajnos megint (még mindig) esik, de ez most nem érdekelt, mert már nem sokáig maradtam a városban. A táskát betettem a csomagmegőrzőbe, csak érmével működik, először 2 eurót kellett  bedobni, a többit majd akkor kell kifizetni, amikor kiveszem a csomagot.

Megvettem a jegyet Trakai-ba, (2,8 euróba került), mielőtt elindult a vonat, olyasmit láttam, amit már 3 napja nem: végre kisütött a nap! A vonat díszítése ezúttal rózsaszín volt,  csipkék (és állatok) nélkül. 9.04-kor indultunk, kb. 30 perces út után meg is érkeztünk Trakai-ba.

Búcsúfotó a szállásról

Vasútállomás

A szekrényem

A kód

A trakai--i vonat

Eső áztatta peron - pici napsütéssel

Úton Trakai-ba

Trakai egy kb. 6000 fős kisváros, Vilnius-tól mindössze 30 km-re. A középkorban 1316 és 1323 között Ó-Trakai volt a Litván Nagyfejedelemség fővárosa. A legenda szerint Gediminas vadászat közben talált egy gyönyörű dombot az erdőben és ide költöztette Kernave-ból a fővárost. A város nevét először 1337-ben említik egy oklevélben. A 13. és 14. század a Német Lovagrend keresztes hadjáratai  elleni harcokkal telt. Vytautas litván nagyfejedelem 1409-ben Trakai-t tette meg a középkori litván állam fővárosává. 

A 14. század második felében egy kővárat kezdtek építeni Ó-Trakai-ban, amely a nagyfejedelem átmeneti rezidenciája volt. Ezt a 14. század végén lerombolták és nem is építették újjá, helyén a 19. század második felében egy neogótikus templomot emeltek. Mivel az óváros a tavak miatt nem tudott terjeszkedni, ezért az új városrész az óvárostól több kilométerre alakult ki. 

A város fő nevezetessége a Galve tó egyik szigetén álló vízivár, amelynek építését állítólag Vytautas fejezte be.

Miután leszálltam a vonatról, először természetesen megnéztem (és le is fényképeztem) a menetrendet, aztán alaposan tanulmányoztam a város térképét, készítettem egy tervet, mit is akarok megnézni. (Közben Travellina tippjét is megfogadtam a karaiták házainak felkereséséről: Litvánia - legjobb látnivalók - Travellina) Már a térképen is látszott, hogy egy meglehetősen hosszú (több kilométeres) út vezet a várhoz, előbb végig kell sétálni a városon, majd az egyre keskenyedő földnyelven keresztül több hídon átkelve juthatunk el a szigeten álló várba.

Trakai, vasútállomás

A város térképe, lent a vasútállomás, fent, a szigeten a vár

Az állomás

Rögtön az állomással szemben, az út túloldalán egy sétány vezetett le a Galve tó partjára. Nagyon szép volt a környéke, nádassal, stéggel, a parton a fák között házakkal. Nem is mentem vissza a főútra, hanem a parton vezető sétányon indultam el, szép, fából készült házakat láttam. Aztán az első keresztutcán balra kanyarodtam, a piac mellett visszaértem a főutcára, a körforgalom mellett jobbra a buszállomás modern épülete, majd a Trakai felirat mellett mentem el.

A Galve tó

Horgászmóló

Nádas

Házak a tó partján

Horgászstég

Csónak a parton

Jobbra sétány, hátul középen az állomás

Virágos stand a piacon

Autóbuszállomás

Trakai felirat

A körforgalomnál északra indultam, végig a Vytauto utcán, érdekes volt, hogy a bal oldalon régi, színes házak álltak, melyeknek hátsó kertje a tóra nézett, a jobb oldalon viszont modern lakótelepek, üzletek sorakoztak.

Színes ház

A ház mögött a tó

Lakótelep a jobb oldalon

Étterem a parton

Még 1,8 km a vár!

Hagyományos házak

Néhány perc múlva a Maironis utca sarkán megpillantottam a Szent Szűz Mária Születésének templomát. Az ortodox templomot 1863-ban építették, többek között Maria Alexandrova orosz cárné bőkezű adományának segítségével. Ma is a helyi orosz ortodox közösség használja.

Szent Szűz Mária Születésének temploma

A templom nyugatról

A templom egy kis dombon áll, körülötte szép park, a távolban pedig már látszott a Szűz Mária templom tornya. Miután körbejártam, belülről is megnéztem a 15. század elejéről származó templomot, amely 2017 óta Basilica minor ranggal büszkélkedik. (Részletek és több kép itt.) 

A fák között a templom

A Trakai-i Madonna

A Szűz Mária bazilika délről

A templom főbejárata

Nyugati homlokzat

Főhajó

Freskótöredék

Főoltár

Stációk

A templom északról

Miután megnéztem a templomot, továbbindultam észak felé, a vár irányába. A Vytauto utca élesen balra kanyarodott, az út és a víz között állt az önkormányzat modern épülete, vele szemben pedig, a kettéváló út közötti apró füves szigeten egy fehér kőoszlop, rajta Nepomuki Szent János szobrával. Az utca itt nevet változtat és Karaimu néven fut tovább, hiszen itt kezdődik az a terület, ahol a karaiták színes házai találhatók. Ez a különleges népcsoport a zsidó hitet vallja, de nem fogadja el a Talmud-ot. Fénykorukat a 10-11. században élték, Litvániába pedig 1397 körül kerültek, amikor Vytautas nagyfejedelem behívta őket a Krím-félszigetről és letelepítette őket Trakai környékén. Még ma él a városban néhány karaita, akik őrzik a nyelvüket és a hagyományaikat. Színesre festett, fából készült házaikon 3 ablak van: egy az Istennek, egy a családnak és egy Vytautas-nak. Hagyományos ételük a kibinai, ami egy hússal vagy zöldséggel töltött pirogszerű tészta (pont ilyet hoztam magammal mára, pedig amikor tegnap este megvettem a boltban, még nem tudtam, hogy ez éppen az itteni specialitás).

Csokimúzeum

Nepomuki Szent János szobra az oszlopon

Önkormányzati Hivatal

A karaiták története

Az első fontos látnivaló az út jobb oldalán álló kék, fából készült épület, a régi postahivatal, amelyet 1810-ben építettek a dominikánusok, majd 1864-ben átadták a helyi rendőrségnek. 1887-től egészen 1860-ig posta (és távíró) működött benne, jelenleg pedig a Trakai Történelmi Nemzeti Park igazgatóságának irodáinak ad otthont.

A híres, szigeten álló vízivár mellett itt, a félszigeten is épült a 14. század végén egy vár, ennek megmaradt épületeiben jelenleg a Történelmi Múzeum kiállításai láthatók. (Megfogadtam, hogy ha visszafelé jövet lesz időm, mindenképpen megnézem, de persze annyi időt eltöltöttem a várban, hogy végül ez kimaradt.)

Az egykori postahivatal

A Történelmi Múzeum bejárata

Háttérben a vár egyik bástyája

Panzióvá alakított régi ház

Művészeti iskola

Hamarosan a karaita nép történetét bemutató Néprajzi Múzeum elé értem. Az Európában egyedülálló kiállítás bemutatja ennek a különleges népnek a történetét, hagyományait, mindennapi életét, használati tárgyait. Egy kedves hölgy kalauzolt körbe, én voltam egyedül a múzeumban. (Részletek és több kép itt.)

A múzeum bejárata

Az alapító emléktáblája

A kiállítás részlete

A gyűjtemény alapítója

Karaita szótárak

Karaita család népviseletben

A múzeum épületével szemben, az utca másik oldalán áll a Kybynlar, vagyis az az étterem, ahol a karaiták hagyományos ételét, a kibinai-t kínálják. 

Néhány méterre a múzeumtól áll két fontos karaita épület, az iskola és a kenesa, amely tulajdonképpen a karaita közösség temploma volt. A barokk stílusú, fából épült zsinagóga 1800 körül készült el. A téglalap alaprajzú, nyeregtetős, kis toronnyal ellátott épületet az 1890-es években restaurálták, ma múzeumként működik, sajnos most nem volt nyitva.

Karaita iskola

A kenesa kapuja

Kenesa

A Kenesa parkja

Ezután továbbindultam a színes faházak között, és néhány perc múlva kiértem a tó partjára, ahol csónakok és kisebb hajók ringatóztak a vizen, a távolban már látszott a szigeten álló vár, ahová egy másik szigeten át vezetett az út. Természetesen mindkét szigetet csak hídon lehetett megközelíteni, így miután csináltam néhány fényképet, útnak is indultam.

Karaimu utca

A hajók mögött a vár

Trakai vára a szigeten

Az első szigetre vezető híd

Szelfi a várral

Üzletek a tóparti sétány mentén

A vár a hídról

Vitorlások és sétahajók a parton

Szelfi szélben

Az első hídon átkelve megérkeztem egy apró szigetre, ahol több sétány is vezetett a fák között, de én a legrövidebb utat választottam és a tó partján egyenesen a másik híd (és a vár) irányába indultam. Közben elmentem Vytautas nagyherceg fából faragott emlékoszlopa mellett és néhány perc múlva meg is érkeztem a sziget túloldalára, ahonnan a második híd vezetett át arra a szigetre, ahol a vár áll.

A sziget partja

Hullámok és felhők

Vytautas oszlopa a szigeten

Partmenti sétány

Kilátás a tóra

A második híd és a vár

Sétahajó a tavon

Néhány kedves kínai turistával együtt érkeztem a hídhoz, kölcsönösen lefényképeztük egymást, aztán felfedeztük a várat, amelynek legrégebbi részei a 14. század második felében épültek és amely egykor a litván nagyhercegek rezidenciája volt. (Részletek és több kép itt.)

A várba vezető hídon

Trakai vár

Várudvar

Porcelánok

Hintó

Kiegészítők

Ablak

Vadászati kiállítás

Konyha

Pipák

Ebédlő

Hálószoba

A toronyba vezető lépcső

A lakótorony

A vár makettje

Várudvar

Trónterem

A grünwaldi csata

Színes üvegablak

Karaita otthon

Kapu és a délnyugati bástya

Miután alaposan megnéztem a várat (2 órát töltöttem bent), letelepedtem a várudvaron egy padra és megettem a tegnap este vásárolt csirkehússal töltött kibinai-t, amiről ugye azóta kiderült, hogy éppen Trakai egyik legfontosabb specialitása. Sajnos, közben esni kezdett, így lassan búcsút vettem a vártól és a hidak és szigetek rendszerén keresztül visszaindultam a városba. Ahogy partot értem, bementem az idegenforgalmi irodába, ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert klassz könyvet, képeslapokat és egy textiltáskát is vettem. 

Kibinai

A vár kapujában

Sétahajó a vár melletti kikötőben

Vitorlások

Szemben a trakai-i parti sétány üzletei

Ajándékbolt és sétahajó

Idegenforgalmi iroda

Ezután ugyanazon az úton, amin jöttem, visszaindultam a központba. Ezúttal más szögből fényképeztem le a színes, deszkákkal borított hagyományos házakat, a kenesa-t, a kék postahivatalt és a városháza modern épületét.

Színes házak a Karaimu utcán

Kenesa

Postahivatal

Hátul a bazilika tornyai

Városháza

Graffiti

A Mária templom nyugati homlokzata

Mária templom

Szobor a szökőkútban

A Galve tó

Három óra után értem vissza az állomásra, ezúttal a vonat kívülről volt falevelekkel és állatokkal díszítve. 15.30-kor indultunk vissza, egy fiatal (és nagyon hangos) amerikai fiatalokkal teli csoporttal utaztam együtt, így olvasni nem tudtam, de legalább feltöltöttem a telefont. 

Újra az állomáson

A vilnius-i vonat

Bagoly és falevelek

Négy óra után érkeztünk vissza a fővárosba, volt még néhány épület a listámon, amit nem láttam az elmúlt két napban, ráadásul végre szép volt az idő, így újra végigjártam azokat az utcákat is, amik korábban, (az esőben) nem a legszebb arcukat mutatták.

Az első célom a zsinagóga volt, ehhez a Pylimo utcán kellett elindulnom. A forgalmas utcát szép, 19. századi épületek szegélyezték, a jobb oldalon pedig látszott a várost körülvevő fal részlete, rajta egy ajtóval, ahol most egy gyorsétterem működik. A bal oldalon egy kis, hangulatos tér közepén egy óriási tojás állt egy oszlopon. A gipszből készült tojást 2001-ben készítették, eredetileg az Uzupis városrészben állt, majd áthelyezték ide, 2003-ban pedig húsvéti festést kapott.

Vilnius, vasútállomás

Étterem a falban

A városfal részlete

A tér közepén a tojás

Vilnius-t valamikor Litvánia Jeruzsálemének is nevezték, hiszen a város lakosságának fele zsidó volt, a városban pedig 98 zsinagóga állt, köztük az 1661-ben épült Nagy zsinagóga. A második világháború után a városban csak egy kis zsidó közösség maradt, a zsinagógákat pedig lerombolták, egyetlen kivétellel, ez a Choral zsinagóga, amely 1903-ban épült és a mai napig szolgálja a zsidó közösséget.

Choral zsinagóga

A zsinagóga homlokzata

A zsinagóga kerítése

Miután megnéztem a zsinagógát, visszafordultam a központ felé. Az egyik mellékutcában egy barokk templom homlokzatát pillantottam meg, mivel nyitva volt, úgy gondoltam, megnézem. A Mindenszentek temploma 1630-ban épült és egy karmelita kolostor is tartozik hozzá. (Részletek és több kép itt.)

Mindenszentek temploma

Templombelső

Főoltár

Miután kijöttem a templomból, továbbindultam a központ felé, néhány perc múlva már a Városháza előtti téren álltam. Éppen egy koncertet tartottak, a téren emberek sétálgattak, sokkal jobb volt a hangulat, mint 2 napja, amikor szakadó esőben jártam erre. A Szent Miklós templom előtt például kirakodóvásár volt, sok nézelődővel.

Háttérben a Szent Kázmér székesegyház

Városháza

Szent Miklós templom, előtte kirakodóvásár

Ezután az Universiteto utcán folytattam a sétám, megnéztem néhány épületet az egyetemi negyedben, amelyeket két napja nem láttam, hiszen akkor egy másik utcán sétáltam a főépület felé. Az egyik legszebb épület az egykori teológiai szeminárium épülete, az Alumnat, amelyet 1582-ben alapított XIII. Gergely pápa. Az iskolát főleg skandináv valamint közép- és kelet-európai hallgatók látogatták. Az árkádos, tágas belső udvarral rendelkező épület 1622-ben épült, ez a késő reneszánsz építészet egyik legszebb példája Vilnius-ban. Jelenleg az Olasz Kulturális Intézet és egy olasz étterem működik benne és valahol azt olvastam, hogy a teraszáról nyílik a legszebb kilátás az elnöki palota (egyébként nagyközönség elől elzárt) belső udvarára. Leteszteltem, tényleg így van!

Egyetemi gyógyszertár

Az egyetemi templom harangtornya

Hagyományok múzeuma

Az Alumnat bejárata

A belső udvar

Reneszánsz árkádok

A terasz

Az elnöki palota parkja

Újra az Alumnat udvarán

Ezután továbbsétáltam az Universiteto-n, balra az Elnöki palota keleti szárnya, szemben vele, a jobb oldalon pedig a Vilnius-i egyetem épületei, a különböző tanszékek történelmi épületei. Az utca végén balra fordultam, egy tágas téren végre megpillantottam a hátulról már látott Elnöki palota klasszicista főhomlokzatát. Az első épület ezen a helyen a 15. században épült, a 16. századtól kezdve püspöki palotaként használták. Később a cári kormányzó székhelye volt, járt itt Napóleon és I. Sándor cár is. 1993 óta ez Litvánia elnökének rezidenciája.

Universiteto utca

A kancellária bejárata

Az elnöki palota keletről

A palota kapuja

Egyetemi könyvtár

Történelmi tanszék

Filozófiai tanszék

Elnöki palota

A palota homlokzata

Borostyánbolt

Főegyházmegyei Gazdasági Hivatal

A borostyánbolt kirakata

Innen már csak néhány percre volt a Katedrális tér, ahol már szintén jártam 2 napja, de most persze ez is tér is jobban mutatott a napfényben.

A székesegyház és a harangtorony

Harangtorony

Szent Szaniszló és Szent László székesegyház

Kisvonat a bazilika oldalánál

Gediminas emlékműve

Nagyhercegi palota

Mivel a székesegyházat és a palotát már láttam, most mindenképpen szerettem volna felmenni a felsővárba, vagyis a domb tetején álló Gediminas toronyba. Hát, nem volt egyszerű megtalálni a feljárót, először a palota keleti homlokzatánál próbálkoztam, de onnan nem vezetett út  felfelé. Ezután átmentem a palota és a katedrális közötti keskeny átjárón, (közben megnéztem azt a helyet, ahol egykor a két épületet összekötő galéria nyomát jelölték), de itt sem vezetett út a várba. Végül meg kellett kerülnöm az egész épületkomplexumot, lemenni egészen a Neris folyó partjáig, onnan tudtam megközelíteni a várat. Egy belső udvarra értem, amelyet az alsóvár épületei vettek körbe, köztük a várnagy háza és a régi arzenál, amelyben ma az Iparművészeti Múzeum működik. A várhegyre egy új sikló vezetett fel, (2003-ban építették), megvettem a jegyet és már indultam is felfelé.

Gediminas tornya

A kisvonat a palota előtti parkban

A Nagyhercegi palota keletről

A palota díszudvara

Bona Sforza

A palota és a katedrális között

Az egykori galéria helye a katedrális falán

Az alsóvár épületei, háttérben a torony

Az alsóvár épületei

Balra a várnagy háza

A várba vezető sikló

Vítautas szobra

A régi arzenál épülete

A sikló

A siklóö felső állomása

A sikló felülnézetből

Kilátás az alsóvárra és a folyóra

Középen az arzenál

Miután megcsodáltam a kilátást, megnéztem a felsővárat, vagyis Gediminas tornyát, és a néhány megmaradt falat. Bár a toronyban lévő kiállítás már nem volt nyitva, de a kilátás így is gyönyörű volt fentről. (Részletek és több kép itt.)

A megmaradt várfalak

Gediminas tornya

Szelfi a Neris-szel

A Nagyhrcegi palota

A Három Kereszt

Mivel közben esni kezdett (eddig bírta a jó idő!), ezért visszamentem a siklóhoz. Itt még készült néhány kép (egy olasz nővel fényképeztük le egymást), aztán visszaereszkedtem a földre.

Úton lefelé

Az alsó állomás

Miután kijöttem a várból, végigsétáltam a fal mentén egészen addig a pontig, ahol a Vilnia folyó a Neris-be torkollik. Innen a folyó partján sétáltam végig, egészen a hajóállomásig. Itt kerestem egy padot, leültem és olvastam egy órát, közben néztem a folyón sikló hajókat. Szerencsére az eső már nem esett, kellemes idő volt. 

Az alsóvár épületei, háttérben az arzenál

A vár hivatalos bejárata

Az Iparművészeti Múzeum bejárata

A múzeum bejárata az arzenál épületében

A Vilnia folyó

A Vilnia torkolata

A Neris folyó

A rakpart

Hajóállomás

Fél 8-kor elindultam vissza a városba, a katedrális téren keresztül visszamentem a Pilies utcába, mert az útikönyvem szerint itt volt még néhány érdekes ház, amelyeket még feltétlenül meg akartam nézni. Ezúttal a Skapo utcát választottam, ami a Pilies-hez közeledve egyre inkább összeszűkült, a végén már inkább sikátor volt, nem is utca.

A Tudományos Akadémia könyvtára

Az alsóvár a toronnyal

A székesegyház

A harangtorony

Universiteto utca

Az Elnöki palota

Skapo utca

A főegyházmegyei Gazdasági Hivatal

Itt már sikátor

A Skapo utca vége, szemben a Pilies

Ahogy kiértem a Pilies utcára, éppen szemben találtam magam egy téglahomlokzatú házzal. A 12. számú ház eredetileg két családé volt, de aztán egybeépítették. Valamikor 1514 előtt épült, gótikus stílusban, aranyművesek és sebész is lakott itt, de gyógyszertár is működött az épületben. Közvetlenül mellette, egy gótikus és klasszicista jegyeket is felmutató fehér házban egykor az egyetem alapítója lakott. (A falon sorjázó emléktáblák szerint még sokan mások is.) A 8. szám alatti sárga, klasszicista épület földszintjén a 18. század elején egy híres könyvesbolt működött, második emeletén pedig Vilnius boldoggá avatott püspöke, Matulaitis lakott. A 4. szám az egykori Káptalanházat jelöli, sárga, reneszánsz homlokzata a 16. század elejéről származik. 

Pilies 12.

Pilis 10.

Emléktáblák a falon

Pilies 8.

Pilies 4

Az utca végén visszafordultam, újra elmentem a Skapo utca sarkáig, majd most már dél felé indultam el a sétálóutcán. Az első érdekes ház a 22. szám alatti egyszerű épület volt, amelyet 1683-ban szerzett meg az egyetem, itt alakították meg az orvosi tanszéket, berendeztek egy orvosi előadótermet, egy laboratóriumot, valamint kialakítottak lakásokat a professzorok részére. Később több jelentős költő is lakott a házban. Mellette áll a Hotel Narutis épülete, amely a 16. században épült gótikus stílusban, de a 19. század elején klasszicista stílusban átépítették. Itt élt néhány évig Kraszevski, a híres lengyel író is.

Pilies utca

Szobor a bejárat felett

Az orvosi egyetem

Emléktáblák a falon

Hotel Narutis

A szálloda főbejárata, a falon Kraszewski emléktáblája

A szálloda mellett áll az utca talán legfontosabb háza, a Signataru namai, vagyis az "Aláírás háza". A szépen helyreállított házban ülésezett 1917-18-ban a litván államtanács, és itt írták alá 1918. február 16-án a Litvánia függetlenségét kimondó nyilatkozatot. A 32. szám alatt áll a Viktória-ház, amelyben a 19. század elején két borozó és a Viktória kávézó működött. Egy boltíves átjáró vezetett  abelső udvarba, nagyon hangulatos volt az apró kis udvar a külső lépcsőfeljáróval, az árkádos függőfolyosóval, a manzárdtetővel  és az ablakban a Mária-szoborral. Kár, hogy egy autó is állt az udvarban, ez kicsit rontotta a középkori hangulatot. 

Signataru namai

Viktóia-ház

Boltíves átjáró

Hangulatos belső udvar szoborral

Bájos szobor

Miután megcsodáltam a sétálóutca minden érdekes házát, elindultam vissza az állomásra. A már jól megszokott útvonalon haladtam, a Városháza előtt még belehallgattam a koncertbe, aztán a Didzioji és az Ausros Vartu utcákon visszasétáltam a Hajnal-kapuhoz, útközben újra megnéztem azokat a templomokat, amelyeket két napja, (a zuhogó esőben) már belülről is megcsodáltam.

Újra a Városháza téren

Koncert

Szent Kázmér templom

Jobbra a Szentháromság templom kapuja

Szent Teréz templom

Hajnal-kapu kápolna

A kapu kívülről

Fél 9-kor értem vissza az állomásra, kivettem a táskámat a csomagmegőrzőből, még nem telt le a 12 óra, így csak 4 euro lett volna, de még 1-et kért, nekem viszont csak 2 eurósom  volt, így végül hatot fizettem. Az állomás mosdója nagyon tiszta volt és csak kártyával lehetett fizetni.

Bevásároltam az Iki-ben, a melegételes pultban láttam egy gombócot, megkérdeztem, hogy krumpli-e, igent mondott a nő, de valószínűleg nem értette, mit kérdezek, mert a gombóc tulajdonképpen fasírt volt. Vettem hozzá káposztasalátát is, plusz vizet, zsemlét, és desszertnek holland karamellás sütit. Egyetlen rendes kassza sem működött, csak önkiszolgáló. Már az első pillanatban elakadtam, hiszen nem tudtam a zsemle kódját. Egy eladó segített, ő persze fejből tudta a kódot.

Az állomáson, kint a peronon megvacsoráztam, minél tovább a levegőn akartam maradni, hiszen egész éjjel úgyis a buszon ülök majd. A fasírtnak a felét sem bírtam megenni, akkora adag volt. 10-kor bementem a váróterembe, minden  pad alatt konnektor volt, így fel tudtam tölteni a telefont és persze ingyenes wifi is működött.

Amíg vártam, az automatánál megvettem a jegyet 16-án reggelre, a reptérre: csak 0,80 euró volt, úgy számoltam, pont elérném, ha pontosan érkezne a busz Tallinnból, legalább nem kell majd akkor sorban állni. Ha pedig mégsem érem el, az sem nagy gond, hiszen nem volt drága. (Végül ez jó ötletnek bizonyult, hiszen időben ideért a busz, így pont elértem a reptéri vonatot.) Fél 12-kor átmentem a buszállomásra, éjfél előtt néhány perccel megérkezett a Flixbus és elindultunk Rigába. 

Újra az állomáson

Fasírt

Este az állomáson

A kivilágított vasútállomás éjjel

Buszállomás

Legfelül a buszom

Megjött a busz

07.12. Riga, Kuldiga

A buszon egy percet sem sikerült aludni, mert néhány sorral előttem elég hangosan köhögött egy férfi, néhányszor azt hittük, mindjárt megfullad. (Amikor meg nem köhögött, akkor borzasztó hangosan horkolt!) Hajnali négykor jártunk Riga repülőterén, majd jóval a menetrendben jelzett érkezési idő előtt, már 4.10-kor megérkeztünk Rigába. Ezúttal nem bántam volna, ha késünk egy kicsit, fogalmam sem volt, mit fogok majd csinálni hajnali fél 5-kor egy kihalt buszállomáson. Végül nem volt annyira vészes, hiszen mire ideértünk, már felkelt a nap, az állomáson pedig mások is vártak, hiszen elég sok nemzetközi járat jár erre.

Lettország a Balti-tenger partján fekszik, Észtország és Litvánia között. Hivatalos nyelve a lett, kb. 1,9 millió lakosa van, fővárosa és legnépesebb városa Riga. Az ország nagy részét erdő borítja, több, mint 12.000 kisebb folyója és 3000-nél is több tava van, legmagasabb pontja mindössze 312 méter. A mai Lettország területe, amely sokáig Livónia néven volt ismert, a 13. századtól a német Kardtestvérek rendje befolyása alatt állt. Ezután az ország része volt a Német Lovagrendnek, a Svéd Livóniának, a Lengyel-Litván Uniónak, az Orosz Birodalomnak. A 2. világháború alatt elfoglalta a Harmadik Birodalom, majd megszállta a Szovjetunió. Végül 1991-ben lett független köztársaság, 2004 óta az Európai Unió része.

Riga, repülőtér

A Daugava folyó

Megérkeztünk, balra a köhögős pasi ül

A piac hangárai a buszállomással szemben

Középen a buszunk

Riga, buszállomás

Balra a csatorna partján a piac

A csatorna másik partján a buszállomás

Úgy gondoltam, bár még csak hajnal van, teszek egy gyors sétát a környéken, átmentem a csatorna túlpartjára, ott álltak az egykori zeppelin-hangárokból álló központi piac jellegzetes épületei, persze, most még üresen. Ezután kisétáltam a Daugava folyó partjára, lefényképeztem a sirályokat, a szemben álló szigetet, a hidakat és persze a széles folyót. Ezután visszamentem a buszállomásra, reggel hatig melegedtem a váróteremben. Közben kitaláltam, hogy mivel a városnézéshez még túl korán van, nincs nyitva semmi, ezért inkább elmegyek Kuldiga-ba, több óra az út, mire odaérek, már el lehet kezdeni a városnézést. 

A kihalt piac

Az egykori hangárok

Játszótér a parton

A Daugava folyó

Szemben a Zakusala sziget

Vasúti híd

A híd mögött az óváros tornyai

Hatkor átsétáltam a közelben álló vasútállomásra, beraktam a táskát a csomagmegőrzőbe (ez nem kóddal, hanem kulccsal működött), aztán megnéztem, megy-e vonat is Kuldiga-ba, de kiderült, egyáltalán nem, így visszasétáltam a buszállomásra. 7-kor indult a busz Kuldiga-ba, kicsit retró volt a jármű, mintha visszarepültünk volna a 70-es évekbe. Az ülés csak a vállamig ért, így nem tudtam a fejemet hátrahajtani, pedig jól jött volna egy kis alvás.

Házak a Január 13-a sugárúton

Az állomás előtti tér

Modern irodaház

Vasútállomás

A szekrényem

Újra a csatorna partján

A busz Kuldiga-ba

Átkelünk a folyón

Úton Kuldiga-ba

A Venta folyó

Megérkeztünk

Két és fél óra múlva (ez volt a gyorsjárat!), pontosan fél 10-kor megérkeztünk Kuldiga-ba. A modern váróteremben tiszta WC és egy könyvekkel teli könyvespolc fogadott. Lefényképeztem a menetrendet visszafelé, de a jegyet nem mertem megvenni, fogalmam sem volt, mennyi időt fogok majd itt tölteni. (Végül persze ez a város is szebbnek és izgalmasabbnak bizonyult, mint gondoltam.) Viszont a bájos pénztáros hölgy figyelmeztetett, hogy ne az utolsó percben érkezzek, mert előfordulhat, hogy addigra elfogy a jegy. Megköszöntem a tanácsot és nekiindultam felfedezni a várost.

Buszállomás, Kuldiga

Könyvespolc a váróteremben

Kuldiga egy 10.000 fős kisváros, Rigától 150 km-re nyugatra, a Venta folyó két partján fekszik. A Venta vízeséseinél az i.e. 2. évezredben már volt egy település, ahol halászok és vadászok éltek. 1247-ben várat építtetett itt Dietrich von Grüningen, a Német Lovagrend livón tartományának mestere, 1242-ben pedig már állt Szent Katalin fából épült temploma. Mindaugas litván nagyfejedelem a kurokkal kiegészülve megtámadta a várat, de az ostrom sikertelen volt. 1355-ben már városi jogokkal rendelkezett, 1368-tól pedig tagja a Hanza-szövetségnek. A 16. században nőtt a politikai és gazdasági befolyása, egy ideig Kurland fővárosa volt, fellendült a hajóépítés, téglagyárak települtek ide. A lengyel-svéd háború, valamint egy pestisjárvány következtében a város elveszítette a jelentőségét. A 19. században a város újra gazdasági fellendülésen ment keresztül, 1886-ban ide helyezték át a rigai tanárképző intézetet. Az első világháború után Lettország része lett, német kisebbségét kitelepítették. 1941-ben bevonultak a németek, Kuldiga zsidó lakosságát előbb a zsinagógában összegyűjtötték, majd a közeli erdőkben meggyilkolták (az SS tagjai és a kuldigai lettek együtt!). 1945 és 1990 között Kuldiga járási székhely volt, jelentős famegmunkáló és textiliparral.

A város fő látnivalói a vár mellett a Venta-vízesés, amely Európa legszélesebb vízesése és a Venta folyón átívelő téglából készült híd, amely Európa leghosszabb, autóval is járható téglahídja. Óvárosa 2023 óta rajta van az UNESCO világörökségi listáján.

Először megkerestem a Liepájas iela utcát, a térkép szerint ez egyenesen a város szívébe vezet. Elmentem a város apró piaca mellett, ahol helyi asszonyok virágot árultak, majd elkezdődött a sétálóutca, ami szinte teljesen üres volt, hiszen még túl korán volt, az éttermek zárva voltak, de el tudtam képzelni, milyen lehet, amikor hömpölyög a turistaáradat a hangulatos utcán. Itt sétálni egyébként olyan, mint egy időutazás, hiszen a modern épületek mellett 17-18. századi házak állnak az utca két oldalán.

Mindjárt az utca elején egy nagyon különleges alkotás áll, a Teleport, ami Jacob hercegnek, Lettország egyik leghíresebb nemesének állít emléket. Tulajdonképpen ez jelzi az óváros és az újváros határát.

Minden fontos dolog jobbra van

Piac

Teleport

Liepájas iela

Étterem és szálloda

Postahivatal és orvosi rendelő

Néhány perc múlva már egy különleges épület előtt álltam, ez a Tűtorony, amelyben a tűgyártás történetéről lehet megnézni egy kiállítást. Maga az épület is ipari műemlék, valamikor ez volt a város távírótornya és itt működött a "Meteors" nevű tűgyár is. Sajnos még nem volt nyitva, szívesen megnéztem volna a kiállítást és a torony tetején lévő kilátóteraszról a város panorámáját.

Tűtorony

18. századi lakóház

A Stender's étterem

... és a terasza

Végigfotóztam a sétálóutca szebbnél szebb házait, aztán az utca végén befordultam jobbra, és már meg is érkeztem a város egyik központi terére, ami tulajdonképpen nem is egy tér, csak egy kiszélesedő utca, de itt áll a régi és az új városháza is. Érdekes, hogy a régiben, amely még a 17. század második felében épült, most a turisztikai iroda működik. Természetesen bementem és kaptam egy nagyon klassz (német nyelvű) várostérképet, amin még egy-egy rövid leírás is volt a látnivalókról. Ez alapján terveztem meg a további sétát a városban. Az épület előtt Évalds Valters, egy híres lett énekes szobra állt, állítólag ha leülünk mellé a padra és megsimogatjuk az asztalon lévő kismadarat, 100 évig is élhetünk. (Kár, hogy ezt már csak itthon olvastam, így valószínűleg nem fogok 100 évig élni, mint az énekes.)

Háttérben mindkét városháza

Az új városháza

Szökőkút a városháza előtt

A régi városháza

Városi múzeum

Úgy döntöttem, a legfontosabb nevezetesség (a vízesés) felé veszem az irányt, ezért elindultam a folyó felé. Annyira belevesztem a szűk utcák, régi épületek sorába, hogy túlmentem azon a kereszteződésen, ahol le kellett volna fordulnom, így kerültem egy jó nagyot. Közben jártam a város temetőjében is.

Romos ház

Anna utca

Temető

Néhány perc múlva megérkeztem a gyönyörű Várkertbe, amelynek területén egykor a Német lovagrend (később Jacob herceg) egykori vára állt, amelyből ma már csak néhány falmaradvány látható. A parkban gyönyörű sétányok, szökőkutak és gondozott  virágágyások között egy lett szobrász 22 alkotását is elhelyezték.

Várkert

Miután búcsút vettem a parktól, néhány métert megtéve már ott is álltam a Venta folyó vízesése előtt, amely 249 méter széles, és ezzel Európa legszélesebb természetes vízesése, viszont csak 2,2 méter magas, így tavasszal és ősszel meg lehet figyelni, ahogy a halak "felrepülnek" a vízesésen. Állítólag 300 éve Jacob herceg óriási kosarakat helyezett ki a folyóba, amivel naponta akár 80-100 lazacot fogtak, így lett Kuldiga "a város, ahol a levegőben lehet halat fogni". Tulajdonképpen maga a város is a vízesésnek köszönheti a létét, hiszen a kereskedők hajóinak mindenképpen meg kellett itt állniuk.

A Venta-vízesés

A folyóparton álló egykori Bangert-villában rendezték be a Regionális Múzeumot, amelynek első emeletén egy jómódú helyi polgár 20. század eleji otthonát rendezték be, a 2. emeleten pedig a város történetét ismerhetjük meg. (Az útikönyvem szerint az épület az 1900-as Párizsi Világkiállítás pavilonjaként szerepelt, egy gazdag üzletember vette meg, és elküldte Kuldigába a menyasszonyának ajándékként.)

Regionális Múzeum

Szobrok a múzeum kertjében

Kilátás a vízesésre

Bangert's étterem

A vízeséstől csak kb. 200 méterre áll a város másik nevezetessége, a Venta folyó felett átívelő régi téglahíd. 1874-ben épült, 164 méter hosszú, hét ívből áll. Építésekor ez volt Európa egyik legmodernebb hídja, és ma is a leghosszabb, autóval is járható téglából épült híd Európában. Természetesen fel is sétáltam a hídra és onnan is megcsodáltam a vízesésre nyíló pazar kilátást.

A téglahíd a Venta felett

Modern műalkotások

A hídon

A vízesés a hídról

A Venta folyó 

Rezidence Kafe Venta

A hídtól csak néhány méterre egy újabb rekord: Litvánia legmagasabb vízesése, ezúttal az Aleksupite folyón. A 4,15 méter magas vízesés, amelyet a 17. században megerősítettek és beépítettek, egykor egy papírmalmot működtetett.

Középen a vízesés fölött átívelő gyalogoshíd

Híd az Aleksupite folyón

A vízesés szemből

Háttérben a híd, balra az Aleksupite torkolata

Szemben a híd, jobbra az egykori malom

Kilátás a Venta folyóra

Információk a városról

Átsétáltam a folyón átívelő hídon, végigmentem a szomorúfűzfákkal szegélyezett part menti sétányon és megnéztem (sajnos csak kívülről) a Szent Katalin evangélikus templomot, amely a város legrégebbi templom (és az egyik legrégebbi épülete is.)  Helyén már 1252-ben is templom állt, (itt keresztelték meg Jacob herceget is), nevét pedig arról a Katalinról kapta, aki pénzt gyűjtütt a templom építésére, de megrágalmazták, hogy az ördöggel cimborál, kerékbetörték, majd halála után ártatlannak nyilvánították és szentté avatták.

Járásbíróság

Hangulatos folyópart

Sétány és híd a felduzzasztott folyón

Szent Katalin templom

A főhomlokzat

A templom déli fala

Ezután elindultam vissza a központba, még egy dolgot akartam mindenképpen megnézni, az 1875-ben épült zsinagógát, amit szépen felújítottak és most könyvtárként és művelődési házként használják. Az épület a sétálóutcától északra, egy szépen gondozott park közepén áll.

A könyvtár előtti park

Szökőkút szoborral

Az egykori zsinagóga

A zsinagóga déli fala

Mivel már fél 12 volt, úgy gondoltam, ideje visszaindulni az állomásra, de ekkor az egyik ház teteje fölött megpillantottam egy különleges templomtornyot, ezért arra indultam. Kiderült, hogy már korábban is láttam az épületet, hiszen gyakorlatilag néhány méterre áll a városházától. Ez a római katolikus Szentháromság templom, amelynek alapkövét maga Jacob herceg tette le 1641-ben. (Részletek és több kép itt.)

Újra a központban, háttérben a templomtorony

Önműködő szappanbuborékfújó!

Szentháromság templom

Templombelső

Főoltár

16. századi szobor

Szószék

Házak a templom mögött

Ezután visszasétáltam a Liepajas iela-ra, a Technológiai és Idegenforgalmi Technikum nyitott kapuján betévedve érdekes szobrokat láttam.

A technikum bejárata

A technikum

Gyakorlatilag a technikum kertjében, egy szép park fái között egy újabb templomot pillantottam  meg, természetesen nem tudtam ellenállni és ide is benéztem. Mivel éppen istentisztelet volt, csak néhány képet készítettem. Ez a Szent Szűz Menedéke ortodox templom, amely 1871-ben épült és ez a város legkisebb temploma. (Részletek és több kép itt.)

A Szent Szűz Menedéke templom

Templombelső

A sétálóutca elején ismét lefényképeztem a Teleport emlékművet, ezúttal hátulról is. Így még jobban látszik, ahogy Jacob herceg átlép az egyik világból a másikba.

Pontosan délben értem vissza a buszállomásra, megvettem a jegyet a 12.40-es buszra, aztán a közeli boltban vettem ebédet: hajdinarizottót pulykahússal, hozzá rozskenyeret, amíg vártam a buszállomáson, meg is ettem. Pontosan indultunk, egy kisvárosban szünetet tartottunk, a sofőrünk még egy nem hivatalos szünetet is beitatott: egyszer út közben kiszállt beszélgetni egy autó sofőrjével. Borzasztóan hosszú volt az út (majdnem 3 és fél óra), ráadásul nagyon álmos voltam a kimaradt éjszaka miatt, de a busz ülései sajnos nem voltak alkalmasak az alvásra.

Buszállomás

Hajdinarizottó pulykahússal

A Venta folyó

A sofőrünk beszélget

A buszunk pihenőt tart

Négy óra előtt néhány perccel megérkeztünk Rigába, átsétáltam a vasútállomásra (közben az aluljáróban utcazenészek játszottak), kiváltottam a táskámat, aztán megkerestem a szállásomat. Nem volt nehéz, mert kb. 2 percre volt a vasútállomástól (direkt így foglaltam), a Merkela iela 8 szám alatt, egy autósiskola mellett kellett bemenni egy sikátoron át egy belső udvarra, onnan nyílt az apartman. Egy közös helyiségből (nevezzük előtérnek, de itt volt a kávéfőző és a vízforraló is) nyíltak a szobák. Elég szűk volt a szoba, (az aprómintás tapétától és az óriási posztertől még szűkebbnek hatott), de tiszta volt a fürdőszoba, kényelmes az ágy, szóval egy éjszakára tökéletesen megfelelt. Kipakoltam, átöltöztem, aztán elindultam felfedezni a várost.

Riga, autóbuszállomás

Vasútállomás

A szekrényem

Merkela iela

Bejárat

Sikátor

Az apartman bejárata

Előtér

Plakátok a falon

A szobám ajtaja

Az ágyam

Poszter az ágyammal szemben

Fürdőszoba

Riga Lettország fővárosa, 600.000 fős lakosságával a Baltikum legnagyobb városa, a régió fontos kulturális, oktatási, politikai, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági központja. A Balti-tenger partján, a Daugava folyó torkolatánál fekszik.

A Daugava folyó már az ókorban is fontos kereskedelmi útvonal volt, torkolatánál már a 2. században létrejött az első település. Lakói a liv törzsből származtak, állattenyésztéssel, halászattal és borostyánfeldolgozással foglalkoztak. A 12. században a város már fontos kereskedelmi központ, raktárakkal, ahol főleg lent és irhákat tároltak. Ekkor még ellenálltak a német területekről érkező keresztény térítésnek,  bár a pápa keresztes hadjáratot hirdetett a balti pogányok megtérítésére. A század legvégén aztán katonai csapatok érkeztek, akik megkezdték egy vár építését, a várost pedig fallal vették körül. 1211-ben megkezdődött a Rigai dóm építése is. 1282-ben Riga a Hanza-szövetség tagja lett, 1329-ben a Német Lovagrend megostromolta a várost. A 14. század közepén új városközpont jött létre, a piactér, körülötte a Városházával és az ekkor épült Feketefejűek Házával. A 16. században a reformáció elérte a várost, 1524-ben kinyitott az első könyvtár (öt könyvet kínált, ebből négy még most is megvan), 1547-ben nagy tűz pusztított a városban. A város viharos történelme során volt a Német-római Birodalom szabad városa, a Lengyel Királyság, a Litván Nagyfejedelemség, a Svéd Királyság, az Orosz Cárság, a Német Birodalom, a Szovjetunió, és Németország része. A város súlyos károkat szenvedett a 2. világháborús bombázások során. 1944-től 1990-ig Lettország a Szovjetunió része volt, 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét. Riga 2014-ben Európa egyik kulturális fővárosa volt. Történelmi belvárosa 1997 óta az UNESCO világörökségi listáján szerepel, különösen jelentősek a 19-20. század fordulóján épült szecessziós épületei.

A szállásomtól néhány percre egy gyönyörű park közepén kígyózik végig a Pilsétas csatorna, ami körbeveszi a történelmi óvárost, egyik vége délen, a buszállomásnál van, a másik pedig északon, a vár fölött, a jachtkikötőnél éri el újra a folyót. A csatorna helyén a 19. század elejéig a városfal állt. A parkban kellemes sétányok, gyönyörű épületek (pl. az Operaház), szobrok, szökőkutak, a csatornán pedig szépívű hidak nyújtóznak.

Merkela iela

Zeneakadémia

Sétány a parkban

Pilsétas csatorna, jobbra az Operaház

Alfreds Kalnins zeneszerző szobra

Szökőkút

Az Operaház keletről

Híd a csatornán

Az Operaház délről

Grand Hotel Kempinski

Díszes sarokház

Óvárosi utca

Favázas ház

Miután körbejártam az  Operaházat, nyugatra indultam el, egy városkapun belépve máris az óváros hangulatos utcáin találtam magam. Szűk sikátorok, bájos, apró terek, rengeteg étterem és kávézó, középkori házak: nem csoda, hogy az óváros a világörökség része! Néhány perc múlva már az ország legmagasabb temploma, a Szent Péter templom előtt álltam. (A templom mögött, attól csupán néhány méterre áll a Szent János templom.) A két templom között a Brémai muzsikusok szobra áll, amely Riga testvérvárosa, Bréma ajándékaként érkezett 1990-ben a városba.

A régi városfal részlete

Kapu a városfalon

Hangulatos belső udvar

Éttermek 

Jana séta sikátor, szemben a Szent Péter templom szentélye

A Szent Péter templom keletről

Szent János templom

Brémai muzsikusok söröző

Brémai muzsikusok

A Brémai muzsikusok mögött a Szent János templom

A Szent Péter templom nyugati homlokzata

Miután körbefényképeztem a templomokat, sétáltam egyet az óváros hangulatos utcáin, ajándékboltok, éttermek, látványos, régi házak, szűk sikátorok és az 1733-ban épült református templom, amelynek dór oszlopokkal szegélyezett kapuja Brémában készült.

Ajándékbolt

Református templom

Látványos homlokzat

Sétálóutca

(Majdnem) vasalóház

Néhány perc múlva kiértem a folyópartra, innen pedig egy óriási térre, a Lett Mesterlövészek terére, amelynek közepén 1971 óta egy vörös gránitból épült emlékmű áll. A Lett Mesterlövészek emlékműve azon lövészeknek állít emléket, akik a forradalom során a bolsevikok mellé álltak. Bár sokak számára ez a szoborcsoport a lett nép bátorságát jelképezi, másokat a szovjet korszakhoz való kötődést jelenti. A téren áll Rigai Műszaki Egyetem egyik épülete, valamint a Megszállás Múzeumának modern és meglehetősen lehangoló, fekete épülete. A múzeum a lett történelem 1940 és 1991 közötti szakaszát mutatja be, vagyis a náci és a szovjet megszállást.

Háttérben a folyó

Lett Mesterlövészek tere

Lett mesterlövészek tere

A Megszállás Múzeuma

Lett Mesterlövészek emlékműve

Műszaki Egyetem

A múzeum mögötti téren áll Riga egyik legikonikusabb épülete, a Feketefejűek Háza. A gyönyörű, gazdagon díszített épület 1334-ben épült, vörös, fehér és arany színű homlokzata a holland reneszánsz szép példája. Eredetileg rendezvényeket tartottak benne, építtetői a Feketefejűek Testvériségének tagjai, vagyis a város agglegény kereskedői, hajótulajdonosai ill. külföldi lakosai voltak. A második világháborúban az épület nagy része elpusztult, de 1999-re szépen felújították, ekkor kapta vissza flamand reneszánsz külsejét és díszes oromfalait. Ma múzeumként és rendezvényházként működik, de 2012 és 2016 között ez volt a lett elnök rezidenciája. Állítólag az épület előtti téren állították fel 1510-ben Európa első köztéri karácsonyfáját. Én is benéztem az épületbe, az ajándékbolt még nyitva volt, (itt 15,9 volt az a textiltáska, amit Vilnius-ban 2 euróért vettem!). 

Az épület előtt egy hatalmas Roland-szobor áll, az eredetit még a középkorban alapították, ez már egy 19. századi alkotás. A Roland-szobrok általában egy város polgári szabadságjogait szimbolizálják, a legtöbbet a mai Németország területén találjuk.

A tér észak-nyugati oldalát a Városháza óriási épülettömbje zárja le, a mai épület a világháborúk utáni klasszicista stílusú újjáépítés eredménye.

Feketefejűek Háza és a Szent Péter tornya

Feketefejűek Háza

Bejárat

Ajándéktárgyak

Előtérben Roland

Városháza

A városháza bejárata

Ezután nyugat felé indultam, a dóm irányába. A Kramu iela-n haladtam, gyönyörű, holland stílusú homlokzatok, üzletek és éttermek között, jobbra pedig a város legkeskenyebb utcája, a Rozena iela nyílt.

Óvárosi házak

Rozena iela

Kramu iela, szemben a dóm tornya

Jobbra a Dom étterem

Hotel Justus

Jauniela

Játszótér a dóm oldalánál

Néhány perc múlva már a Dóm téren, a rigai óváros legnagyobb terén álltam, ahol 7 utca fut össze. A tér mai formáját a 19. század végén nyerte el, amikor néhány házat lebontottak, hogy jobban érvényesüljön a dóm főbejárata. A tér északnyugati sarkán áll a Tőzsdepalota, ami 1855-ben épült egy velencei reneszánsz palota mintájára. Vele szemben áll a volt Kereskedelmi Bank épülete, amely a város egyetlen neoklasszicista épülete és ma a Lett Rádió működik benne.

Dóm tér

Lett Rádió

Rigai dóm

A dóm tornya

Rigai dóm

Tőzsdepalota

Továbbindultam az Óváros legnyugatibb pontja, a Rigai vár felé. A Pils iela-n, vagyis a Vár utcán haladtam középkori kereskedőházak között, megnéztem Dr. Ernst von Bergmann, a híres lett sebész egykori lakóházát, elmentem az 1785-ben épült  Fájdalmas Boldogasszony templom előtt és néhány perc múlva megérkeztem a vár elé. 

Pils iela

Dr. Ernst von Bergmann sebész lakóháza

A ház északi homlokzata

Anglikánu iela, háttérben az anglikán templom

Fájdalmas Boldogasszony templom

Kávézó a templom és a vár között

A Rigai vár Lettország egyik legfontosabb történelmi épülete, a 14. században épült erődítményként, majd többször átépítették. Jelenleg a lett államfő hivatalos rezidenciája, de múzeumok és kulturális intézmények is működnek benne. A vármúzeum sajnos zárva volt, elhatároztam, hogy később ide visszajövök. (Részletek és több kép itt.)

A Rigai vár

A vártörténeti múzeum bejárata

A Daugava partja

Miután körbejártam a várat, elindultam vissza, kelet felé. Az első állomásom a Mazá Pils iela-n a "Három testvér" volt. Ez tulajdonképpen egy 3 házból álló épületcsoport, ezek nemcsak a város, hanem Lettország legrégebbi lakó- és kereskedőházai közé tartoznak. A legrégebbi, a 17. szám alatti ház a 15. században gótikus-reneszánsz stílusban épült, egykor egy pékmesteré lehetett. A 19. szám alatti ház homlokzata manierista, a 21. számúé pedig barokk stílusú. A házak alsó szintjén lakóhelyiségek, a felső szinteken pedig raktárak voltak. A három ház a 2. világháborúban megsemmisült, de az 50-es években helyreállították őket.

Mazá Pils iela

A "Három testvér"

A város legrégebbi lakóháza

19. szám

21. szám

Római katolikus kúria

A bájos épületegyüttessel szemben nyílt a Klostera iela, itt áll a 13. századi Szent Jakab templom. Sajnos már zárva volt, elhatároztam, hogy másnap ide is visszatérek. 

Hangulatos bejárat

Szent Jakab templom

A templom bejárata (zárva)

Nyugati homlokzat a harangtoronnyal

A templom mögött áll a lett parlament, a Saeima épülete. A 100 fős testület 1922 óta irányítja az országot. Szemben, a Jekaba iela-n a parlament további épületei állnak, jobbra pedig egy hangulatos, macskaköves sikátor, a Troksnu iela. Én azonban balra indultam, hamarosan egy szép zöld parkba értem, ez a Függetlenség tere, ahol gyönyörűen restaurált, színes házak vették körül a szabályosra nyírt bokrokat, gondozott  sétányokat és fákat.

Középkori ház

Parlament

A Parlament bejárata

Kiállítás a Parlament előtt

Szociális és Munkaügyi Bizottság

Látogatói és Információs Központ

Troksnu iela

A Függetlenség tere

Házak a Függetlenség terén

Innen visszafordultam a központ felé, végigsétáltam a Torna iela-n, ahol a bal oldalon végig éttermek és kávézók sorakoztak az egykor a svédek számára épített Jakab kaszárnyák sárga színű, felújított épületeiben, a jobb oldalon pedig régi városfal maradványait lehetett látni, sőt, itt áll a város korábbi 8 kapujából az egyetlen, ami fennmaradt, az úgynevezett Svéd kapu. 1698-ban épült, amikor a város svéd fennhatóság alatt állt, ezen a kapun keresztül érték el a katonák a városból a falon kívül álló laktanyát. A várost a középkorban 2,5 km hosszú fal vette körül, 29 toronnyal. A falnak ezt megmaradt szakaszát szépen restaurálták, mellette a Hadtörténeti Múzeum vöröstéglás épülete áll.

Torna iela

Svéd kapu

A városfal

Jakab kaszárnyák

Városfal

Hadtörténeti Múzeum

A múzeum bejárata

A múzeum keletről a város egykori védelmi rendszerének másik fennmaradt tagjához, a Lőportoronyhoz kapcsolódik. A tornyot 1330-ban említik először, majd a svéd támadás során elpusztult, csak az alapja maradt meg, erre építették rá 1650-ben a ma is látható tornyot. Érdekes, hogy a toronynak a külváros felé néző részén három méter vastag téglafala volt, míg a város felőli fal fából készült, hogy spóroljanak az akkoriban nagyon drágának számító téglával. A toronyban 11 ágyú volt, a 17. században lőport tároltak benne, innen származik a neve. Működött itt börtön, kínzókamra, és 1883-ig fegyvereket tároltak benne. A 19. század végén lerombolták a város erődítményeit, így a torony is sokáig üresen állt. Amikor felújították, a homlokzati fala is téglából épült, csúcsos tetőt és modern külsőt kapott. 1919 óta itt működik a Hadtörténeti Múzeum, amihez 1939-ben új szárnyat építettek.

Lőportorony

A torony előtti tér

Oktatási Minisztérium

Ezután elsétáltam a várost átszelő csatorna partjára, lefényképeztem a második Riga feliratot (ezen egy macska látható, míg a Városháza előttin egy kutya van), aztán megcsodáltam a 42 méter magas Szabadság emlékművet, amelyet 1935-ben állítottak fel a lett függetlenségi háborúban elesett katonák tiszteletére, azóta áll a talapzaton "Milda" (Nagy Péter helyén). Bár már este 8 óra volt, de gyönyörűek voltak a fények, így csináltam néhány képet a csatorna partján álló fákról.

Szabadság emlékmű

A csatorna

A nap végére maradt az egyik legszebb része a városnak, az apró, bájos Livu laukums, vagyis Livu tér. Az 1950-es években hozták létre a világháborúban elpusztult épületek helyén, a nevét pedig egy kis balti népcsoportról kapta. Egykor a Ridzene folyó folyt át rajta, ezért a virágágyások formája a víz hullámzását szimbolizálja. A teret rengeteg étterem és kávézó, valamint gyönyörű történelmi épületek szegélyezik. 

Például itt áll az Orosz színház díszes épülete. A színházat 1883-ban nyitották meg, ezzel ez a legrégebben működő orosz színház Oroszországon kívül. 

A Nagy Céh a város egyik legfontosabb történelmi épülete, ma is látható formáját 1859-ben nyerte el, amikor neogótikus-tudor stílusban átépítették a korábban itt álló épületet, amelynek legrégebbi részei a 15. századból származnak. Ma a filharmonikus zenekar hangversenytermének ad otthont. A közvetlenül mellette álló Kis Céh 1866-ban épült szintén neogótikus stílusban. Az eredetileg 1384-ben alapított Szent János céhet főleg gazdag német és lett kereskedők alkották. Az 1909-ben épült  szecessziós stílusú, sárga színű Cicás ház a tetején lévő két cicaszoborról kapta, amelyek (a legenda szerint) eredetileg a hátsó felükkel a Nagy Céh épülete felé fordultak, mert a ház tulajdonosa vitába keveredett a céh tagjaival.

Orosz színház

Livu tér

Hullámzó virágágyások

Kis Céh

Nagy Céh

Cicás ház

Fél 9 után értem vissza  a csatorna partján húzódó parkhoz, újra megnéztem az Operaházat, és az előtte álló légies szobrot. A neoklasszicista épület 1863-ban készült el, eredetileg a Rigai Városi Színház számára, majd 1919-ben költözött ide a Lett Nemzeti Opera és Balett. Itt tanult a rigai születésű balett-táncos és koreográfus, Mihail Barisnyikov is.) 2013-ban, az épület átadásának 150. évfordulójára készült el a modern szobor, amely Maris Liepa, lett ballett-táncosnőnek állít emléket.

Operaház

A park részlete

Maris Liepa emlékműve

Az Opera előtti tér

Csatorna szökőkúttal

A csatorna

Este 9-kor értem haza, még sütött a nap, de mivel 2 napja nem aludtam, ráadásul azóta bejártam 4 várost (Trakai, Vilnius, Kuldiga, Riga), úgy éreztem, megérdemlem a pihenést. Vacsorára lett céklalevest ettem (úgy tűnik, ez minden környékbeli országban hagyományos ételnek számít), hozzá szintén helyi rozskenyeret. Lezuhanyoztam, naplót írtam, megcsináltam a spanyolt és az eszperantót, aztán alvás.

Újra a házunk előtt

Vacsora: céklaleves rozskenyérrel

07.13. Riga

7-kor keltem, (nagyon jól aludtam, az elmúlt - kimaradt - éjszaka után volt mit kipihennem), megmostam és megszárítottam a hajam, elpakoltam, aztán kiírtam a becsekkolási adatokat az esti komphoz (előre elküldték az adatokat levélben, ezzel kell majd a terminálban lévő automatáknál becsekkolni).

9.30-kor elindultam, átsétáltam a vasútállomásra, beraktam a táskámat a csomagmegőrzőbe, megint a 25-ös szekrényt választottam.

Balra az apartman bejárata

Vasútállomás

A szekrényem

Miután letettem a táskát, a város délkeleti része felé vettem az irányt, az úgynevezett Moszkva-negyed felé. A "kis Moszkvának" is nevezett területen már évszázadok óta élnek oroszok, az óhitűek még a 17. századi vallásüldözés elől menekültek ide Oroszországból. Ez a negyed volt a zsidóélet központja is, amelyet a nácik végül felszámoltak. Nagyon érdekes a negyed, váltakoznak a szecessziós, modern, art deco épületek a régi, faborítású lakóházakkal és ortodox templomokkal

Végigsétáltam az Emilija Benjaminas iela-n, az első épület, amit alaposabban megnéztem, a Lett Tudományos Akadémia monumentális, barna színű épülete volt. A 108 méter magas épület 1951 és 1961 között épült, ez volt Lettország első felhőkarcolója, (és építésekor a világ egyik legmagasabb vasbeton épülete!). A torony tetejét eredetileg egy ötágú csillag díszítette, de ezt 1991-ben, a függetlenség kivívásakor eltávolították. A sarló és kalapács szimbólumok viszont ma is láthatóak a falakon. A helyiek "Sztálin születésnapi tortájának" nevezik, több hasonló épületet is emeltek akkor a szocialista országokban, engem leginkább a varsói "Kultúra és Tudomány Palotájára" emlékeztetett.

Közlekedési Minisztérium

Szent Szűz ortodox templom

Tudományos Akadémia

Az épület északról

Főbejárat

A torony alulnézetből

Előcsarnok

Az épület délről

Néhány méterre az Akadémia épületétől áll az evangélikus Jézus-templom. a nyolcszögletű épületet 1822-ben emelték, széles, tömör fadeszkákból. Ez Lettország legnagyobb, fából készült klasszikus épülete. A helyén már a 17. században is állt egy templom, amelynek alapkövét 1635-ben tették le. 

Jézus templom

Régi és új

Fából készült lakóház a Moszkva-negyedben

A következő állomásom az egykori Nagy Zsinagóga helyén kialakított megható emlékhely volt. A Nagy Korál Zsinagógát 1871-ben építették reneszánsz stílusban, egykor ez volt a város legnagyobb zsinagógája. 1941. július 4-én, három nappal azután, hogy a nácik elfoglalták Rigát, a zsinagógát (a bent tartózkodó zsidókkal együtt) felgyújtották. Az áldozatok pontos száma nem ismert, a nagy részük nő és gyerek volt, egyes történészek szerint litván menekültek is áldozatul estek. 1993-ban a meggyilkolt emberek emlékére az egykori zsinagóga megmaradt falaiból kialakítottak egy emlékhelyet, ahol kétnyelvű táblák emlékeztetnek a szörnyű eseményekre. A náci uralom első hat hónapjában kb. 73.000 embert (szinte a teljes lett zsidóságot) gyilkoltak meg.

Az emlékhely

A zsinagóga megmaradt falai

Mécsesek a falon

Emléktábla

Az áldozatok nevei

Janis Lipke emléktáblája

Díszesen faragott kő a zsinagógából

Miután visszaértem a Moszkva-negyedből, úgy döntöttem, végre belülről is megnézem a már sokszor látott hangárokat, vagyis a központi piacot. 

A Rigai Központi Vásárcsarnok 1930-ban készült el, ez Európa egyik legnagyobb fedett piaca. Eredetileg a vainodei léghajó kikötő hangárjainak vasszerkezetét akarták felhasználni, végül csak a hangárok tetőszerkezetét építették be a a neoklasszicista és art déco épületekbe. Az 5 épületből álló komplexumban a németek javítóműhelyt rendeztek be, csak 1949-től kapta vissza eredeti funkcióját. A két, egyenként 240 m hosszú léghajóhangárból öt 35 méter magas pavilont építettek, egy 140 méter hosszút a nagykereskedőknek és négy 70 métereset a piac számára. Ezekben zöldséget és gyümölcsöt, tejtermékeket, húst és halat árulnak, valamint vendéglátóhelyek üzemelnek bennük. (Összesen kb. 1200 elárusítóhely működik itt.) A piac teljes területe 5, 7 hektár, ebből 1,6 hektár fedett és van egy földalatti raktárrendszere is. (A piac épületein kívül az egész világon mindössze 4 Zeppelin-hangár maradt fenn.) 

Hihetetlen élmény volt az óriási épületekben sétálni, élvezni a piac forgatagát, a fűszerek illatát, a gyümölcsök ezer színét. Nagyon tetszett, egyébként is imádom a piacokat, de ez tényleg különleges hangulatú volt. Mivel közeledett az ebédidő, úgy döntöttem, itt veszek ennivalót. Már ki is néztem egy fűszeres, grillezett, füstölt halat, 11.50 euró volt kilója, gondoltam veszek belőle 20 dekát, az pont elég lesz, de kiderült, hogy nem vágják el, csak egyben lehet kérni a darabokat, de egyik sem volt félkilósnál kisebb, így végül lemondtam róla.

Raktárépületek

A legnagyobb hangár

Sirályok a piac előtt

A hangár belsejében, jól látszik a tetőszerkezet

A piac anno

Fent a piac térképe

Pizza-automata

A négy kisebb hangár

Készül a pelmeni

Édességek

Paprika és olajbogyó

Litván pirog sokféle ízben

Apróhalak

Halak

A tenger gyümölcsei

Balra a grillezett hal

Currywurst

A piac 4 hangárja és a csatorna

Miután búcsút vettem a Moszkva-negyedtől és a nyüzsgő piactól, elindultam észak felé a Valnu iela-n a város központja felé. Az utca első (déli) fele macskaköves sétálóutca,  így zavartalanul csodálhattam a szépen felújított színes házakat. Néhány perc múlva már az óváros közepén álltam, először megnéztem a tegnap már látott Szent János evangélikus templomot.  A lépcsőzetes téglahomlokzatú gótikus templom építésének éve nem ismert, de sokak szerint ez a város legrégebbi temploma. 1234-ben a domonkos rend szentelte fel ezen a néven a vár kápolnáját, első okleveles említése 1297-ből származik. A déli falán egy kereszt alakú, rácsos ablak látható, állítólag ezen keresztül tápláltak két szerzetest, akit élve befalaztak a templom építésekor.

Valnu iela

Graffiti a tűzfalon

Háttérben a Szent János templom

A kereszt alakú ablak

A lépcsős gótikus homlokzat

Bejárat

Ezután megnéztem a Szent Péter templomot, amely eredetileg fából épült 1209-ben, de 200 év múlva kőből újjáépítették. Nemcsak a templom belső terét néztem meg, hanem a 123 méter magas toronyba (pontosabban a 72 méter magas kilátóteraszára) is felmentem, ahonnan gyönyörű volt a kilátás a város színes házaira és háztetőire. (Részletek és több kép itt.)

A templom keletről

Szent Péter templom

Nyugati homlokzat

Főbejárat

Főhajó

Gótikus falak

Modern szobor

Mozgalmas részlet

Oltár

A reformációról szóló kiállítás részlete

A rostocki építész, Rumeschotter emléktáblája

Főoltár

A lifthez vezető lépcső

A lift

Kilátás a városra és a folyóra

Középen a dóm tornya

Miután kijöttem a templomból, megkerestem azokat a bájos, színes házakat, amiket fentről láttam. A Tirgonu iela-n állnak, egyik szebb, mint a másik, még szelfit is csináltam velük.

A Feketefejűek Háza

A Tirgonu iela színes házai

Ezután elsétáltam a közelben álló dómhoz, de nem tudtam bemenni, mert éppen istentisztelet volt, így úgy döntöttem, megebédelek. Ismét az internet segítségével találtam éttermet, éppen a már megcsodált színes házsor mellett állt a Lido étterem (és söröző), ahol önkiszolgáló rendszerben lehetett aránylag olcsón nagyon finomat enni. Annyira önkiszolgáló volt, hogy a sört is magunknak kellett csapolni, bár ezt nem próbáltam ki, de a turisták körülöttem imádták, még a gyerekek is ki akarták próbálni a sörcsapot. Soljanka levest ettem (ez egy lecsós, paradicsomos húsleves sonkával) és csirkesaslikot savanyúkáposztával és krumplival, mindkettő nagyon finom volt.

Lido Alus seta étterem és söröző

Borok és koktélok

Sörcsapok

Édességek

Soljanka

Csirke-saslik káposztával és krumplival

Kilátás az étteremből

Miután jóllaktam, folytattam a városnézést. Mivel előző nap már nem volt nyitva a vármúzeum, elhatároztam, hogy újra megpróbálok bejutni. Csak néhány percet kellett sétálni (az utat már jól ismertem) és már ott is álltam újra az évszázados falak előtt. Ezúttal nyitva volt a kapu, de kiderült, hogy a vármúzeum sajnos éppen felújítás alatt áll. Bár a kedves hölgy a pénztárban próbált meggyőzni, hogy a teljesen üres termekben jobban érvényesülnek az építészeti hatások, végül nem váltottam jegyet.

A rigai vár déli fala

A vármúzeum bejárata

A vár alaprajza

Téglák és boltívek

Az alagsor

Amikor tegnap itt jártam, a Szent Jakab templom sem volt nyitva, ezért most ide is visszatértem. Bár éppen mise volt, de azért gyorsan csináltam néhány képet. (Részletek és több kép itt. )

Szent Jakab templom

A templom kapuja

Templombelső

Közvetlenül a templom mögött áll a Parlament épülete, ezt is láttam már előző nap, de akkor még nem tudtam, hogy az épület egyik sarkán áll a Barrikádok című emlékmű, amely azokra az utcai harcokra emlékeztet, amelyeket a lettek vívtak 1991 januárjában a Szovjetunió ellen a függetlenség kivívása során.

A Parlament épülete

Barrikádok emlékmű

A barrikád megmaradt darabjai

Jekaba iela (jobbra a Szent Jakab templom fala)

Innen a Livu laukums-ra sétáltam, mivel tegnap nem találtam meg mindkét cicát, így ma visszamentem, és olyan szögből fényképeztem le a Cicás házat, hogy mindkét macska jól látszódjon. 

Smilsu iela

Cicás ház, a tetőn a két macskával

Az egyik macska

Nagy Céh

Kis Céh

A Livu laukums színes házai

Az első rigai mozielőadás emléktáblája

Kalku iela

A térről indul a Riharda Wagnera iela, amely a német zeneszerzőről kapta a nevét, aki 1837 és 1839 között Rigában dolgozott. Az 1782-ben épült Német Színház karmestere volt, az épületet jelenleg Richard Wagner háznak hívják és sajnos éppen renoválják. (Egyébként Liszt és Berlioz is játszott itt.) Szintén az utcában áll a Patikamúzeum, szívesen megnéztem volna, de néhány perccel azelőtt zárt be, hogy odaértem.

A  romos Richard Wagner ház

A felújítás tervei

A Konventa Seta története - a tűzfalon

Mucenieku iela

Patikamúzeum

Ezután visszaindultam a dóm térre, és végre (többszöri próbálkozás után) bejutottam a város legfontosabb templomába, a katedrálisba, amely egyben Lettország és az egész Baltikum legnagyobb temploma. (Részletek és több kép itt.)

Háttérben a dóm

A dóm keletről

Tatu a dóm mellett

A dóm északi fala a toronnyal

Rigai dóm

Harangtorony

A dóm kapuja

Templombelső

Kerengő

A dóm udvara

A kolostor

A harangtorony

Régi óra számlapja

Ágyúcső

Pillantás a kerengőről az udvarra

A salaspils-i kőfej

A harangtorony a kerengőről nézve

A Feketefejűek Testvériségének páholyának korlátja 1693-ból

Templombelső

Szószék

Orgona

Keresztelőmedence

Gyönyörű üvegablakok

Szélkakas 1595-ből

Dómtér

Kivetítő a Dómtéren

Maza Smilsu iela

Csatornavédő rács

Lőportorony

Lett városok címerei

Radisson hotel

Szabadság emlékmű

Ezután búcsút vettem az óvárostól, átmentem a csatorna túlsó partjára, itt áll a Krisztus születése ortodox székesegyház, amely Lettország (és az egész Baltikum) legnagyobb ortodox temploma, 1883-ban orosz neobizánci stílusban építették. 

Krisztus születése templom 

A templom bejárata

Legfelsőbb Bíróság

Radisson Blu hotel

Oskars Kalpaks, lett katonatiszt emlékműve

Mivel már este 7 óra volt, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elkezdjem a rigai városnézésem utolsó szakaszát. A Rigáról szóló német nyelvű képeskönyvem (amit minden városról, vagy országról, ahol járok, igyekszem megvenni) egy egész fejezetet szentelt a város szecessziós építészetének, sőt, az, hogy a város az UNESCO világörökségi listájára került, annak is köszönhető, hogy Riga büszkélkedhet Európa legtöbb szecessziós épületével, nagyjából 800-zal! A város egyik legjelentősebb építésze Mihails Eizensteins volt (a híres filmrendező édesapja!), 1879 és 1903 között számos ház tervezése fűződik a nevéhez. Mivel a könyv szerint a város legszebb szecessziós épületei az Elizabetes, Alberta és a Strélnieku utcák által határolt területen találhatók, így erre indultam el. 

Először végigsétáltam az Elizabetes iela park felőli oldalán, itt áll a Lett Képzőművészeti Múzeum hófehér, eklektikus stílusú épülete.

Védelmi Minisztérium

Lett Képzőművészeti Múzeum

A múzeum főbejárata

Miután visszatértem az Elizabetes iela-ra (a múzeum egy gyönyörű parkban állt), alig tudtam levenni a szemem a szebbnél szebb házak gazdagon díszített homlokzatairól.  Próbáltam azokat a házakat megkeresni, amelyekről az útikönyvek írtak, de tulajdonképpen az egész negyed egy szecessziós ékszerdoboz volt. A házak nagy része a 19. és a 20. század fordulóján épült, némelyikben iskola, különböző cégek irodái, működtek, de úgy tűnt, a legtöbbet lakóházként használnak. (Nagy élmény lehet ilyen csodaszép környezetben lakni!) Az Elizabetes sugárúton még találtam más korszakból származó épületeket is, de az Alberta-n minden egyes épület szecessziós volt, egyik szebb, mint a másik! Igyekeztem a házakat egyben és részleteiben is lefényképezni, persze minden egyes díszítőelemet, szobrot, erkélyrácsot nem tudtam megörökíteni.

Elisabetes iela 33. szám

Részlet a 33. számú ház homlokzatáról

A 33. számú ház az Elizabetes és Antonijas utcák sarkán

Elizabetes iela 6. szám

Latin felirat a ház homlokzatán

Elizabetes iela 23. szám

Elizabetes iela 21/A

Táncosok a homlokzaton

Az Elizabetes és a Strélnieku utcák sarka

A sarokház homlokzata

Strélnieku u. 4. szám

 

George Armitstead, Riga volt polgármestere

Modern díszítés a bejárat mellett

Strélnieku u. 4/A.

Jogi egyetem

A ház bejárata

A ház homlokzata

Az Alberta és a Strélnieku utca sarka

Alberta iela 13. szám, Lettországi Kortárs Művészeti Központ

Alberta iela 12. szám

Alberta iela (páros oldal)

Alberta iela (páratlan oldal)

Alberta iela 8. szám

A ház lépcsőháza

Gazdag díszítés

Alberta iela 6. szám

Alberta iela 4. szám

Eizensteins emléktáblája

Alberta iela 2. szám

Alberta iela 2/A.

Isaiah Berlin, orosz-brit filozófus emléktáblája

A kapu egyik őrzője

Este 8-kor úgy döntöttem, ebből a napból (és a városból) is kihoztam a maximumot, a Dzirnavu iela-n elindultam vissza délkelet felé, a Vermane parkban megvacsoráztam (finom salátát tengeri káposztából és koreai sárgarépából), olvastam egy kicsit, aztán továbbindultam az állomásra. Közben megnéztem a Berga Bazars-t, ezt a századfordulón épült, árkádos, fedett bevásárlóközpontot (legalábbis az utcára néző homlokzatát) és fél 10 előtt már újra a vasútállomáson voltam. Kiváltottam a táskámat a csomagmegőrzőből, aztán átsétáltam a buszállomásra. Mivel már rutinos voltam, (az első, itt töltött éjszakának köszönhetően), tudtam, hogy éjfélkor a biztonsági őr mindenkit ki fog zavarni a váróteremből, kint viszont csak néhány ülőhely van, így még időben kimentem, találtam is egy aránylag kényelmes helyet, ahol eltöltöttem az időt a busz indulásáig.

Saláta vacsorára

Berga bazars

A bazár főbejárata

Újra az állomáson

Utolsó pillantás a Merkela iela-ra

A szekrényem

Buszállomás

07.14. Helsinki

1.05-kor pontosan indult a busz Rovaniemibe, Lappföld fővárosába (ott lakik a Mikulás!), útközben még megálltunk Pärnu-ban. Sajnos aludni megint nem tudtam, egy nő ült mellettem, aki egész úton hangosan telefonált, vagy az előtte ülő barátnőivel beszélgetett. 

5.50-kor érkeztünk a tallinn-i buszállomásra, óriási köd volt az egész városban, kicsit aggódtam, hogy nem látok majd semmit a tengeri átkelésből. Néhány perc múlva megérkeztünk a kikötőbe, mindenkinek le kellett szállni, a sofőr nem tudta pontosan, mi legyen a csomagokkal, végül úgy döntött, minden bőröndöt ki kell pakolni a buszból (engem ez nem nagyon érintett, mert nem volt bőröndöm, bár én is jobban örültem volna, ha a táskát a buszban hagyhatom).

Menetrend a buszállomáson

Az ismerős hangárok

A folyó melletti peron

Megérkezett a busz

Pärnu, buszállomás

Tallinn, buszállomás, ködben

Megérkeztünk a kikötőbe

D terminál

Komphajók

A buszunk a terminál előtti buszmegállóban

Bementem az óriási (és teljesen üres) terminálba, egy automatánál megcsináltam a check-in-t (nem volt olyan bonyolult, mint gondoltam), valamiért az adataimnál az szerepelt, hogy Németországból származom, nem is tudtam átállítani, nem tudom, honnan vették. 

Check-in automata

Menetrend

A teljesen üres terminál

Irány a komp!

A komp eleje

Kikötő

A kompon

Háttérben Tallinn templomtornyai

A hajó már 7.20-kor elindult (7.30 helyett), rögtön induláskor egy idős bácsi megkért, hogy fényképezzem le, kiderült hogy magyar, 83 éves, Szikáncsról jött és éppen az északi sarkkörhöz utazik. Sanyi bácsi minden nyáron elindul világot látni, az idén július 1-én indult, kb. 3 hónapig utazgat, szállást nem foglal, az autójában alszik, főz magára. Egész úton szóval tartott, elmesélte, hány feleségét és barátnőjét temette már el,  kicsit már sokaltam az információt, amit megosztott velem. Így nem nagyon tudtam az útra koncentrálni, de sokat úgysem láttam volna, mert óriási köd volt, alig láttunk el néhány méterre a hajótól.

Ezt Sanyi bácsi készítette

Itt látszik a kilátás is

A Finn-öböl

Szelfi a világutazóval

Süt a nap!

Kényelmes helyek a kompon

Mindjárt megérkezünk!

Finnország (finnül Suomi) észak-európai ország, 5,6 millió lakosa van, szárazföldön Svédországgal, Norvégiával és Oroszországgal határos. Az "ezer tó országaként" is emlegetik, de valójában kb. 180.000 tó található a területén. Az országnak két hivatalos nyelve van, a finn mellett a svéd is az.

Finnország területét már a kőkorszak előtt is laktak, régi skandináv mondák szerint már az 1154-ben elkezdődött svéd uralom előtt is voltak királyai. A svéd uralommal együtt a kereszténység is megérkezett. A közel 700 éves svéd uralom alatt a vallás és az államélet nyelve a svéd volt. 1809-ben I. Sándor orosz cár elfoglalta Finnországot, 1917-ben pedig kikiáltották az ország függetlenségét. Finnország 1995-ben belépett az EU-ba, majd 2023-ban a NATO-ba.

Helsinki kikötője

Sanyi bácsi fényképez

Portré Sanyi bácsiról

Helsinki Finnország fővárosa és 635 ezer lakosával egyben legnagyobb városa, az ország déli részén, a Finn-öböl partján helyezkedik el, az az európai kontinens legészakibb fővárosa. A várost 1550-ben alapította I. Gusztáv svéd király, hogy ellensúlyozza a rivális Hanza-várost, az ősellenség dánok által uralt Tallinnt. A kis városkát sokáig szegénység, járványok és háborúk sújtották. 1643-ban a város délebbre, a mai helyére költözött, biztonságosabb kikötőt nyújtva a a hajósoknak. A svédek és az oroszok is elfoglalták a várost, 1748-ban a svédek elkezdték építeni Suomenlinna erődjét. 1812-ben I. Sándor orosz cár Turku helyett Helsinkit tette meg a Finn Nagyhercegség fővárosául. 1827-ben ide költözött az 1640-ben alapított Turkui Egyetem is, ebből lett a Helsinki Egyetem. A 19. század elején alakították ki a városközpontot, (körzővel és vonalzóval), a tervezés egyetlen építész, a német Engel nevéhez fűződik. Ő tervezte a Szenátus tér épületeit, amelyekhez hasonlóakat Szentpéterváron és Tallinnban is láthatunk. A 2. világháború alatt Finnország semleges maradt, Helsinki 1952-ben olimpiát rendezett, 1990-ben pedig itt zajlott az első szovjet-amerikai csúcstalálkozó is.

Fél 10 után néhány perccel érkeztünk meg, gyönyörű napsütés fogadott bennünket, kár volt aggódni a köd miatt! Sanyi bácsi lement a földszintre a kocsijához (a beszálláskor megszámolta, 460 autó hajtott fel a kompra!), én pedig a gyalogosokkal szálltam ki. Könnyen megtaláltam a buszt, csupán néhány méterre állt a termináltól, pont az épülettel szemben egy parkolóban. Mielőtt visszaszálltunk, újra ellenőrizték a jegyünket (elvileg itt is fel lehet szállni a buszra), aztán már indultunk is be a városba.

Kiszállás

A kompunk

A terminál épülete

Szemben a parkoló és buszmegálló

Indulunk tovább

Pár perc alatt beértünk a Kamppi-ra, ami nemcsak buszállomás, hanem egy óriási bevásárlóközpont is. Alig találtam meg a csomagmegőrzőt, csak számos lépcső, folyosó és váróterem bejárása után sikerült. Itt nem szekrényekbe kellett betenni a csomagot, hanem egy pult mögött álló pasi egy műanyag ládába (!) tette be, elkért 6 eurót, majd adott egy cédulát és figyelmeztetett, hogy csak este 8-ig vannak nyitva, addig mindenképpen érjek ide.

A cédulám

A Kamppi bejárata

Miután kiléptem a bevásárlóközpont elé, egy forgalmas piac közepén találtam magam, a standokon zöldséget, gyümölcsöt, virágokat, édességet kínáltak. A piac mellett egy különös formájú épületre figyeltem fel, ez az ökumenikus Kamppi kápolna, vagy más néven a "Csend kápolnája", amely 2012-ben épült, és egy csendes helyet kínál a város egyik legforgalmasabb (és leghangosabb) helyén.

Piac a Kamppi előtt

Kamppi

Kamppi kápolna

A kápolna bejárata

Lasipalatsi (Üvegpalota) tér

Az első fontos épület, amit megnéztem, a néhány száz méterre lévő Vasútállomás volt. Eredetileg 1862-ben nyitották meg, mindössze 8 sínpárral. A mai modern, funkcionalista és nemzeti romantikus jegyeket ötvöző épület 1919-ben készült el, a bejárat mellett 4 hatalmas "fáklyavivő" tartja a világítótesteket. Az épületet egy 50 méter magas óratorony is díszíti.

Vasútállomás

Fáklyavivők és óratorony

Villamos a vasútállomás előtt

A vasútállomással szemben áll az 1887-ben épült Ateneum, amelyben jelenleg a Finn Művészeti Múzeum kiállításai láthatók. A pályaudvar melletti télen áll az Nemzeti Színház 1902-ben emelt épülete.

Ateneum Művészeti Múzeum

A színház előtti tér

Nemzeti Színház

Ezután a Helsinki Egyetem modern épületei között haladtam. Az egyetem 1640 óta létezik, jelenleg 40.000 hallgatója és kutatója van. Az egyetem főépülete már a következő helyszínemre, a Szenátus térre néz, a sárga-fehér, oszlopos, neoklasszicista épület 1832-ben lett készen. 

A Szenátus tér már a 17. század óta a város főtere. A mai formáját a 19. század elején nyerte el, amikor II. Sándor orosz cár Finnország fővárosát Turkuból Helsinkibe helyezte át. A teret 1812-ben 400.000 kőkockával kövezték ki és Szentpétervár mintájára alakították ki. A tér négy oldalán álló épületek a négy akkori államhatalmat képviselik: a szenátust, a templomot, az egyetemet és a kereskedelmet. A tér keleti oldalát az 1822-ben épült Kormánypalota klasszicista homlokzata uralja, ma itt működik a Miniszterelnöki Hivatal. A tér déli részén, a sarkon áll egy világoskék ház, amely egy Sederholm nevű kereskedőé volt, ez a város legrégebbi kőépülete, 1757-ből származik. (Ma itt működik a Városi Múzeum.) A tér északi oldalát az 1830-as években épült, klasszicista székesegyház szikrázóan fehér épülettömbje uralja, érdekes, hogy eredetileg Szent Miklós templom volt a neve. Oromzatát a 12 apostol szobra díszíti. A bejáratához vezető monumentális lépcsősor tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a háztetők felett délre, a néhány száz méterre fekvő tengerre. A tér közepét 1894 óta II. Sándor cár szobra díszíti.

Egyetem

A fák mögött a Nemzeti Könyvtár épülete

A kerítés fölött a Székesegyház

Szenátus tér

A székesegyház

Az egyetem főépülete

A tér déli része

II. Sándor cár szobra

Az árnyékban a Miniszterelnöki Hivatal

A tér nyugati oldala, háttérben az egyetem

Helsinki Székesegyház - felújítás alatt

A tér délkeleti része

A székesegyház és a Helsinki-felirat

Sederholm ház

Miután körbejártam a teret, a székesegyház pedig zárva volt, úgy döntöttem, elindulok a kikötő felé, hiszen mindenképpen meg akartam nézni a város egyetlen világörökségi helyszínét, a Suomenlinna erődöt, amely a várostól délre fekvő egyik szigeten áll.

A Katarinankatu utcán elindultam a kikötőbe, útközben egy étteremben elég jó ajánlatot láttam, 14.50-ért svédasztalos ebéd, elhatároztam, hogy ide jövök majd vissza ebédelni. Néhány perc alatt leértem a partra, egészen pontosan a Kauppatori nevű nyüzsgő piacra, ahol a frissen fogott halaktól a kézművestermékekig mindent kínáltak. Én viszont most nem időztem itt, hanem egyenesen a komp felé indultam, gondoltam a piac megvár, majd ha visszaértem, felfedezem. Gyorsan megvettem a jegyet a kikötőben egy automatából, aztán már szállhattam is fel a kompra.

Katarinankatu

Itt fogok ebédelni!

Kapuppatori piac

Az árusok sátrai között a tenger

A kikötő

A táblán egy sirály

A komp

Beszállás

A kikötő vize

Szelfi indulás előtt

11.20-kor indultunk, gyönyörű volt az út, végigsiklottunk a kikötő házai között, el az óriási óceánjárók mellett, kisebb-nagyobb, sziklás és fákkal borított, lakott és lakatlan szigetek mellett úsztunk el. Körülbelül 15 perc utazás után már be is parkoltunk Suomenlinna kikötőjébe.

Menetszélben

Kis sziget

Ez már Suomenlinna

Híd két sziget között

Kikötünk

Suomenlinna kikötője

A komp, amivel jöttem

Ahogy kiszálltam, arra gondoltam, megveszem előre a jegyet az automatánál, mert így nem kell majd rászámolnom az időre azt a néhány percet, amíg esetleg sorban állok, így több időt tölthetek a szigeten. Sajnos, arra nem figyeltem, hogy a jegyek csak bizonyos ideig érvényesek, így legkésőbb az egyórás komppal el kellett indulnom visszafelé. Nem tudtam, elég lesz-e a bő egy óra, nyilván több időt is el lehet tölteni a szigeten, de végül nem baj, hogy hamar visszaértem a városba, legalább több időm jutott Helsinki nevezetességeire. Így viszont szednem kellett a lábam, gyorsan bementem látogatóközpontba, kaptam térképet, lefényképeztem a kiállítás tablóit, hogy majd később tanulmányozom őket, aztán nekiindultam a kb. 3 kilométeres túrának, amely az erőd és a szigetek  legfontosabb látnivalóit érinti. (Részletek és több kép itt.)

Suomenlinna szigetei

Suomenlinna látképe

Az erőd története

A látogatóközpont épülete

Az erőd kapuja

A kapu az erőd felől nézve

Lakóház Suomenlinnán

Sumenlinna temploma

Az erőd egyik kapuja

A könyvtár bejárata

A sziget könyvtára

A Hadtörténeti Múzeum bejárata

Ágyú a múzeum előtt, balra a templom

A szigetek közötti szoros

Múzeum, kávézó és ajándékbolt

Kikötő

A belső erőd kapuja

Lejárat a pincébe

A kapu a főtér felől nézve

A képen az erőd főtere, a szürkével jelölt épületeket a krími háborúban (1855) lerombolták

Parancsnoki épületek

Az erőd főtere, balra az építtető síremléke

Pillantás a szárazdokkra

A főtér közepén Ehrensvard sírja

A szárazdokk épületei

Átjáró a kilátóteraszra

A szárazdokk

A főtér

A kikötő stégje, jobbra az erőd fala

Balra a belső erőd fala

Újra a kapunál

Búcsúszelfi

Végül annyira szedtem a lábam, hogy már 12 perccel egy óra előtt visszaértem a kikötőbe. Pontosan egykor elindultunk, negyed kettőkor pedig már Helsinki kikötőjében álltam. 

A komp

A távolban Helsinki

Suomenlinna kikötője

Szemben egy sziget

Közeledünk a városhoz

Óceánjáró

Helsinki teherkikötője

Jobbra a Konferencia-központ

Óriáskerék és az Uspenski-székesegyház

Strand

Strand

Háttérben az Elnöki Palota

Szelfi a hajón

Megérkeztünk!

Ahogy délelőtt megígértem magamnak, bejártam a piacot, megnéztem az Alexandra cárné látogatásának emlékére 1835-ben vörös gránitból emelt oszlopot. Eredetileg egy bronzból készült glóbusz és rajta egy kétfejű (cári) sas is volt a tetején, ezek nélkül elég furcsán néz ki. 

Újra a piacon

A cárné emlékműve

Először az volt az ötletem, hogy a rakparton a piac valamelyik sátrában ebédelek, de aztán úgy tűnt, az erősen túlárazott ételek inkább a turisták átverését szolgálják. Viszont emlékeztem rá, hogy a szomszéd utcában még délelőtt találtam egy éttermet, ahol 14.50-ért szabadszedéses ebédet kínáltak (ennyiért a parton egy tányér levest kaptam volna műanyag tányérban!). Ez a lehetőség ideális akkor, ha mindent meg szeretnék kóstolni, márpedig én egy idegen országban a lehető legtöbb helyi specialitást meg szeretném ismerni. Így aztán visszasétáltam a Katarinankatu-ra, gyorsan megtaláltam az éttermet.  Úgy tűnt, inkább a helyiek látogatják, ráadásul az egyetem egyik épülete mellett volt, gondolom, iskolaidőben menzaként is működik. Nem voltak sokan, mire befejeztem az ebédet, szinte egyedül voltam az étteremben. Próbáltam mindent megkóstolni, ettem édeskömény-krémlevest, halat, húsgombócot, tésztát, rengeteg zöldséget, salátát, desszertnek pedig gyümölcssalátát és egy furcsa, gyümölcszselészerű édességet. 

Az ajánlat

Az étterem

Életképek az étterem falán

Édeskömény-krémleves

Főételek

Köretek

Saláták

Húsgombóc, hal, tészta, rizs, zöldségek, krumpli

Salátatál

Gyümölcssaláta

Az auditorium bejárata

Az étterem bejárata

Az étterem a Katarinankatu-n

Miután jóllaktam, visszasétáltam a kikötőbe, lefényképeztem az 1833-ban, klasszicista stílusban épült világoskék Városházát, amelyet egykor szállodának építettek és csak 1913 óta használják városházaként.

Városháza

Főhomlokzat

Ezután nyugat felé indultam a parton, itt áll a Havis Amanda, egy bronzból készült szobor, amely egy vörös gránit szökőkutat díszít. A meztelen nőalak Párizsban készült 1906-ban, hajóval szállították Helsinkibe és 1908-ban állították fel. Érdekes, hogy az alkotója Hableánynak nevezte el, csak a helyiek adták neki a Havis amanda nevet.

Szökőkút

Középen Havis Amanda

Ezután elindultam nyugatra a Kappelesplanadin, ezen a gyönyörű, árnyas sétányon, amelyet balról és jobbról csodálatos épületek szegélyeznek, középen pedig kávézók, éttermek, cukrászdák, szökőkutak, szobrok, padok és rengeteg ember, akik sétáltak a szikrázó napsütésben. A parkot egyébként 1812-ben létesítették, még egy szabadtéri színpad is helyet kapott benne. A parkban áll Johan Ludvig Runeberg, romantikus költőnek, a finn himnusz zeneszerzőjének és Eino Leino költő és irodalomkritikusnak a szobra is.

Kappelesplanadi

Egy kávézó terasza

Esplanadin lava színpad

Szökőkút

Gyönyörű saroképület

Szobor a sétány közepén

Johan Ludvig Runeberg szobra

Eino Leino szobra

Mivel már délután 3 óra volt, úgy éreztem, ideje megkezdeni a városnézés utolsó szakaszát, amelyet Helsinki modern építészetének, azon belül is Alvar Aalto munkásságának szenteltem. Az ötlet onnan jött, hogy amikor az utazásra készülve a Helsinki körül elérhető távolságban lévő világörökségi helyszíneket keresgéltem, az erőd mellett csak egy javasolt helyszínt találtam: Alvar Aalto építészeti munkáit. Gondoltam, megnézem most, hátha hamarosan tényleg felveszik a listára. Mielőtt elindultam a legfontosabb általa tervezett épülethez, a Finlandia Csarnokhoz, megnéztem még egy épületet a városközpontban, amely szintén az ő nevéhez fűződik. 

Az Esplanadi park és a Keskuskatu utca kereszteződésében áll a Kirjatalo ("Könyvház" vagy inkább "Könyvpalota") nevű épület, amelyet Aalto tervezett. 1961-ben a Stockmann áruházlánc, a telek tulajdonosa pályázatot hirdetett. Aalto nyerte a pályázatot, ő alakította ki az épület külső megjelenését és belső elrendezését, díszítését is. (A kávézó bútorai is az ő tervei alapján készültek.) A központi tér átriumszerű kialakítású, érdekes formájú tetőablakokon keresztül kap természetes fényt. A padló és az erkélyek korlátja carrarai márványból készült. A legfelső emeletre eredetileg irodákat terveztek, de 1969-ben (az építés évében) ide költözött az Akadémiai Könyvesbolt, 1986-ban pedig az első emeleten megnyílt a Café Aalto. Természetesen bementem és megnéztem a tényleg nagyszerű, természetes fényben úszó, modern épületet. Böngésztem egy kicsit a könyvesbolt kínálatában, (ez Skandinávia legnagyobb könyvesboltja!) főleg a művészeti könyvekből volt nagy választék, megcsodáltam a különleges formájú tetőablakokat és a kávézó fényűző berendezését.

A könyvesbolt bejárata

Olvasósarok

Izgalmas installáció könyvekből

Az emeletre vezető lépcső

Kilátás az erkélyről

Café Aalto

Érdekes sarok

Tetőablak

A belső tér

Liftek

A "Könyvpalota"

Miután búcsút vettem a könyvektől, északra indultam a Keskuskatu-n, az utca baloldalát szinte teljes egészében a Stockmann Nagyáruház hatalmas, sötétbarna épülete uralja, amely 1930-ban lett készen és jelenleg 7 emeleten és 50.000 m2-en kínálja az árucikkeket, ezzel ez Finnország legnagyobb áruháza. Az utca végén,  egy kis téren áll a Tallberg épület és a Régi Egyetemi Klub, amely 140 évvel ezelőtt nyílt meg, ma pedig bálteremként és rendezvényhelyszínként szolgálja a helyieket. A tér közepén 1932 óta áll egy szoborcsoport, amely 3 meztelen kovácsot ábrázol. A tér északi sarkán az NH Collection szálloda áll.

Svéd Színház

Keskuskatu

Stockmann nagyáruház

Tallberg épület

Az áruház főbejárata

Három kovács

A Régi Egyetemi Klub

A klub homlokzata

NH Collection szálloda

A szálloda nyugati homlokzata

Ezután folytattam az utat észak felé, a Mannerheimintie mentén, ami nemcsak a város fő ütőere, de egyben ez az ország leghosszabb utcája is. (Legalábbis az útikönyvem szerint.) Jobbra a Modern Művészetek Múzeuma, a Kisma hófehér, modern épülete áll, amely 1998-ban nyílt meg, egy amerikai építész tervezte és főleg kortárs művészek kiállításainak ad otthont. A közelben áll 1960 óta Mannerheim marsall bronz lovasszobra.

Kiasma

Mannerheim marsall lovasszobra

Az út túloldalán a Parlament épülete áll, előtte egy kis parkban az egykori elnök, Mauno Koivisto tiszteletére 2023-ban felavatott különös formájú emlékmű. A Parlament hatemeletes épülete 1931-ben készült el, tervezője ötvözte a neoklasszicista és a modernista elveket. A homlokzatot 14 vörös gránitból készült korinthoszi oszlop díszíti.

 

Parlament

Mauno emlékműve

Az út jobboldalán újabb modern épületek sorakoztak, a Kisama mellett egy koncertterem és egy könyvtár is állt a sétányokkal és bicikliutakkal körbevett parkban. A fűben 2016 óta egy érdekes szobor áll, a Páncél, amelyet egy finn művész alkotott úgy, hogy egy élő fát acéllemezekből álló páncélba öltöztetett, majd a páncélt levette és üresen állította fel.

A Kiasma északi homlokzata

Háttérben a Központi Könyvtár

Koncertterem

A Koncertterem bejárata

A "Páncél"

A park északi oldalán már látszott a Finlandia Csarnok óriási, fehér épülete. Szerencsére nyitva volt így a belső tereit is meg tudtam nézni. (Részletek és több kép itt.)

Finlandia Csarnok

A csarnok keleti fala

A csarnok bejárata

Előcsarnok

Az épület makettje

Alvar Aalto

Az épület nyugati oldala

Az épület északról

A kávézó terasza

Háttérben a tó

Miután bejártam az épület előcsarnokát és körbejártam kívülről is minden oldalról, lementem a Töölö-tó partjára. Vízibiciklit, csónakot és kajakot is lehetett kölcsönözni, volt egy kis homokos part, de az emberek inkább csak a nyugágyakban napoztak a fürdés helyett. (Gondolom, nem volt túl meleg a víz.) Kicsit én is üldögéltem egy padon, ettem valamit, élveztem a napsütést, olvastam, csak egy jó félóra múlva indultam tovább.

A tó partja

Az épület északi sarka a partról nézve

Vendéglő a parton

A strand

A part kacsákkal

5 óra előtt indultam vissza a városba. Mivel nem jártam messze a Kamppi-tól, úgy gondoltam, egy dolog még belefér: A Finlandia Csarnokkal szemben, az út túloldalán, a házak között egy különleges templom áll, a Temppeliaukion kirkko, vagyis a Sziklatemplom. 1969-ben készült el, Timo és Tuomo Suomalainen tervezte és a templom nagy részét a gránitsziklába vésték bele. A rézborítású tetőn 180 ablak biztosítja a fény bejutását. Az evangélikus templomban - jó akusztikája miatt - koncerteket is tartanak. Érdekes, hogy a templom építésének ötlete már az 1930-as években felmerült, de végül csak 20 évvel a 2. világháború vége után írták ki az újabb pályázatot, amit a Suomalainen testvérpár nyert meg. A templom kívülről szinte nem is látható, csak a bejárati rész és a tető emelkedik ki a gránitsziklából.

A háttérben a Nemzeti Múzeum tornya

Cygnaeuksenkatu

Játszótér

A gránitszikla és a templom réz teteje

A szikla a házak között

A kőfal mögött a templom teteje

A templom egyik bejárata

A templom nyugati oldala

A templom déli fala

A templom főbejárata

A templom délről

Miután körbejártam a templomot (bemenni nem tudtam, mert nem volt nyitva), bevásároltam a sarki ajándékboltban, a kötelező képeslap-mágnes-könyv kombinációt kiegészítettem két piros, fából készült karácsonyi dísszel, amelyek majd a Timiék és az én lakásomat díszítik. (Ha már a Télapó országában vagyok...) Ezután végigsétáltam a Fredrikinkatu-n, ez egyenesen a Kamppi-hoz vezetett. Útközben megcsodáltam a Teniszpalota érdekes homlokzatát, amit egy óriási sirályfej díszít. A csarnokot az 1952-es olimpiára építették, eredetileg tényleg teniszversenyek helyszíneként (állítólag az épület teniszütőre hasonlít), ma pedig két múzeum, médiaközpont, 14 termes mozi és éttermek működnek benne. A szomszéd épületben találtam egy Lidl-t, bevásároltam, vettem friss péksütit, egy padon megvacsoráztam, olvastam, aztán este 7-kor visszamentem a buszállomásra, kiváltottam a táskámat (nem volt egyszerű, megint alig találtam meg a csomagmegőrzőt), aztán kiültem az állomás elé egy padra (még mindig ott voltak az árusok) és olvastam este 9-ig.

Ajándékbolt

Teniszpalota

A Teniszpalota déli homlokzata

Szupermarket

Finn péksütik: karjalai, rizses és tojáskrémes pite

Kamppi buszállomás

Piac az állomás előtt

A Flixbus kijárata

20.50-kor indultunk, (a busz egyébként Krakkóba ment), alig lézengtek néhányan rajta, pár perc alatt a kikötőbe értünk, ott megint kipakoltunk (már akinek volt bőröndje). 9 után néhány perccel már a terminálban voltunk, becsekkoltunk, aztán vártunk, hiszen a komp csak 22.10-kor indult. Amíg vártam, megettem a vacsorám második felét, a fahéjas csigát, aztán beszálltunk az óriási kompba. Ezúttal nem voltak olyan sokan, mint reggel, hiszen már késő este volt. Szerencsére még ekkor is teljesen világos volt, így sokat tudtam fényképezni (idefelé jövet Sanyi bácsival beszélgettem, így nem fotóztam annyit). 

A krakkói busz

Úton a kikötőbe

A Teniszpalota a buszból

Úton a kikötőbe

Szemben a kikötői terminál

Óriási komp a kikötőben

A T2 terminál bejárata

A vacsorám, fahéjas csiga

Beszállás

A komphajónk

A helyem az ablak mellett

Este 10 után 10 perccel aztán megmozdult az óriási monstrum és szinte hang nélkül kisiklottunk a kikötőből. Elmentünk a várostól délre fekvő szigetek mellett, az ablakból végignéztem, ahogy a nap lebukik a Finn-öböl vizébe, gyönyörű volt a látvány, még jobban tudtam volna élvezni, ha nem lettem volna rettenetesen fáradt, hiszen már majdnem 2 napja nem aludtam, és tudtam, hogy még kb. 4 óra, mire ágyba kerülök. Több, mint két óra volt az út, olvastam, kicsit bóbiskoltam is a kényelmes fotelben.

Indulunk

Elhagyjuk a kikötőt

Sziget az öbölben

A komp belülről

A nyílt tengeren

Naplemente

Itt fogunk majd leszállni

A business lounge

07.15. Tallinn

Észtország a Balti-tenger partján fekszik, keletről Oroszország, délről Lettország határolja. Ez a legkisebb balti állam, mindössze 1,3 millió lakosa van. A mai Észtország területén az ember kb. 11-13 ezer éve telepedett meg. I.e. 6500 körül már halász-vadász közösségek éltek Kunda város területén. A mai Észtország területének lakóit először Tacitus említi aesti néven 98-ban. Európának ez a sarka vette fel a legkésőbb a kereszténységet, elsősorban a Német Lovagrend (erőszakos) terjesztésének "köszönhetően". Észtország területe ezután a németek, a dánok, a svédek, majd az oroszok  megszállása alá került. Az észt nemzeti identitás csak a 19. században kezdett kialakulni. A 20. században az ország történelme megegyezik a többi balti államéval: 1941-ben elfoglalták a németek, 44-ben a szovjetek, majd szovjet uralom után 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét.

Hajnali fél egykor megérkeztünk Tallinnba, mire kiszálltunk a kompból, a kikötőben már várt a busz, visszaszálltunk, egykor már a buszállomáson voltunk. Teljesen kihalt volt az állomás (és az egész város) szerencsére egy pasi segített megmutatni az utat (az egész buszállomás fel volt túrva egy építkezés miatt, alig találtam ki az útra). Miközben beszélgettünk (jól beszélt angolul és persze tudni akarta, honnan jöttem és mit láttam eddig), egy nő odajött hozzánk, valamit mondott oroszul, úgy tűnt, hogy veszekednek. A pasi végül elzavarta a nőt, aki éppen arra távozott, amerre nekem is mennem kellett a szállás felé, úgyhogy még beszélgettünk egy kicsit, hátha addig elmegy. Azt mondta, ha később a nő megszólítana, tegyek úgy, mintha nem érteném (ez nem lesz nehéz).

Megérkeztünk Tallinn-ba

Buszmegálló a kikötőben

Tallinn, buszállomás

Végigmentem a Tartu maantee utcán, teljesen kihalt volt, egyetlen embert sem láttam, sőt autót is alig. Az út nem volt bonyolult, gyakorlatilag ezen az utcán áll a ház, ahol az éjszakát töltöm majd, néhány sarokkal (és 15 perccel később) már ott is álltam az Eesti optik nevű üzlet előtt (ebben a házban van a szállás). A háziak nemcsak a belépéshez szükséges kódokat küldték, hanem pontos és részletes leírást arról, hogy találom meg a bejáratot, merre nyílik az ajtó, hol a kulcs stb., így aztán könnyen bejutottam. Bár a ház régi (és ráférne egy felújítás), de az apartman modern, jól felszerelt és kényelmes, szinte sajnáltam, hogy csak néhány órát fogok itt tölteni. Gyorsan kipakoltam, lezuhanyoztam és hajnali kettőkor lefeküdtem aludni.

Tartu maantee hajnali egykor

Az optika

A ház viharvert kapuja

Az apartman bejárata

Az előtér

A szobám bejárata

Az ágyam

Konyha

Fürdőszoba

Reggel 8.30-kor keltem, (végre kialudtam magam), hajat mostam, kicsit élveztem a civilizáció áldásait (áram, wifi), írtam egy üzenetet a háziaknak, megkérdeztem, otthagyhatom-e a táskát az előtérben (láttam egy törölközős szekrényt, az megfelelőnek tűnt), azt mondták igen, ha nem baj, hogy  felügyelet nélkül lesz. Úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, nem hiszem, hogy bármelyik vendégnek eszébe jutna benézni a szekrénybe, egyébként is gyakorlatilag csak a ruháim maradnak a táskában, az igazolványokat, értékes dolgokat természetesen magammal viszem.

Bedobtam a kulcsot a dobozba és tíz óra után elindultam várost nézni.

Tallinn Észtország fővárosa, 450.000 lakosával az ország legnagyobb városa, fontos kulturális, oktatási, politikai, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági központ. Nevének jelentésére több magyarázat is van, dán várat, téli várat, vagy földvárat jelent.

A mai Tallinn helyén álló halászfalut először Henrik Livónia krónikája említi, 1219-ben dán hajóhad kötött ki a kikötőjében, így dán fennhatóság alá került. 1248-ban városi rangot kapott, majd a 13. század második felében a Hanza-szövetség tagja lett. 1347-ben a dán király eladta a várost a Livóniai Lovagrendnek. Ezután hol svéd, hol orosz fennhatóság alá került, 1714-ben Nagy Péter cár hadikikötőt és hajógyárat alapított itt. A tallinni kikötő ma is az egyik legforgalmasabb a Balti-tengeren, évente több, mint félmillió személyszállító hajó fordul meg itt.

Tallinn központja két részből áll, a Toompea nevű felsőváros a dombtetőn, 48 méter magasan helyezkedik el, ez volt az egyházi és feudális méltóságoké. (Ezen a dombtetőn jött létre - még a kereszténység előtti időkben - az első állandó település.) A Felsővárost patkó alakban veszi körül a domb lábánál elterülő alsóváros (All-linn), amelyet főleg német kereskedők laktak. Az akkor még Reval névre hallgató alsóváros 1248-ban már városi rangot kapott és a 13. század végén a Hanza-szövetség tagja lett.

Tallinn történelmi belvárosa 1997 óta rajta van az UNESCO világörökségi listáján. 

Kilátás az ablakomból a Tartu-ra

Lépcsőház

Az apartman névadója, Eduard Wiiralt, híres észt grafikusművész élete

A ház, középen a bejárat

Természetesen a városközpont felé indultam, ehhez észak felé kellett tartanom a Tartu maantee-n. Néhány perc múlva már egy forgalmas kereszteződésben álltam, ahol óriási toronyházak nyújtóztak az égbe, mindegyikben irodák és üzletek, csak úgy csillogott a napfény a rengeteg üvegablakon. Érdekes kontrasztként a sok modern épület között áll a romos Szent János kórház temploma, amely a 13. században még kőtemplom volt, lepratelepként is használták, 1813-tól pedig Szent János árvaházi templomnak nevezték. A jelenlegi fából készült templomot az Örmény Apostoli Egyház gyülekezete használja.

Tartu maantee

Felhőkarcolók

Szent János templom

Kb. 10 perc séta után megérkeztem az óváros szélére, itt áll az 1913-ban átadott észt Nemzeti Operaház, amelynek stílusa szecessziós és neoklasszicista elemeket is ötvöz. Mellette egy gyönyörű, zöld park, a Tammsaare park, közepén a névadó észt író szobrával.

Nemzeti Opera

Az Operaház két szárnya

Tammsaare park

Anton Hansen Tammsaare, észt író szobra

Háttérben az óváros házai

A park mögött kezdődik az óváros, amelynek keleti határát a Viru kapu jelöli ki. A kapu a 14. században épült, egykor a városfal védelmi rendszerének része volt. A 8 kapuból néhányat már lebontottak, a Viru kaput is, mert itt közlekedett egy lóvontatású villamos. Viszont megmaradt a kapu két oldalán a két torony, amelyek között beléphetünk az óváros egyik nyüzsgő sétálóutcájára, a Virura.

Viru kapu

Az északi torony

A déli torony

A kapu története

Pillantás a Müürivahe-ra, jobbra a városfal

A Viru

Olde Hansa étterem

Szemben a Városháza

Peppersack étterem

Énekesek az Olde Hansa előtt

Középkori ház

14. századi ház, neoklasszicista homlokzattal

Tanker ... itt is!

Jaan Kross, észt író, költő szobra

Kullassepa

A sarkon álló vendéglő helyi specialitásokat hirdetett, arra gondoltam, ha nem találok jobbat, ide visszajöhetek ebédelni. (Végül tényleg visszajöttem, és tényleg nagyon finom volt az ebéd!)

Az étterem a Harju térre néz, amely meredeken emelkedik a várdomb felé. A parkban Eduard Vilde, észt író nyitott könyvet ábrázoló emlékműve, fölötte pedig a Szent Miklós templom, amelyet német kereskedők emeltek a 13. század elején, ma pedig egyházművészeti múzeum működik benne.

Harju tér, jobbra az emlékmű

Szent Miklós templom

Az északi oldal kápolnái, balra a múzeum bejárata

Innen meredeken emelkedik az út a várhegyre, vagyis a Toompea-ra. A Lühike jalg-ot vagyis a "Rövid láb-at" választottam, ez egy keskeny, kanyargós, meredek lépcsősor, amelyet évszázadok óta használnak a helyiek, hogy feljussanak az Alsóvárosból a Felsővárosba. Ma apró művészeti boltok szegélyezik az utcát. A felső végén áll az 1456-ban épült Rövid láb kaputorony, amelynek eredeti, zömök faajtaja a 17. századból származik. Az ajtón átlépve a Pikk jalg-ra (vagyis Hosszú lábra) érünk, ez az egyenes, lejtős utca a város legrégebbi utcája, a viking idők óta köti össze a két városrészt. Az egyik oldalán fényűző paloták állnak, a másik oldalát pedig a megerősített városfal alkotja.

Lühike jalg

Jobbra a lépcső

Rövid láb kapu

A 17. századi ajtó

A Lühike jalg fentről nézve

A torony története

Az átjáró fentről

Pikk jalg

Háttérben a székesegyház tornyai

Palota a Pikk jalg-on

Ezzel felértem a Lossi plats-ra, vagyis a Vártérre, de hirtelen valami ismerőset láttam meg, ezért jobbra fordultam, a Piiskopi utcára. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar zászlót pillantottam meg az egyik épület falán. Kiderült, hogy ez a Liszt Intézet, Magyar Kulturális Központ, amely 1992 óta működik egy szépen restaurált épületben, amelyet három, 17. századi házból alakítottak ki.

Piiskopi utca, háttérben a dóm tornya

Lossi plats

Liszt Intézet

Az épület bejárata

Szecessziós kerámiakiállítás plakátja

A Piiskopi másik oldala

Ezután visszatértem a Vártérre és megnéztem az 1900-ban épült Aleksander Nevski Székesegyházat. (Részletek és több kép itt.)

Alexander Nevski székesegyház

Főhomlokzat

Templombelső

Miután kijöttem a templomból, benéztem a Vártéren, lefényképeztem a székesegyházzal szemben álló barokk kastélyt, amelyben ma az észt parlament működik, aztán elindultam a Toom-Kooli utcán a dóm felé. Két régi iskolaépület is áll az utcában, az egyikben a Zenei és Színművészeti Akadémia működik, a másikban pedig egy balettiskola, de korábban ez volt a dóm iskolája, már 1319-ben említi okiratok. Néhány perc múlva megérkeztem egy hangulatos, csendes kis térre, ennek a közepén áll az 1219-ben alapított Száz Mária templom, vagyis a Dóm. (Részletek és több kép itt.)

A kastély, ma parlament

Dómtér

Zenei és Színművészeti Akadémia

A Dóm-iskola táblája

A Dóm-iskola

Szűz Mária templom

Templombelső

Főoltár

Címerek a falon

Krusenstern sírja

Thuve lovag sírja

A templom keletről

Miután kijöttem a templomból, körbesétáltam a Dómtéren, a templom körül. Gyönyörű paloták, lakóházak, színes homlokzatok, árnyas fák, macskaköves utcák és az egyik kis sikátorban egy meglepetés: a Püspöki kertbe vezető ajtó. Egy gyönyörű, árnyas park, a végén pedig lélegzetelállító kilátás a városra!

Észt Kereskedelmi Kamara

Az Észt Evangélikus Luteránus Egyház Konzisztóriuma

A tér keleti része

15. századi lakóház

Lovagok Háza

A tér északkeleti sarka

Toom-Rüütli utca

Kancellária

A tér északi része

A püspöki kert bejárata

Püspöki kert

Középkori lakóház

Lakóház a templom falánál

Kilátás a parkból

Kút

Miután sétáltam és pihentem egy kicsit a parkban, visszamentem a Vártérre és most már alaposabban megnéztem magamnak a korábban már látott kastélyt, vagyis a Toompeai várat, amelyben ma az észt parlament működik. Először a Kormányzó kertjében sétáltam egyet, innen jól látszott a palota déli homlokzata és az észtek büszkesége, a Hosszú Hermann torony. (Részletek és több kép itt.)

Az ortodox székesegyház

A kastély keleti homlokzata

A Kormányzó kertje

A Hosszú Hermann torony  és a kastély

A kastély déli homlokzata

Hosszú Hermann torony

Nagy nehezen otthagytam a gyönyörű kertet, visszamentem a Vártérre, aztán elindultam lefelé a Toompea utcán, a jobb oldalon egy újabb szép park, a Lindahegy, amelyben 26 különböző fafajta él. Egykor egy svéd bástya állt itt, de azt 1862-ben lebontották, és a helyén egy szép parkot alakítottak ki. 1920-ban állították fel egy emelkedő tetején Linda szobrát, amely később a sztálini deportálások és tisztogatások áldozatainak nem hivatalos emlékművévé vált, itt helyeztek el a családtagok  virágokat (a nem létező sírok helyett). Linda egyébként (a monda szerint) a várost alapító óriásnak, Kalevnek az özvegye volt.

A Vártér északi része, háttérben a vár egyik tornya

A Választási Bizottság székháza

A városfal egy szakasza

Az Észt Függetlenség emlékműve

Sétány a Lindahegyen

A kastély és a torony a fal mögül

Linda szobra

Linda és Hermann

A Lindahegy térképe

Ezután elindultam kelet felé, a következő látnivaló a Kiek in de Kök nevű bástya volt, amely 1483-ban épült, és a nevét annak köszönheti, hogy az itt állomásozó katonák állítólag azzal viccelődtek, hogy olyan magasan vannak (a torony 36 méter magas), hogy a házak kéményein keresztül belátnak a konyhákba. Ez a balti államok legnagyobb középkori tüzérségi tornya. A Kiek in de Kök a város védelmi rendszerének része, melynek építésére 1265-ben adott parancsot Margrethe Sambiria, a dán király édesanyja. Az erődítmény része az 1373-ban épült négyszögletes Leány torony is, amelyben most a múzeum kávézója működik. Az apró Istálló torony 10 méter magasan van a falba építve, 1380-ból származik, egykor börtönként szolgált.

Kiek in de Kök

Leány torony

A fal tövében

Kiek in de Kök

A várfalak között

Háttérben a székesegyház

Istálló torony

A falba vágott négyszögletes bejáraton át jutunk be a Dán király kertjébe. A legenda szerint amikor 1219-ben II. Valdemár dán király Toompea-t ostromolta, az égből egy vörös zászló ereszkedett alá, benne egy fehér kereszttel. Később ez lett a dánok nemzeti lobogója. A valóságban a barokk kertet Nagy Péter cár alapította 1718-ban. Érdekes és hangulatos hely, az előbb kívülről megcsodált bástyákat most a másik oldalról is láthattam.

Átjáró a falon

A Dán király kertje

Az Istálló torony belülről

Jobbra a Leány torony

A várfal

Istálló torony

A bejárat

Szerzetes, háttérben a Szent Miklós templom tornya

Az átjáró belülről

A Szent Miklós templom tornya

A szerzetes feje felett a kaputorony

A kertet észak felé elhagyva ismerős helyen találtam magam, a Rövid Láb kapu felső végén. Mivel a Rövid lábat (a Lühike jalg-ot) már ismertem, ezúttal a másik utcán a Pikk jalg-on, vagyis a Hosszú lábon indultam el lefelé, az Alsóvárosba. Az utca bal oldalán nemesi paloták sorakoztak a fejem fölött, az utca végét pedig az 1380-ban emelt Hosszú Láb Kaputorony zárta le. Mivel már 2 óra volt, lassan megéheztem, így visszasétáltam a már korábban kinézett étteremhez.

Lühike jalg

Rövid Láb kapu

Torony a háztetők felett

Rövid Láb kapu

Pikk jalg

Palota

Kiállítás a falon

Az utca végén a kaputorony

Hosszú Láb Kaputorony

Hangulatos utcarészlet

Az utca végén a Szent Miklós templom

Kút egy  kis tér közepén

Negyed háromkor visszaértem ahhoz az étteremhez, amit már korábban kinéztem, kiderült, hogy ez a Tasca nevű portugál étterem, de a napi ajánlatban két tradicionális észt specialitás is szerepelt: brokkoli- és sárgarépakrémleves fokhagymával és vörösborecettel, valamint sertéshússal töltött tészta bazsalikomos-paradicsomos szószban, aminek a szósza inkább olaszos ízvilágú, de a pelmeenid (vagyis a töltött tészta) eredeti észt specialitás. (Erről a bájos pincérhölgy tájékoztatott.) Egyébként az étteremben a turisták mellett főleg portugálok ebédeltek. Jó jelnek tekintettem, hogy éppen egy portugál étterembe keveredtem, hiszen néhány nap múlva indulok Lisszabonba, egy Erasmus-tanfolyamra. Az étel egyébként nagyon finom volt, bár a teraszt egy kicsit át kellett alakítanom: amíg kihozták az ételt, átrendeztem a székeket és az asztalomat, mert korábban nagyon rá(m)sütött a nap. Máshol nem volt hely, bemenni pedig nem akartam, mert nagyon hangulatos volt a sétálóutca sarkán álló étterem terasza, ahonnan megfigyelhettem a nyüzsgő tömeget és a gyönyörű épületeket egyaránt.

A Tasca étterem

Brokkoli- és sárgarépakrémleves

Pelmeenid paradicsomszószban

A Tasca étterem terasza

Miután jóllaktam, folytattam a városnézést. Először visszamentem a Városháza térre, amely már több, mint 800 éve a városi élet központja. 1441 óta minden évben itt állítják fel a város karácsonyfáját. A tér közepén áll az 1404-ben, gótikus stílusban emelt Városháza. (Ez Észak Európa egyetlen megmaradt gótikus városházája!) Már 1322-ben is állt itt egy korábbi épület, ennek a helyén emelték az árkádos, keskeny tornyú épületet. Az épület első emeletén voltak a tanácstermek, az alagsorban kincstár és borpince, a tetőteret pedig raktárként használták. A torony tetején 1530 óta egy katona formájú szélkakas ("Öreg Tamás") figyeli a várost. A barokk torony és a sárkánytornyú vízköpők 1627 óta díszítik az épületet. Korábban jómódú kereskedők közvetlenül a városháza mellé, az árkádok alá építették fel üzleteiket, ezek közül csak néhány apró fülke maradt meg a városháza nyugati oldalán.

Városháza tér

A Városháza nyugati homlokzata a két kis üzlettel

Városháza

Főbejárat

Vízköpő

A Városháza árkádja alatt

A Városháza tornya ellenfényben

A Városháza északi árkádjai

Házak a téren

A tér északi részén áll a Városháza gyógyszertár, amely Európa egyik legrégebbi, megszakítás nélkül működő patikája. 1422-ben tesznek róla először említést, de valószínűleg már korábban is létezett. 1580 és 1911 között ugyanaz a család tartotta fenn, 10 generáción keresztül. Állítólag darált denevérhúst, pörkölt méhet, kígyóbőrt és orrszarvú szarvát is használtak a gyógyszergyártáshoz.  Ma persze már modern gyógyszereket árulnak, egy kis múzeumot is berendeztek a gyógyszertárban, ami ingyen megtekinthető. (Részletek és több kép itt.)

Városháza gyógyszertár

A patika bejárata

Jelkép az ajtón

Lépcső az emeletre

A patika bejárata

Pult

Oklevél

Díszes pad

Kilátás a Városházára

Korabeli berendezés

A család címere

Gyógyszertári eszközök

A patika mennyezete

A gyógyszertár mellett egy apró régiségbolt is található.

Ezután a Saiakang (Fehér kenyér) nevű sikátoron keresztül északra tartottam, néhány száz méterre innen áll a Szentlélek templom. Mivel szerencsére nyitva volt, meg tudtam nézni. (Részletek és több kép itt.)

Saiakang

A templom a sikátorból nézve

Szentlélek templom

A toronyóra

A templom bejárata

Templombelső

A karzatra vezető lépcső

Főhajó 

Notke triptichonja

Színes üvegablak

Festmények a karzat korlátján

Szószék

Orgona

Modern képek az ablakon

Orgona

Legnagyobb meglepetésemre a templomban néhány üvegvitrinben gyanúsan ismerős szobrokat láttam. Néhány hete Timi diplomaosztójára éppen ettől a művésztől (Susan Lordi) rendeltem meg egy szobrot. Kérdeztem, hogy miért árulják ezeket az alkotásokat, de nem tudták megmondani.

Willow Tree szobor

A templom északról

A templommal szemben áll a Nagy Céhszékház, amely 1410-ben épült, így ez a város egyik legjelentősebb középkori középülete. Gazdag Hanza-kereskedők építették, számos eseményt tartottak itt a fényűző báloktól kezdve a templomi istentiszteletekig és a bírósági tárgyalásokig. A középkorban bort tároltak a pincéjében, a 19-20. században pedig egy népszerű borospince működött itt. A 19. században Tőzsdének nevezték, ekkor nemcsak üzleti célokat szolgált, hanem élénk művészeti központ működött benne. Jelenleg az Észt Történeti Múzeum kiállításait lehet itt megnézni.

Távolban a Városháza

Maiasmokk kávézó

Nagy Céhszékház

Főbejárat

Oroszlánfejes kopogtató

Bejárat a múzeumba

Pad a bejárat mellett

Ezután elindultam a Pikk utcán észak felé, elmentem az Orosz Nagykövetség előtt, ahol háborúellenes plakátokkal ragasztották tele az épület előtti kordont.

A 20. szám alatti ház a Kanuti Céhház, amely a 14. században épült, eredetileg a kereskedők és kézművesek alkotta Kanuti céh kereskedelmi és kulturális központjaként, gótikus stílusban, magas ablakokkal és finom faragásokkal. Ma kiállításokat és koncerteket tartanak benne.

Közbetlenül mellette egy sokkal szerényebb, egyszerűbb homlokzatú ház, szintén a 14. századból: ez a norvég kereskedők által alapított Szent Olaf Céhház.

Orosz Nagykövetség

Háborúellenes plakátok

Kanuti Céhház

Szent Olaf Céhház

A következő épület már sokkal díszesebb és híresebb is, ez a Feketefejűek Testvériségének Háza, amely (rigai párjához hasonlóan) a hajótulajdonosokat, kereskedőket és külföldieket tömörítő 14. században alapított céh székháza volt, amelyet a szervezet 1517-ben szerzett és 1597-ben újított fel. A homlokzatot németalföldi reneszánsz stílusban építették újjá, a festett ajtók az 1640-es évekből származnak. Szent Mauricius (a szervezet védőszentje) szimbóluma, a mór megjelenik az ajtó felett. 

Feketefejűek Testvériségének Háza

Díszes bejárat

A mór a kapu felett

Faragások az ajtó mellett

Miután továbbsétáltam, a Zöld piacra értem, amely tulajdonképpen a Pikk utca kiszélesedő része, korábban itt volt a város zöldségpiaca. A téren egy apró ortodox kápolna áll, amelyet 1909-ben építettek, az 1960-as évekig vallási célokra használták, majd telefonfülke és kioszk lett belőle, csak 2009-ben kapta vissza eredeti funkcióját. A tér délkeleti részén áll a Rosen palota, amelyet egy gazdag svéd család építtetett az 1670-s években barokk stílusban. 1994 óta itt működik a svéd nagykövetség.

A Zöld piac a kápolnával

A kápolna

Rosen palota

A tér délnyugati oldala

A Rosen palota, mellette a Feketefejűek Háza

Az ukrán Odesa étterem

A tér délkeleti része

Pikk utca, balra a Texas étterem

Továbbsétálva észak felé, néhány perc múlva egy baljóslatú épület előtt álltam. Már az utcára néző befalazott pinceablakok is mutatták, hogy nem hétköznapi lakóház áll a Pagari utca sarkán. Az 1912-ben emelt ház 1918-ban az észt Ideiglenes Kormány székhelye volt, majd 1940-ig a Honvédelmi Minisztérium működött benne. A szovjet érában itt volt a KGB főhadiszállása, a pincében pedig kihallgatószobák és börtöncellák kaptak helyet.

Az Észt Rádió első székháza

Volt KGB székház

Befalazott pinceablak

A múzeum bejárata

Egy kis parkban áll a Szent Olaf templom, amely a 12. században épült, első írásos említése 1267-ből származik. Többször átépítették, 1500 körül 159 méter magas volt, 1549 és 1625 között ez volt a világ legmagasabb épülete! (Jelenleg 123 méter magas.) A tornya valószínűleg jelzésül szolgált a közeledő hajók számára, a KGB pedig rádiótoronyként és megfigyelőállásként használta. Jelenleg baptista templomként működik.

Szent Olaf templom

A szentély

Az utca végéhez közel áll egy három házból álló épületkomplexum, a Három Nővér. A három kereskedőházat 1362-ben építették, (állítólag tényleg egy gazdag kereskedő három lányának), az épületek az akkori kereskedőházak mintáját követték: a kőből épült házak csúcsíves, gótikus bejárata mellett két nagy négyszögletű ablak, a földszinten voltak a lakóhelyiségek, a legfelső szintet pedig raktározásra használták (még ma is láthatók az emelőcsigák a homlokzaton).  Az épületben ma szálloda működik.

Az egyik nővér

Gótikus bejárat

A Három Nővér

Az utcát egy középkori kapu zárja le, a Nagy Parti Kapu, amely egykor a városfal része volt, (1359-ben említik először), ma a Tengerészeti Múzeum működik benne. A nevét annak köszönheti, hogy ez zárja le északról a Pikk utcát, amely a kikötőt köti össze a piactérrel, majd a várral. A kapu egybe van építve a Kövér Margóval, ezzel az 1500-as években épült bástyával, amely eredetileg a kikötő védelmét szolgálta helyenként akár 5 méter vastag falaival. A kapu mögött, a kikötőre néző füves dombon áll az Estonia komphajó 1994-es katasztrófájában meghalt 852 áldozat emlékműve.

A Nagy Parti Kapu

Az észt haditengerészek emléktáblája

A múzeum bejárata

A kapu a kikötő felől

A Kövér Margó

A kompkatasztrófa áldozatainak emléktáblája

Az emlékmű

A "Megtört vonal"

Kereszt és gyárkémény

A park részlete

A vonal vége

Háttérben a kikötő épületei

A kereszt és balra a Kövér Margó

Újra a kapu előtt

Ezután visszasétáltam a városközpont felé, megnéztem a 18-as szám alatt álló Sárkány Galériát, amelynek 1910-ben készült, szecessziós stílusú homlokzatát csikóhalfarkú kígyók és egyiptomi rabszolgák díszítik. Ezután átmentem a Pühavaimu utcába, a gyönyörű, színes, középkori épületekben ma szállodák és éttermek működnek.

Sárkány Galéria

Szecessziós díszítés

Az Evangélikus Luteránus Egyház Teológiai Intézete

Pühavaimu utca

Középkori háza

A Pühavaimu és a Vene utca sarkán áll a Városi Múzeum egy 14. századi épületben. Az utca másik oldalán a Szent Miklós orosz ortodox templom. Már a 15. század eleje óta áll itt ortodox templom, a ma is látható épületet 1827-ben emelték klasszicista stílusban. Közvetlenül a templom mögött látható a Bremen torony, amely a 15. század elején épült a város védelmi rendszerének részeként. A négyszintes, patkó alakú tornyot a 17. századig börtönként használták, majd a város lőporraktáraként szolgált. A 

Gimnázium

Városi Múzeum

Szent Miklós templom

Klasszicista homlokzat

A Bremen torony

Átjáró a torony alatt

A torony a belső udvarból nézve

Középkori kőház emelőcsigával a Bremen átjáróban

Fából készült ház az Uus utcában

Ebben a házban szállt meg Dosztojevszkij

A városfal egyik tornya

Viru kapu

Mivel még órákkal korábban megjegyeztem, hogy a Viru kapu közelében van egy ajándékbolt, ami hatkor bezár, gyorsan megkerestem és megvettem a szokásos képeslap, mágnes, könyv kombinációt. Aztán visszamentem a Müürivahe utcán, végig a városfal mentén haladtam, a falat különböző formájú bástyák és tornyok díszítik, alattuk sétálva olyan, mintha visszarepültünk volna a középkorba. Az egykori "Latin negyed" egyik legfestőibb része a Szent Katalin passzázs, amely alig néhány méter széles, az egyik oldalán éttermek és üzletek a 15. századi házakban, a másik oldalán pedig az 1246-ban alapított Szent Katalin domonkos kolostorból származó, restaurálásra váró sírkövek láthatók.

A városfal, balra háttérben a Hellemann torony

A torony alulnézetből

Az utca végén a torony

A passzázs bejárata

Középkori falak

A "Fejetlen csirke" fogadó

Szent Katalin passzázs

Éttermek a Szent Katalin passzázson

Sírkövek

A dominikánus kolostor uvarán

Az egykori Szent Katalin templom megmaradt nyugati fala

Középkori házak

Viru kapu az óváros felől nézve

A jobb oldali torony

A bal oldali torony

A kapunál búcsút vettem az óvárostól, ami 1997 óta a világörökség része, és elindultam a modern városközpont felé, amelyben óriási felhőkarcolók magasodnak. (Az elsőt 1972-ben építették.)

Virágárusok a kapu mellett

Az óváros térképe a házfalon

Kőszobrok

Viru bevásárlóközpont

Felhőkarcolók a központban

Régi és új

Az interneten megnéztem, hol lehet a közelben vacsorázni, a Nuudel kesklinn nevű kínai éttermet választottam, egy lakótelep közepén állt, úgy nézett ki, mintha egy várnak a bástyájára építették volna rá. Kint ültem az egyik asztalnál, (rajtam kívül nem is volt más vendég) az étel finom volt, (csirkés pad thai mogyoróval és zöld citrommal), ráérősen elfogyasztottam, aztán még üldögéltem egy kicsit a teraszon.

A kínai étterem terasza

Pad thai

Az étterem a lakótelep közepén

Toronyházak a központban

Visszamentem a táskámért a szállásra, szerencsére ott volt, ahol hagytam, a szekrényben. Kicsit üldögéltem a kanapén az előtérben, neteztem, feltöltöttem a telefont. Közben találtam egy német nyelvű regényt a könyvespolcon, (biztosan az egyik vendég hagyta itt), elolvastam belőle néhány száz oldalt, (bár a végéig nem jutottam el, de elég könnyen kitalálható volt, hogy mi lesz a vége, hiszen egy romantikus regényről volt szó), aztán negyed 10-kor elindultam a buszállomásra. Végigballagtam a sugárúton, nagyon lassan mentem, de így is 15 perc alatt odaértem. Kiültem a peronra, néztem a naplementét, szokás szerint még 11-kor is olyan világos volt, hogy olvasni tudtam a padon. 

23.10-kor, pontosan indultunk, alig voltak a buszon, végre senki nem beszélgetett vagy telefonált hangosan mellettem, így most először tudtam aludni egyet.

Újra a ház előtt

A szállás előtere, balra a szobám ajtaja

A Tartuu maantee sugárút

Tallinn, buszállomás

Naplemente a buszállomáson

Megjött a busz

Indulás előtt

07.16. Vilnius, Budapest, Csongrád

Hajnali 3-kor még csináltam egy képet a buszból a rigai buszállomáson, de aztán reggel fél 7-kor arra ébredtem, hogy már Vilnius külvárosában járunk. Végül 7.30 helyett 7.10-kor megérkeztünk Vilniusba. 

Olyan érzés volt, mintha már hetekkel ezelőtt jártam volna itt, pedig csak 4 napja volt. Miután leszálltam a buszról, bevásároltam az Iki-ben, aztán mivel már megvolt a jegyem a reptéri vonatra, nyugodtan megreggeliztem az állomáson (finom helyi kefírt és friss péksütit ettem).

8.00-kor indult a  reptéri vonat, pontosan 7 perc volt a menetidő, a mosolygós kalauznőnek így is volt ideje, hogy a jegyek ellenőrzése után kis kosárkájával a karján mindenkit üdítővel és harapnivalóval kínáljon. Amikor kiszálltunk, egy lift vitt fel a völgyben lévő sínektől  a reptér szintjére, 8.12-kor már a terminálban voltam. (Ez biztosan rekord: 12 perc a városközpontból a terminálig!)

Riga buszállomás

Úton Vilnius-ba

Ez már Vilnius

Megérkeztünk!

Vilnius vasútállomás

Reggeli kefír

A reptéri vonat

A vonaton

Vilnius, vasútállomás a vonatból

Repülőtér megálló

Lent a megálló

Vilnius, repülőtér

A terminál homlokzata

Fotópont a reptér előtt

11.15 helyett 11.30-kor felszálltunk, egész úton aludtam (azért az az éjszaka a buszon mégsem volt olyan pihentető). Pontosan menetrend szerint, 12.00-kor leszálltunk, így nagyjából eldőlt, hogy a 12.12-es vonatot már nem fogom elérni, de azért megvettem rá a jegyet (már a vilnius-i reptéren), nehogy úgy járjak, mint legutóbb, amikor megbüntettek, mert túl hamar szálltam fel a vonatra. Úgy döntöttem, már a 13.12-essel elmegyek, inkább Félegyházán várok még egy órát.

Bevásároltam a Spar-ban, a 200E buszon egy indiai srác ült mellettem, most jött meg Máltáról, a barátait látogatta meg, egyébként 10 napot tölt Pesten, holnap már utazik is haza. (Tényleg, ha Indiából nézzük, Budapestről már csak egy ugrás Málta!)

Vilnius repülőtér

Beszállás

Megérkeztünk

Ferihegy, megjött a szegedi vonat

13.12-kor elindultunk, bemondták, hogy késések várhatóak, és tényleg:  Ceglédig minden rendben volt, de onnan Nagykőrösig lépésben haladtunk. Végül 44 percet késtünk, így nem kellett annyit várnom a szentesire.

15.38 pontosan indultunk, jó, hogy eljöttem a korábbival, mert nem vártuk meg a következő pestit, pedig az is késett! Negyed öt után értünk Csongrádra, szerencsére még megvolt a biciklim, mielőtt hazamentem, még kitekertem a Körös-torokba, már hiányzott a biciklizés!

Csongrád, vasútállomás

Új szerzemények

Források: 

Litvánia – Wikipédia

Vilnius – Wikipédia

Kaunas – Wikipédia

Trakai – Wikipédia

LITHUANIA: Trakai - Old Town and Caraeans Cultural Centre | Vagabundler

Trakai vár – Wikipédia

Lettország – Wikipédia

Riga – Wikipédia

Kuldīga – Wikipedia

Finnország – Wikipédia

Helsinki – Wikipédia

Észtország – Wikipédia

Tallinn – Wikipédia