Franciaország, Andorra, Spanyolország
2026. április 4-12.
Előkészületek:
Mivel Timi és Dani szakdolgozatot írnak, ezért nélkülük terveztem a tavaszi szünet kirándulását. A cél az volt, hogy legalább egy új országot felfedezzek, így Andorra mellett döntöttem, ahol még sohasem jártam. A legközelebbi nagyváros, a francia Toulouse volt a következő lépés, onnan pedig már nincs messze Bordeaux (tele világörökségi helyszínnel). Mivel visszafelé egyik városból sem találtam kedvező árú repülőt, ezért körülnéztem a Pireneusok déli oldalán is, Bilbao-ból néhány ezer forintért találtam egy járatot. Miután lefoglaltam a repülőjegyeket és a két buszjegyet Toulouse-ból Bordeaux-ba, majd onnan Bilbao-ba, kerestem szállást. Végül úgy terveztem meg, hogy a két francia városban 3-3 éjszakát, Bilbao-ban pedig egyet töltök majd. Igyekeztem a központban, a buszállomások környékén foglalni, hiszen a repülő és mindkét busz is késő este érkezik majd meg.
A program összeállításánál megint a világörökségi lista képezte az alapot. Mindhárom városban (illetve a közvetlen környékükön) számos kulturális és természeti kincs található, ezek meglátogatása lesz a fő célom, a többi már csak a ráadás. Azt terveztem, hogy Toulouse-ból kiindulva meglátogatom Albi és Carcassonne városait (ez utóbbiban található Európa egyik legnagyobb középkori vára, amelynek rengeteg tornya egyik kedvenc társasjátékunk illusztrációjául szolgált), átmegyek Andorra la Vella-ba, megnézem a Pireneusok égbetörő csúcsait, sétálok (esetleg biciklizek) a Canal du Midi partján, amely 1681 óta (!) köti össze az Atlanti-óceánt a Földközi-tengerrel. Bordeaux-ból Saint-Émilion városába és a Vézére-völgyi barlangokhoz akarok kirándulni, de nagy álmom a Cordouani világítótorony meglátogatása is. Mivel Bilbao-ban csak egy napot töltök, itt csak a Vizcaya-hidat és a Guggenheim-múzeumot terveztem be, és persze egy nagy sétát az óvárosban.
Az utazás előtt 2 nappal kezdődött a "finomhangolás", vagyis próbáltam pontosan megtervezni, melyik kirándulást melyik napra tegyem, hiszen a világítótoronyhoz például előre kellett időpontot foglalni és az andorrai buszjegyet is megvettem előre. Csütörtökön szerencsére már megkezdődött a tavaszi szünet, így volt időm a tervezgetésre. Hát, értek pozitív és negatív meglepetések is: kiderült, hogy Andorrában csak 2 órám lesz, mert az első busz délután kettőre ér oda és az utolsó 4-kor indul vissza Toulouse-ba. Már megfordult a fejemben, hogy lemondok róla (az út oda-vissza 8 óra és elég sokba is kerül) és majd máskor visszajövök, de végül úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Viszont a másnapi kirándulások Albi-ba és Carcassonne-ba összesen 4 euróba kerültek, ez egy kicsit kárpótolt. (Minden egyes vonatjegy 1 euróba került!) Megvettem a jegyet a világítótoronyba is, végül Le Verdon sur Mer-ből indulok, oda találtam egy korai vonatot Bordeaux-ból. Hogy hogy jövök vissza, azt még nyitva hagytam, lehet, hogy komppal átmegyek a Gironde másik partjára és Royan-t is megnézem. Sajnos aznapra hűvös időt mondanak, remélem, esni azért nem fog. A honlapon külön figyelmeztettek, hogy gumicsizmát, vagy más vízálló cipőt vigyünk, mert lesz az utazásnak olyan szakasza, ahol boka fölött érő vízben kell majd gázolnunk. Hát, az én kis kézipoggyászomba természetesen nem fér bele a gumicsizma (nincs is), így nagyon elgondolkoztam, menjek-e egyáltalán. Végül egy olyan szandál mellett döntöttem, aminek nem árt a víz, ennek még tudtam helyet szorítani a táskában.
Indulás előtt még lefényképeztem az útikönyv oldalait, kiírtam a legfontosabb információkat egy lapra (ha esetleg elveszíteném a telefont), aztán bepakoltam a táskába, meglepően sok hely maradt, de kellett is, mert több könyvet terveztem vásárolni az út során.
Április 4. Csongrád-Toulouse
Szombaton a 13.15-ös busszal indultam Kecskemétre, egy óra alatt odaértem (közben megnéztem a telefonomon a Tavaszi szél című filmet, végül is: egy hét múlva választás!!)), átsétáltam a vasútállomásra. Megvettem a vonatjegyet (és hozzá a buszjegyet a 200E buszra), két nő odajött hozzám, azt mondták, hogy hallották, hogy Ferihegyre veszek jegyet, kérdezhetnek-e valamit. Elmondták, hogy életükben először fognak repülni, részletesen kikérdeztek mindenről, hogy hol van a buszmegálló, hol érdemes aludni a reptéren (ott töltik az éjszakát, mert csak hajnalban indul a repülőjük), mit szabad felvinni a gépre, stb. Jó 15 percet beszélgettünk, addigra jött is a vonat. 4-re felértünk Pestre, a reptéren először megkerestem Liszt Ferenc miniszobrát, elküldtem néhány húsvéti üdvözletet, aztán fél 7-kor már fel is szálltunk. A pilóta elmondta, hogy 10,7 km magasan repülünk 800 km/h-s sebességgel, -56 fok van. Éppen a Mont Blanc fölött léptünk be Franciaország légterébe, majd Lyon felé megyünk tovább. 20.45-kor leszálltunk Toulouse-ban. A reptéren rengeteg plakát volt, főleg azokról a helyekről, ahová én is el szeretnék menni. Már otthon átgondoltam, hogy megyek be a városba, két lehetőség volt: a reptéri busz 9 euróért, ami közvetlenül a városba visz, és a 31-es busz, amiről majd át kell szállni először a villamosra, aztán metróra. Ez utóbbi megoldás olcsóbb, de este 10-kor, sötétben kicsit bonyolultnak tűnt, ezért inkább a közvetlen buszt választottam. Sajnos, a 9 órás pont az orrom előtt ment el, fél óra múlva ment a másik, a 31-es viszont bent állt, így mégis megkockáztattam a bonyolultabb megoldást. Már fel is szálltam, kártyával fizettem 1,8-at, de az automata nem adott jegyet, egy srác elmagyarázta, hogy sajnos nem működik a jegykiadó rendszer, így a villamoson és a metrón is jegyet kell majd vennem. Így már nem is lett volna olyan olcsó ez a megoldás, ráadásul a szállásadómnak is megígértem, hogy 10-re odaérek, így az utolsó pillanatban mégis leszálltam és a közvetlen busszal mentem. 21.35-kor indult, közben követtem a telefonomon, hol vagyunk, végül egy megállóval hamarabb, a Jeanne D'Arc megállóban szálltam le, úgy láttam, innen közelebb van a szállásom. Pontosan tízkor meg is találtam a szállást, egy kis szűk sikátorban (a Rue Guillemin Tarayre 12 szám alatt) van, ahol mozgásérzékelős lámpákat láttam, ahogy elhaladtam alattuk, a lámpák fényereje erősödött. A kulcsot egy dobozból kellett kivennem, amihez elküldték a nyitókódot. Az apartman a ház apró hátsóudvarából nyílik, nagyon pici, de van benne egy kis konyharész, fürdőszoba és egy kényelmes ágy. A legkülönösebb a WC kialakítása: egy dobozban van, még sohasem láttam ilyet korábban. Kipakoltam, naplót írtam, chatteltem Gosia-val és éjfél után elaludtam.
Április 5. Albi, Carcassone
Vasárnap fél hétkor keltem, amikor felhúztam a redőnyt, meglepődve láttam, hogy még sötét van! 7-kor már indultam is az állomásra, néhány percet kellett csak sétálnom, és már ott is álltam a Matabiau állomás impozáns épülete előtt. Az állomás előtt pedig máris megláttam az utazásom egyik legfontosabb célját: a Canal du Midi csatornát. Az állomás előtt éppen egy zsilip van rajta, csináltam néhány képet a sötétben, aztán bementem és megkerestem a vonatomat. 7.29-kor indult Rodez-be, egy óra múlva értünk Albiba.
Besétáltam a központba, próbáltam lefényképezni a katedrálist, de az ellenfényben alig látszott, így úgy döntöttem, átmegyek a folyó túlpartjára, onnan biztosan szebb képeket lehet majd csinálni. Átsétáltam a hídon, (furcsa, hogy csináltak a híd pillérei közé egy modern sétányt), először csalódott voltam, mert a túloldalról sehol sem lehetett jól rálátni a katedrálisra. A negyed neve Madeileine, megnéztem a hasonló nevű templomot is, majd egy keresztutcán kiértem a partra... és nem győztem betelni a látvánnyal! Gyönyörű volt a folyó, fölötte a hatalmas téglafalak és a katedrális tornya. Rengeteg fotót és videót készítettem, egy indiai-francia párral kölcsönösen lefényképeztük egymást, aztán beszélgettünk is egy kicsit. A hölgy elmesélte, hogy az anyukája valamikor itt lakott, de ő maga még sohasem járt itt. Irigykedtek, amikor hallották, hogy egy teljes hét szünetem van, ők csak 3 napig szabadok, de azt a pár napot kihasználják és kirándulnak egyet. Miután kigyönyörködtem magam a város látképében, ideje volt közelebb menni. Először a vár udvarán mentem egy kört, kiderült, hogy a Toulouse-Lautrec múzeum csak 10-kor nyit, addig meg még volt egy pár percem, így először bementem a katedrálisba. Éppen misére gyülekeztek, de azért körbe tudtam nézni a templomban. Innen átmentem a múzeumba (a bejárat csak néhány méterre nyílik a katedrálistól), és megnéztem a világ legnagyobb T-L gyűjteményét. Maga az épület is gyönyörű volt, de hihetetlen gazdag gyűjteményük van a festő minden korszakából. A múzeum boltjában találtam könyvet is a városról, így minden szempontból elégedetten jöttem ki. Amikor megnéztem az órát, kiderült, hogy még van egy félórám addig, amíg el kell indulnom az állomásra, így megnéztem, milyen messze van a St. Salvy templom, ami rajta volt a listámon. Kiderült, hogy csupán néhány percre van, így azt is megnéztem. A főtéren egyébként éppen könyvvásár volt, néhány euróért kínáltak könyveket a sátrak alatt. Visszasétáltam az állomásra, késett 10 percet a vonat, így tudtam, hogy még kevesebb időm lesz Toulouse-ban.
12.55-kor érkeztünk meg, mivel tudtam, hogy ma nem lesz idő ebédelni, vettem az állomáson egy szendvicset (magvas bagettben grillezett csirkemell mozarellával és sok zöldséggel), kimentem az állomás elé és végre napfényben is megnéztem a Toulouse feliratot és persze a kedvenc csatornámat.
13.15-kor indult a vonat, óriási tömeg volt (úgy tűnik, másokat is megihletett az 1 eurós vonatjegy), elég sokat vonatoztam már életemben, de ekkora tömeget még sohasem láttam! Tömött sorokban álltunk az ülések között, meleg volt, levegő alig és akkor kiderült, hogy elromlott a kerékpárszállító kocsi ajtaja, így a bicikliket végig kellett tolni a vagonon! Hát, nem tudom, hogyan sikerült, de végül 3 biciklit toltak át rajtunk, mi meg szinte az ülő utasok közé préselődtünk. És persze, mindenki Carcassone-ba utazott!! Kár, hogy így nem nagyon tudtam élvezni az utazást, mert egyébként gyönyörű tájakon haladtunk, gyakorlatilag végig a Canal du Midi-vel párhuzamosan. Persze nem voltunk elég magasan ahhoz, hogy rálássunk, de itt-ott sejthető volt, hogy a vasúttal és a közúttal párhuzamosan húzódó fasor mögött valószínűleg a csatorna lehet. Ez be is bizonyosodott, amikor egy különleges dolgot láttam: a szépen megmunkált mezőkön, a búza és a repcetáblák fölött egy hajó haladt méltóságteljesen! Végül 14.20-kor megérkeztünk, jó volt végre levegőhöz jutni, de volt már a lábamban néhány kilométer, ráadásul tudtam, hogy itt elég messze van az állomástól a vár, így jól jött volna az az egy óra, amit végigülhetek a vonaton. Mindegy, nekiindultam felfedezni a várost. Az első, amit közvetlenül az állomás előtt megpillantottam, persze megint a Canal du Midi volt, az egykori zsilipőrházban rendezték be az információs irodát, kaptam egy jól használható térképet, és elindultam a vár felé a sétálóutcán. Az egyik üzletben rengeteg kiegészítőt láttam a híres játékhoz, szerencsére gondoltak azokra is, akiknek egy doboz nem férne bele a bőröndjébe, így vettem egy olyan lapos kis tasakot, amiben 4 nagyobb lapka van, mindegyiken egy-egy híres épület a világ minden tájáról.
Végül kiértem az Ande folyó partjára, átkeltem a Pont Neuf-ön, és elindultam a várba vezető úton, amelyet rengeteg étterem szegélyezett. Az út először megkerüli a külső várfalat, majd megérkezik a Porta -hoz, a vár főkapujához. Rengeteg ember hemzsegett itt, turistacsoportok, családok, sok gyerek, óriási volt a hangzavar. A kapun belépve a belső várban találtam magam, ez tulajdonképpen egy város a falakon belül, sétálóutcákkal, éttermekkel, szállodákkal, üzletekkel, olyan, mint a Várnegyed Budán. Az egyik ajándékboltban megvettem a kötelező könyvet (később láttam olcsóbbat is), aztán megnéztem a St. Nazaire bazilikát a gyönyörű üvegablakaival és a Pieta-val (jól esett a hűvös bent, mert már nagyon meleg volt kint a napon). A belső várfalon belül áll a Chatrau Comtal, vagyis a kastély, de oda már nem mentem be. A Porta Ande-n keresztül a vár másik oldalán hagytam el a területet, egy meredek ösvény vezetett le a folyóhoz, ahol egy aranyos kis falusias városrész fogadott, templommal, piactérrel, csendes kis utcákkal. Visszasétáltam a hídon, megnéztem a Jakobinus-kaput, a St. Michael és a St. Vincent templomokat (utóbbiban éppen mise volt, de azért besurrantam). Még sétáltam egyet a csatorna partján, majd a 18.41-es vonattal visszamentem Toulouse-ba. Óriási volt a tömeg a peronon, lélekben már felkészültem, hogy megint állni fogok, de meglepő módon végül találtam ülőhelyet. Egy anyuka ült mellettem a lányával, a kislány végigénekelte az utat.
8 óra előtt néhány perccel értem vissza Toulouse-ba, hazamentem, lepakoltam a lakásban, aztán elindultam sétálni (a vonaton kipihentem magam és még sütött a nap!), visszamentem a Jeanne d' Arc térre, ahol tegnap leszálltam a reptéri buszról. Még találtam egy sokáig nyitva tartó Carrefour-t, bevásároltam másnapra (friss bagett, sajtok, zöldségek, joghurt és a kedvenc francia almapürém, amit még Normandiában szerettem meg) és vettem vacsorát is: párolt halat citromos szószban, levesnek gazpacho-t és desszertnek madeleine-süteményt (a la Proust!). Otthon jóízűen megvacsoráztam, (az elmúlt 28 órában csak egy szendvicset ettem!!), aztán naplót írtam, spanyoloztam, eszperantóztam és éjfél körül lefeküdtem.
Április 6. Andorra
Hétfőn ráértem felkelni (sajnos az első busz csak 9 után indult Andorrába), 8-ra állítottam be az ébresztőt, de nem sikerült sokáig aludni, már 6.40-kor felébredtem. Ráérősen megreggeliztem, 9 után elindultam az állomásra. 9.45-kor indult a busz, kicsit meglepődtem, mert egy alig 20 személyes kisbusz állt be az óriási távolsági buszok közé. Az ablaknál ültem, gyönyörű volt az út, a városban végig a csatorna mellett haladtunk, kimentünk a reptérre is, aztán elindultunk délre. Először lapos vidéken haladtunk, de aztán egyre magasabb hegyek jelentek meg a láthatáron, és végül beértünk a Pireneusok hófödte hegyei közé. Volt, hogy több méter magas hófalban haladtunk, nyaktörő szerpentineken, magas viaduktokon, hosszú alagutakon keresztül, végül a jelzettnél jóval hamarabb, már negyed kettőkor megérkeztünk Andorra la Vella-ba. Nagyon örültem, mert borzasztóan kevés időm volt a városra, de így még nyertem egy plusz félórát. Először elindultam gyalog a városközpont felé, de aztán találtam egy liftet, ami egyenesen a főtéren, a parlament épülete (a Casa de la Vall) előtt tett ki. Ezután végigsétáltam az óváros (egyetlen) sétálóutcáján, megnéztem a St. Esteve templomot. Továbbindultam egy üzletekkel teli sétálóutcán, ami több kilométer hosszan húzódott a völgyben, megnéztem a modern Pont du Paris hidat, majd átértem Les Escaldes-be, itt lefényképeztem a Pont d'Engordany-t és fő úticélomat, a Pont de Tosca-t. Úgy terveztem, hogy idáig jövök el, hiszen itt kezdődik Andorra egyetlen UNESCO világörökségi helyszíne, vagyis a Madriu-Parafita-Claror-völgy, a Madriu folyó itt torkollik a Valira d'Orient-be. Mivel nem sok időm volt, azt terveztem, hogy elindulok a völgyben, legalább néhány száz métert megteszek. (Ha majd egyszer hosszabb időre eljövök Andorra-ba, végiggyalogolom a több kilométer hosszú völgyet.) El is indultam a folyó mentén, arra persze nem számítottam, hogy a út egyenesen felfelé vezet, (a völgyet mindenhol magas hegyek veszik körül), de azért becsületesen kapaszkodtam felfelé a hegyoldalban. Végül kiértem a város fölött futó útra (ezen keresztül ereszkedünk le mi is a busszal a városba, amikor megérkeztünk), innen lélegzetelállító kilátás nyílt a a Madriu folyóra, a másik oldalon pedig a völgyben elterülő városra. Innen visszagyalogoltam a központba, ezúttal nem a városon keresztül, hanem maradtam a felső úton. Időben visszaértem, ettem egy joghurtot (ma is kimaradt az ebéd, de hoztam magammal szendvicset), és a 16.00-os (utolsó!!) busszal visszaindultam Toulouse-ba. Ugyanarra a helyre ültem, így most az út másik oldalát csodálhattam végig. Ezúttal több helyen is megálltunk még Andorrában, többen fel- és leszálltak.
Este fél 8 után érkeztünk meg Toulouse-ba, mivel még világos volt, úgy döntöttem, teszek egy nagyobb sétát, kedvencem, a Canal du Midi partján. Elmentem a St. Auben templomhoz (majdnem itt foglaltam szállást) és felkerestem a Port Saint-Sauveur nevű kikötőt. Közben besötétedett, a csatorna másik partján hazasétáltam, otthon megvacsoráztam és éjfélkor lefeküdtem aludni.
Április 7. Toulouse
Kedden fél 8-kor keltem, becsomagoltam, reggeli után bedobtam a kulcsot a postaládába. A táskámat egy közeli szállodában hagytam (az interneten kellett foglalni, nagyon egyszerűen működött a rendszer), aztán elindultam felfedezni a várost, ahol már 3. napja laktam, de még alig láttam belőle valamit. Először a Capitole-ra mentem, a városháza (ami egyben színház is) csak délután fél 4-től volt látogatható, ezért a St. Sernin katedrális felé vettem az irányt. Először nem mehettem be, mert éppen mise volt, de mire körbesétáltam a templom körül, véget is ért. Rengeteg gyerek özönlött be a templomba, de aránylag csendesek voltak, úgy tűnt, feladatuk is van, mert egy papírlappal a kezükben rohangáltak a képek és kápolnák között. Ezután megnéztem a Jakobinus-templomot, kívülről éppen renoválták, a templombelső is nagyon különös volt, szinte teljesen üres. Annál gyönyörűbb volt a kolostor kerengője, csodás színek, virágok, nyugalom és csend (pedig a szomszédban egy középiskola működött), kicsit üldögéltem is a napfényes kertben. Ezután kisétáltam a folyóhoz, lefényképeztem a Pont Neuf-öt, megnéztem a folyóparton álló Notre Dame de la Daurade bazilikát. Ezután visszamentem a főtérre, megebédeltem egy olasz vendéglőben (tonhalsaláta, lazacos és spárgás makaróni) majd bementem a Capitole-ba, gyönyörű volt a tanácsterem és a kiállítások. Bár már nagyon fáradt voltam, még volt időm a buszig, így még megkerestem a St. Étienne templomot. Visszamentem a csomagomért, a buszállomásról még vetettem egy búcsúpillantást a Canal du Midire. A busz 18.15-kor indult, megint meglátogattuk a repteret, 21.30-kor értünk Bordeuax-ba.
Először kicsit megijedtem, hová is érkeztem, egy felüljáró alatt a senkiföldjét tett ki bennünket a busz. Végül elindultam az emberek után, akkor láttam meg, hogy a járdán egy színes vonal jelöli az útvonalat a vasútállomás felé. Néhány száz méter megtétele után megérkeztem a St. Jean pályaudvar elé, az út végén még egy biztató táblát is kiraktak, felirattal, hogy most már tényleg csak néhány perc az állomás. Innen már könnyen megtaláltam az utcát, ahol a szállodám áll, mivel már nem volt recepció, előre megírták, milyen kóddal jutok be az ajtón, a szobakulcsot pedig egy széfben hagyták a recepción (amit szintén egy kód nyitott). A szobám nagyon klassz, tágas és modern, itt is van egy kis konyhasarok, az ablakom pedig végre nem egy világítóudvarra néz, hanem egy fákkal borított parkra. Kipakoltam, naplót írtam, aztán lefeküdtem aludni.
Április 8. Cordouan
Szerdán megint korán keltem, bepakoltam a tengeri kirándulásra (szandál, kabát, sapka, sál), 7-kor bejelentkeztem a recepción, a közeli Sparban bevásároltam, aztán elsétáltam a vasútállomásra. 7.29-kor indult a vonat Le Verdon-be. Végig szőlőskertek között haladtunk, később, ahogy közeledtünk a tengerhez, mocsaras részek következtek, rengeteg vízimadárral. 9.20-kor értünk Le Verdon-be, egy apró kis állomásra, innen begyalogoltam a központba, megnéztem a templomot, a régi és az új városházát. A hajó, amire már hetekkel ezelőtt megvettem a jegyet, a Port Médoc nevű kikötőből indul, kb. félórát kellett gyalogolnom, amíg odaértem. A hajóstársaság irodájában megkaptam a jegyet, a hölgy a lelkemre kötötte, hogy 11.15-re feltétlenül legyek a mólónál. Ehhez meg kellett kerülnöm az egész kikötőt, de nem bántam, imádom a vitorlásokat, itt pedig volt rengeteg! Ráérősen végigsétáltam a félhold alakú kikötőt körbevevő sétányon, aztán felszálltam a hajóra. Már 11.28-kor elindultunk, én persze fent ültem a nyitott fedélzeten, hát, kellett a kabát, sőt a sapka és a sál is, erős szél fújt, főleg, amikor már kiértünk a nyílt tengerre. Az óceán közepén átszálltunk egy kisebb hajóra, mivel csak franciául mondták be, hogy két csoportban közelítjük meg a világítótornyot, az összes külföldi a második csoportba került. Átszállás közben két matróz fogta a kishajó korlátját, hogy az óriási hullámok el ne sodorják egymástól a két hajót, ezen még ülőhelyek sem voltak, csak a hajó közepén egy korlát, abba kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. Ahogy közeledtünk a világítótoronyhoz, a hajónak leért a feneke, ekkor óriási kerekeken kezdett "mászni", közben jobbra-balra dülöngélt, hiszen a meder alja nem volt egyenletes. Végül közvetlenül a torony lábánál, egy kőlépcső alsó fokán tett ki bennünket a hajó, arra gondoltam, kicsit eltúlozták ezt a gumicsizma-dolgot, hiszen teljesen száraz lábbal szálltunk partra. Kiszálláskor csak franciául mondták el, mikor indulunk vissza, két német nőtől kérdeztem meg, azt mondták, ők 14.15-öt hallottak. Kicsit beszélgettünk, aztán felfedeztem a tornyot. Hallgattam Travellina-ra, aki a blogjában azt tanácsolta, ne várjam meg, amíg a csoport végighallgatja a torony földszintjén az idegenvezető előadását (sajnos csak franciául mondták el a tudnivalókat, pedig angolul szívesen végighallgattam volna, hiszen az idegenvezetők maguk a toronyőrök, akik kéthetes váltásban itt laknak), hanem induljak el felfelé, így egyedül fedezhetem fel a gyönyörű termeket. Így tettem, és a német nyelvű prospektus segítségével felfedeztem a 6 emeletet, a királyi kápolnát, megmásztam a pontosan 301 lépcsőfokot a lámpáig. Az erkélyről gyönyörű volt a kilátás, még a távolban horgonyzó hajónkat is láttam. Lent még végigsétáltam a torony körül álló épületeket, itt laknak a toronyőrök, és van itt egy pici ajándékbolt is. Megettem a magammal hozott szendvicset, amikor ki akartam dobni a szemetet, megkérdeztem, hol tehetem meg, azt mondták, itt egyáltalán nincs szemetes, magammal kell vinnem a partra. Így tettem. Már 2-kor figyeltem, hogyan manőverez a kishajónk a zátony körül. Úgy tűnt, tényleg nem lesz szükség a gumicsizmára, a hajó egészen közel állt a torony lépcsőjéhez. Aztán mire eljött az indulás ideje, a hajó egészen visszahúzódott, így tényleg bokáig vízben kellett megközelíteni. Jól jött a szandál, a többiek (akik nem vették komolyan a figyelmeztetést), mire beszálltak a hajóba, tiszta vizesek lettek, a cipőjük és a nadrágjuk átázott, ráadásul rettentő hideg volt a víz!! A kishajó visszavitt bennünket a hajóra, én gyorsan levettem a teljesen átázott szandált (kiraktam száradni a fedélzet egy napos részére), belebújtam a száraz és meleg zokniba és cipőbe, felvettem a kabátot, sapkát és élveztem a visszautat a kikötőbe. (Mire visszaértünk, az utasok fele már tüsszögött!) Fél 4-kor értünk vissza a kikötőbe, ekkor már túl késő lett volna átmenni Royan-ba, így úgy döntöttem, Le Verdon-ből megyek haza. Csodáltam még egy kicsit a kikötőt, ettem egy kis almapürét egy padon, aztán visszagyalogoltam a városba. Kicsit gondolkoztam, hogy még lemegyek a strandra, de elég messze volt és nem akartam lekésni a vonatot, így inkább nem kockáztattam. Az állomáson nem volt pénztár, de még automatát sem láttam, így megkérdeztem a kalauz hölgyet (a vonat már jóval hamarabb bent állt), vehetek-e nála jegyet, mondta, persze, ne aggódjak, mindjárt jön. 17.15-kor indultunk vissza, két óra múlva megérkeztünk Bordeaux-ba.
Hazasétáltam a szállodába, a recepción kértem egy hajszárítót, aztán újra elindultam a városba. Az állomással szemben találtam egy éttermet, ahol aránylag olcsón helyi jellegzetes ételeket lehetett kapni. Olyan sokan voltak, hogy várni kellett az asztalra, de elég gyorsan sorra kerültem. Cassoulet-t rendeltem konfitált kacsával, nagyon finom volt. Amikor kihozták, a mellettem ülő amerikai házaspár megkérdezte, hogy mi ez, mert nagyon jól néz ki. Végül ők is ezt rendeltek, jót beszélgettünk, kérdezték, hogy milyen egyedül utazni. Mondtam, hogy néha furcsa, hogy nincs kivel megbeszélni, mit láttam, de előnye is van, pl. hogy ilyen beszélgetésekbe keveredek és hogy senkivel sem kell egyeztetnem a programot (néha még magammal sem egyszerű megegyezni). Ezen elgondolkodott a hölgy és nevetve közölte, hogy nagyon jól meg tud érteni, mert ők pl. ma rettentően összevesztek azon, hogy hová menjenek. (Biciklivel járják a vidéket.) Az étteremben egyébként nem a pincérnek kellett fizetni, hanem az asztalon lévő kód segítségével a neten. Az amerikaiak kétségbe estek, mert nem volt internetük, de aztán megoldották valahogy. Este 10-kor elbúcsúztunk, hazasétáltam, hajat mostam, aztán megpróbáltam még egyszer megszervezni az utat a Lascaux-i barlanghoz, de végül most sem jártam sikerrel (már otthon sem tudtam összeegyeztetni a busz- és vonatindulásokat a barlangban induló csoportos vezetések időpontjával), így végül lemondtam arról, hogy elmenjek ide. A nagy szervezés miatt végül csak fél 2-kor feküdtem le.
Április 9. St. Émilion
Csütörtökön sokáig aludtam, ráérősen reggeliztem, a recepción visszaadtam a hajszárítót, aztán kisétáltam az állomásra. Megvettem a jegyet St. Émilion-ba, az indulásig volt még időm, így felsétáltam a közeli hídra. 10.40-kor indult a vonat Bergerac-ba, tanuló kalauzunk volt, két kísérővel járta végig a vonatot, akik minden sikeres jegyellenőrzés után megdicsérték. 11.15-kor megérkeztünk, már korábban is láttam a térképen, hogy elég messze van a város az állomástól, így nem lepődtem meg, amikor mindenki nekilódult a hegy tetején álló hegyközségbe vezető útnak. Bandukoltam én is a gyönyörű, szőlővel borított domboldalak között, amíg el nem értem a fallal körülvett várost a hegy tetején. Először egy meredek feljárón keresztül megnéztem a St. Martin kaput a város északi részén, majd visszamentem a főtérre. Itt bementem a Maison du Vin-be, ahol mindent megtudhattam a helyi borokról, aztán pedig megnéztem a mellette álló St. Émilion templomot. A gyönyörű kerengőjéből egy másik kijárat a városka főterére vezetett, itt áll a harangtorony, ahová sajnos nem lehetett felmenni. Az információs irodában kaptam egy nagyon klassz prospektust, ahol (német nyelven) bemutatták a város főbb nevezetességeit, természetesen térképpel együtt. Mindjárt megvettem a belépőt a város legfontosabb nevezetességébe, a sziklatemplomba, méghozzá délután 2-re. A srác közölte, hogy ő vezeti majd a túrát angolul, de adott egy laminált lapot, amin német nyelven is le volt írva minden tudnivaló a monolitikus templomról. Mivel kettőig volt még másfél órám, felkerestem a térképen jelölt nevezetességeket, jártam a városházán, a város határában korábban álló kolostor egyetlen megmaradt falánál, egy üzlettél alakított templomban, megkerestem a város legrégebbi házát a Porte Cadene mellett, jártam az egykori vásárcsarnokban és a városi mosóházaknál. Kettőkor találkoztunk a főtéren, megnéztük a templomegyüttest, fényképezni sajnos nem volt szabad. Az egyórás vezetés után még felmásztam a La Tour de Roy tetejére, gyönyörű volt a kilátás fentről a városra és a környező, szőlővel borított dombokra. Ezután még felsétáltam a Porte Brunet-hoz, a város legépebben megmaradt városkapujához. Ezután búcsút vettem a gyönyörű városkától, majd visszasétáltam az állomásra. Kb. 20 perc alatt visszaértem, elég sokan voltak az állomáson, ráadásul nagyon meleg volt, szinte nyárias az idő, kicsit le is barnult az arcom. 17.11-kor indult vissza a vonat, 17.45-kor már le is szálltam Bordeaux-ban. Hazasétáltam, kicsit pihentem a szobában, a recepción reklamáltam a wifi miatt, azt a választ kaptam, hogy túl sokan használjuk egyszerre, ezért nem működik. Fél 8-kor sétálni indultam, végigmentem a Garonne menti sétányon, egészen a Place de la Bourse-ig, ahol rengetegen piknikeztek a füvön és ugráltak a tükörmedencében. 9-kor kezdett sötétedni, ezért hazaindultam, útközben bevásároltam, még egy palack bordeaux-i bort is vettem, és csak hazafelé jutott eszembe, hogyan fogom kinyitni. Reménykedtem, hogy van dugóhúzó a szobában. Vacsorázni ugyanoda mentem, ahol tegnap voltam, ritkán csinálok ilyet, de a séta során egyetlen éttermet sem láttam a városban, ahol ilyen elegáns helyen, helyi specialitásokat lehet enni, ráadásul nem is drágán. Ezúttal Boeuf Bourguignon-t ettem, nagyon finom volt ez is. A szobában természetesen nem volt dugóhúzó, a recepció pedig már bezárt, de nagy nehezen azért mégis sikerült kinyitni a bort. Eszembe jutott a montenegrói kirándulásunk, ahol ugyanígy jártunk, de ott is megoldottuk, igaz, a végén ki kellett mosnunk a ruhánkat. Most azért ügyesebb voltam, egy kés és a fogkefe segítségével sikerült kinyitnom a palackot, ittam is egy pohárral a híres vörösborból.
Április 10. Bordeaux
Pénteken sokáig aludtam, becsomagoltam, a táskát a recepción hagytam, (azt mondták 5-ig maradhat, nem tudom, miért, hiszen 8-ig van recepció), aztán elindultam felfedezni a várost. Sétáltam a központban, megnéztem 2 templomot, felsétáltam a világörökség részét képező Port de la Lune-hoz, a híres félhold alakú kikötőhöz. Addigra a nap is kisütött (délelőtt borult volt az idő), jó volt üldögélni a parton. Elsétáltam a Cité du Vin modern épületéhez, a Bacalan-ig. Mivel már 4 óra volt, és ekkor már több kilométerre voltam a szállodától, úgy gondoltam, nem gyalogolok vissza, inkább villamosra szálltam. A megállóban nem működött az automata, így csak az átszállásnál tudtam végre jegyet venni. Mivel volt még néhány percem 5-ig, még bementem a Szent Kereszt templomba, amit már láttam korábban, de csak délután tart nyitva. Egy férfi megkérdezte, honnan jöttem, azonnal talált egy kapcsolódási pontot, Szent Mártát, aki magyar származású volt és itt élt. Pontosan 5-kor léptem be a szálloda ajtaján, elkértem a táskámat, de még üldögéltem egy kicsit az előcsarnokban, töltöttem a telefont, szerencsére itt működött a wifi. 6 óra előtt értem az állomásra, még utoljára beültem a kedvenc éttermembe, ezúttal levest is ettem, Bouillon de Pot-au-Feu, utána pedig pisztrángot citromos mártásban, párolt zöldbabbal. Ezután kisétáltam a buszállomásra, 19.15-kor indult a busz Lisszabonba, a személyzet (és az utasok nagy része is) portugál volt, nagyon jó volt a hangulat, a kísérő egész úton viccelődött az utasokkal, megnevettette a gyerekeket, beszélgetett a felnőttekkel. Szinte óránként megálltunk, egyszer majdnem egy órát töltöttünk egy étterem mellett, ahol mindenki kényelmesen megvacsorázott. Addig nem értettem, miért tart ennyi ideig ez az út, majdnem öt órát utaztunk, pedig szerintem 3 óra alatt is oda lehetett volna érni Bilbao-ba.
Április 11. Bilbao
Végül éjfél előtt néhány perccel érkeztünk meg, kicsit féltem, milyen lesz a kihalt utcákon bolyongani, de egyáltalán nem ez történt, nagy élet volt a városban, az utcák tele emberekkel, nyitva voltak a bárok és az éttermek. Ez a szállás volt a legmesszebb az állomástól, de fél egykor már meg is érkeztem. (Az út legbonyolultabb része az volt, hogy kitaláljak a buszállomás épületéből.) Itt is kódokkal kellett bejutni, szerencsére minden klasszul működött, a szobám nagyon egyszerű, (még az ágyneműt is nekem kellett felhúzni), de egy éjszakára tökéletesen megfelelt. Lezuhanyoztam és már aludtam is.
Másnap (illetve aznap) 8 után ébredtem, összepakoltam, a táskát otthagytam a recepción (meg sem kellett kérdezni, maguktól felajánlották), aztán elindultam felfedezni a várost. Először elsétáltam a közeli Abando állomásra, megcsodáltam a gyönyörű üvegablakot, amely a városi élet különböző jeleneteit ábrázolja, vettem könyvet, mágnest és képeslapot, aztán elindultam a legfontosabb célom, a Vizcaya-híd felé. Szerencsére közvetlen metrójárat vitt oda, 11 óra előtt már Portugalete-ben is voltam. Lesétáltam a hídhoz (a város a domboldalon fekszik, mozgójárdák könnyítik meg a lakosok közlekedését), először átkeltem a különleges komppal a túloldalra, majd megvettem a jegyet és felmentem a szerkezet tetejére. Szédítő élmény volt, még úgy is gyönyörű volt a kilátás, hogy borult volt az idő. Mivel csak a híd egyik oldalán működött a lift, többször is át kellett kelnem a víz fölött, de szívesen megtettem, még sokadjára is nagy élmény volt. Miután búcsút vettem a hídtól, továbbsétáltam a Nervión folyó jobb partján, a Getxo nevű városrészben, a torkolatnál álló emlékműhöz és a strandhoz. Ekkorra azonban teljesen elromlott az idő, viharos szél fújt és szakadni kezdett az eső. Egy ideig küzdöttem az elemekkel, de aztán feladtam, megkerestem az Areeta nevű megállót és visszamentem a városba. A Moyua téren szálltam ki, innen elsétáltam a Guggenheim múzeumhoz. Be is mentem, nagyon impozánsak a belső terek is, végül a kiállításokat nem néztem meg, úgy gondoltam, itt inkább az épület az érdekes, nem egy ismeretlen modern festő kiállítása. Bár ezzel tulajdonképpen megnéztem mindkét dolgot, amit Bilbao-ban mindenképpen fel akartam keresni, úgy döntöttem, még elmegyek az óvárosba, felkeresem a katedrálist és a Siete Callas-t, vagyis a híres Hét utcát, amelyek az ősi városmagot alkotják. Az volt a tervem, hogy itt, az óvárosban keresek egy éttermet, ott eszek, mielőtt kimegyek a reptérre. Be is ültem egy jónak tűnő étterembe, de nem vettem észre, hogy ez kínai. Inkább valami tipikusan spanyolt (azaz baszkot) akartam enni, ezért végül hallgattam a ChatGPT ajánlására és az atlétikai klub bárjába ültem be, ahol a konyha ugyan még nem működött, de így legalább megkóstolhattam a híres pintxo-t, vagyis ezeket az apró (egyébként nem is annyira apró) falatokat, amelyeket főleg az italok kísérőjeként szolgálnak fel a bárokban (hasonlóan a spanyol tapas-hoz, de itt Baszkföldön vagyunk!) A pultra kitett tálcákról kell választani, nem volt könnyű, rengeteg íz és szín, alig bírtam dönteni, melyiket kóstoljam meg. Végül 3-at választottam, hal, polip, sült paprika, sajtok és zöldségek, valóságos ízkavalkád és még jól is laktam vele. Pontosan 5-kor jöttem ki az étteremből, itt volt az ideje azon gondolkozni, hogy jutok ki a reptérre. Mivel a reptér csak néhány kilométerre van a várostól, nem aggódtam túlzottan, de amikor megnéztem a neten, mik a lehetőségek, kicsit megijedtem, mert azt írta, hogy az első busz 18.50-kor indul, az nekem már késő, hiszen 19.40-kor zár a kapu. Picit pánikba estem, már azt terveztem, hogy taxival megyek ki a reptérre, de azért még adtam egy esélyt a tömegközlekedésnek. Visszagyalogoltam a városközpontba (miután észrevettem, hogy a szállodám közelebb van, mint a legközelebbi metrómegálló), elhoztam a táskámat, metróval elmentem a San Mamés állomásra (gondoltam, itt taxit is hamarabb találok, mint bárhol az utcán), megkérdeztem az információs pultnál, mikor megy a reptéri busz, azt mondták, 6-kor indul (vagyis néhány perc múlva). Nagyon megkönnyebbültem, már csak azt kellett tisztázni, elég lesz a kártyámon lévő 3,25 (ami a feltöltött 5 euróból maradt, miután egész nap utazgattam!), de a hölgy megnyugtatott, hogy 70 centbe kerül a buszjegy. (Jó, hogy végül nem hívtam taxit!)
20 perc alatt kiértünk a reptérre, az egyik üzletben még megvettem Zafón egyik könyvét spanyolul, el is kezdtem olvasni. Pontosan 20.10-kor felszálltunk és 22.45-kor leszálltunk Pesten.
Április 12. Budapest-Csongrád
Hajnali 3-kor indult a vonat, borzasztó hideg volt, először azt gondoltam, azért fázok ennyire, mert fáradt vagyok, de kiderült, hogy -2 ok van, nem csoda, hogy vacogott a fogam. Pedig nálam még kabát is volt, sokan rövidujjúban érkeztek haza Spanyolországból. A vasútállomáson nem is mentünk ki a peronra, bent maradtunk a felüljáró alagútjában, ott legalább a széltől védve voltunk. Átszálltam Szolnokon, Tiszatenyőn és Hékéden, fél hétkor értem haza Csongrádra, addigra már felkelt a nap és egy kicsit melegebb lett. Elgyalogoltam a buszállomásra a bicikliért, aztán hazatekertem, 7-re már a lakásban voltam. Lezuhanyoztam, aludtam két órát, aztán elmentem szavazni (ma vannak a választások).
Április 4.
Ápr. 6. Andorra
Ápr. 9. St. Émilion
