Franciaország, Andorra, Spanyolország
2026. április 4-12.
Előkészületek:
Mivel Timi és Dani (megint) szakdolgozatot írnak, ezért nélkülük terveztem a tavaszi szünet kirándulását. A cél az volt, hogy legalább egy új országot felfedezzek, így Andorra mellett döntöttem, ahol még sohasem jártam. A legközelebbi nagyváros, a francia Toulouse volt a következő lépés, onnan pedig már nincs messze Bordeaux (tele világörökségi helyszínnel). Mivel visszafelé egyik városból sem találtam kedvező árú repülőt, ezért körülnéztem a Pireneusok déli oldalán is, Bilbao-ból néhány ezer forintért találtam egy járatot. Miután lefoglaltam a repülőjegyeket és a két buszjegyet Toulouse-ból Bordeaux-ba, majd onnan Bilbao-ba, kerestem szállást. Végül úgy terveztem meg, hogy a két francia városban 3-3 éjszakát, Bilbao-ban pedig egyet töltök majd. Igyekeztem a központban, a buszállomások környékén foglalni, hiszen a repülő és mindkét busz is késő este érkezik majd meg.
A program összeállításánál megint a világörökségi lista képezte az alapot. Mindhárom városban (illetve a közvetlen környékükön) számos kulturális és természeti kincs található, ezek meglátogatása lesz a fő célom, a többi már csak a ráadás. Azt terveztem, hogy Toulouse-ból kiindulva meglátogatom Albi és Carcassonne városait (ez utóbbiban található Európa egyik legnagyobb középkori vára, amelynek rengeteg tornya egyik kedvenc társasjátékunk illusztrációjául szolgált), átmegyek Andorra la Vella-ba, megnézem a Pireneusok égbetörő csúcsait, sétálok (esetleg biciklizek) a Canal du Midi partján, amely 1681 óta (!) köti össze az Atlanti-óceánt a Földközi-tengerrel. Bordeaux-ból Saint-Émilion városába és a Vézére-völgyi barlangokhoz akarok kirándulni, de nagy álmom a Cordouani világítótorony meglátogatása is. Mivel Bilbao-ban csak egy napot töltök, itt csak a Vizcaya-hidat és a Guggenheim-múzeumot terveztem be, és persze egy nagy sétát az óvárosban.
Az utazás előtt 2 nappal kezdődött a "finomhangolás", vagyis próbáltam pontosan megtervezni, melyik kirándulást melyik napra tegyem, hiszen a világítótoronyhoz például előre kellett időpontot foglalni és az andorrai buszjegyet is megvettem előre. Csütörtökön szerencsére már megkezdődött a tavaszi szünet, így volt időm a tervezgetésre. Hát, értek pozitív és negatív meglepetések is: kiderült, hogy Andorrában csak 2 órám lesz, mert az első busz délután kettőre ér oda és az utolsó 4-kor indul vissza Toulouse-ba. Már megfordult a fejemben, hogy lemondok róla (az út oda-vissza 8 óra és elég sokba is kerül) és majd máskor visszajövök, de végül úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Viszont a másnapi kirándulások Albi-ba és Carcassonne-ba összesen 4 euróba kerültek, ez egy kicsit kárpótolt. (Minden egyes vonatjegy 1 euróba került!) Megvettem a jegyet a világítótoronyba is, végül Le Verdon sur Mer-ből indulok, oda találtam egy korai vonatot Bordeaux-ból. Hogy hogy jövök vissza, azt még nyitva hagytam, lehet, hogy komppal átmegyek a Gironde másik partjára és Royan-t is megnézem (végül erre már nem volt idő). Sajnos aznapra hűvös időt mondanak, remélem, esni azért nem fog. A honlapon külön figyelmeztettek, hogy gumicsizmát, vagy más vízálló cipőt vigyünk, mert lesz az utazásnak olyan szakasza, ahol boka fölött érő vízben kell majd gázolnunk. Hát, az én kis kézipoggyászomba természetesen nem fér bele a gumicsizma (nincs is), így nagyon elgondolkoztam, menjek-e egyáltalán. Végül egy olyan szandál mellett döntöttem, aminek nem árt a víz, ennek még tudtam helyet szorítani a táskában.
Indulás előtt még lefényképeztem az útikönyv oldalait, kiírtam a legfontosabb információkat egy lapra (ha esetleg elveszíteném a telefont), aztán bepakoltam a táskába, meglepően sok hely maradt, de kellett is, mert több könyvet terveztem vásárolni az út során.
Április 4. Csongrád-Toulouse
Szombaton a 13.15-ös busszal indultam Kecskemétre, egy óra alatt odaértem (közben megnéztem a telefonomon a Tavaszi szél című filmet, végül is: egy hét múlva választás!!)), néhány perc alatt átsétáltam a vasútállomásra. Megvettem a vonatjegyet (és hozzá a buszjegyet a 200E buszra), két nő odajött hozzám, azt mondták, hogy hallották, hogy Ferihegyre veszek jegyet, kérdezhetnek-e valamit. Elmondták, hogy életükben először fognak repülni, részletesen kikérdeztek mindenről, hogy hol van a buszmegálló, hol érdemes aludni a reptéren (ott töltik az éjszakát, mert csak hajnalban indul a repülőjük), mit szabad felvinni a gépre, stb. Jó 15 percet beszélgettünk, addigra jött is a vonat. 4-re felértünk Pestre, a reptéren először megkerestem Liszt Ferenc miniszobrát (Kolodko!), elküldtem néhány húsvéti üdvözletet, aztán fél 7-kor már fel is szálltunk.
Egy ponton a pilóta elmondta, hogy 10,7 km magasan repülünk 800 km/h-s sebességgel, -56 fok van. Éppen a Mont Blanc fölött lépünk be Franciaország légterébe, majd Lyon felé megyünk tovább.
20.45-kor leszálltunk Toulouse-ban. A reptéren rengeteg plakát volt, főleg azokról a helyekről (nevezetességekről és városokról), ahová én is el szeretnék menni. Már otthon átgondoltam, hogy megyek be a városba, két lehetőség volt: a reptéri busz 9 euróért, ami közvetlenül a városba visz, és a 31-es busz, amiről majd át kell szállni először a villamosra, aztán metróra. Ez utóbbi megoldás olcsóbb, de este 10-kor, sötétben kicsit bonyolultnak tűnt, ezért inkább a közvetlen buszt választottam. Sajnos, a 9 órás pont az orrom előtt ment el, fél óra múlva ment a másik, a 31-es viszont bent állt, így mégis megkockáztattam a bonyolultabb megoldást. Már fel is szálltam, kártyával fizettem 1,8-at, de az automata nem adott jegyet, egy srác elmagyarázta, hogy sajnos nem működik a jegykiadó rendszer, így a villamoson és a metrón is jegyet kell majd vennem. Így már nem is lett volna olyan olcsó ez a megoldás, ráadásul a szállásadómnak is megígértem, hogy 10-re odaérek, így az utolsó pillanatban mégis leszálltam és a közvetlen busszal mentem. 21.35-kor indult, közben követtem a telefonomon, hol vagyunk, végül egy megállóval a vasútállomás előtt, a Jeanne D'Arc megállóban szálltam le, úgy láttam, innen közelebb van a szállásom.
Pontosan tízkor meg is találtam a szállást, egy kis szűk sikátorban (a Rue Guillemin Tarayre 12 szám alatt) van, ahol mozgásérzékelős lámpákat láttam, ahogy elhaladtam alattuk, a lámpák fényereje erősödött. A kulcsot egy lakat alakú dobozból kellett kivennem, amihez elküldték a nyitókódot. Az apartman a ház apró hátsó udvarából nyílik, nagyon pici, de van benne egy kis konyharész, fürdőszoba és egy kényelmes ágy. A hangulata nagyon franciás, kicsit sajnáltam, hogy alig töltök itt időt, hiszen gyakorlatilag csak aludni jártam haza. A legkülönösebb a WC kialakítása volt: egy dobozban van, még sohasem láttam ilyet korábban, nagyon furcsa volt. Kipakoltam, naplót írtam, chatteltem Gosia-val és éjfél után elaludtam.
Vasárnap fél hétkor keltem, amikor felhúztam a redőnyt, meglepődve láttam, hogy még sötét van! Gyorsan felöltöztem és 7-kor már indultam is az állomásra, néhány percet kellett csak sétálnom, és már ott is álltam a Matabiau állomás impozáns épülete előtt. Az állomás előtt pedig máris megláttam az egész utazásom egyik legfontosabb célját: a Canal du Midi csatornát. Az állomás előtt éppen egy zsilip van rajta, csináltam néhány képet a sötétben, aztán bementem és megkerestem a vonatomat, ami 7.29-kor indult Rodez-be. Már hetekkel ezelőtt megvettem a jegyet Albi-ba és Carcassonne-ba is (darabját egy euróért!), így most nem kellett jegyet vennem, már mehettem is a vonathoz.
Végigsétátam a Général de Gaulle sugárúton, a bal oldalon a médiakönyvtár, homlokzatán a város híres szülöttének, Henri de Toulouse-Lautrec-nek a képei, a jobb oldalon pedig a 2014-ben elkészült Grand Théátre modern, színes épülete áll, amelynek nagy részét egy (árnyékolóként szolgáló) fém rácsszerkezet borítja. Innen néhány méterre, a virágokkal borított, bájos Lapérouse téren áll a névadó La Pérouse gróf emlékműve, aki a városban született és híres tengerész valamint felfedező volt.
Miután átértem a túlpartra, végigsétáltam a Rue de Lamothe-on. Kicsit csalódott voltam, mert az utca nem a folyóparton vezetett, hanem a házak között, így nem volt meg a remélt kilátás a katedrálisra. Az egyik kis téren ugyan látszott a templom, de csak egy kerítés fölött, a folyó nélkül. Ennek a negyednek a neve egyébként Madeleine, egy kis kitérővel megnéztem az azonos nevű templomot is.
Néhány perc múlva már újra a parton voltam, itt aztán megkaptam azt a kilátást, amire vágytam! Tisztára, mint egy képeslap: a folyó, fölötte a vár masszív téglafala és bástyái, és az egészet megkoronázta a katedrális különleges formájú tornya. Rengeteg fotót és videót készítettem, egy indiai-francia párral kölcsönösen lefényképeztük egymást, aztán beszélgettünk is egy kicsit. A hölgy elmesélte, hogy az anyukája valamikor itt lakott, de ő maga még sohasem járt itt. Irigykedtek, amikor hallották, hogy egy teljes hét szünetem van, ők csak 3 napig szabadok, de azt a pár napot kihasználják és kirándulnak egyet.
A híd, amin beszélgettünk, a Pont Vieux, vagyis Régi híd nevet viseli. 1035-ben épült, ez Franciaország legrégebbi, ma is használatban lévő közúti hídja. A legrégebbi, ma is látható részei a 13. századból származnak, amikor a hidat újjáépítették. A középkorban Albi fontos kereskedelmi útvonalak kereszteződésében feküdt, a Tarn folyó átkelője már akkor vámszedőhelyként működött. A hídon toronykapu, kápolna és felvonóhíd is állt, a 15. században pedig házakat építettek rá, bőrösök, cipészek, takácsok, molnárok és gyümölcsárusok laktak (és dolgoztak) itt. Az 1766-os nagy árvízben a házak súlyosan megsérültek, ezért lebontották őket. 1820-ban a hidat kiszélesítették és a kőhidat téglával burkolták. A legutóbbi felújítás két évig tartott és 2025-ben fejeződött be.
A hídtól északkeletre áll az 1868-ban, kőből és téglából épült Pont Neuf, vagyis Új híd, amely a régi híd tehermentesítésére szolgál.
Kiderült, hogy a várban működő Toulouse-Lautrec múzeum csak 10-kor nyit, addig meg még volt egy pár percem, így először bementem a katedrálisba. Éppen a tízórás misére gyülekeztek az emberek, de azért körbe tudtam nézni.
A Sainte-Cécile székesegyház két évszázadon keresztül, 1282 és 1480 között épült, ez Franciaország egyik leglátogatottabb temploma. Déli gótikus stílusban épült, külseje szigorú, erődre emlékeztet, ezzel ellentétben áll belső gazdagsága, díszítése és műalkotásai. Ez a világ legnagyobb téglából épült katedrálisa, egyben Európa legnagyobb, teljesen kifestett katedrálisa.
Először a Rue de la Tempolarité-n elindulva északról körbejártam a templomot, majd a déli főbejáraton léptem be. (Részletek és több kép itt.)
Mivel közben elmúlt 10 óra, visszamentem a Berbie-palotába és megnéztem a Toulouse-Lautrec kiállítást, amely a művész több mint ezer művét (festményeket, rajzokat, litográfiákat és plakátokat) őrzi, ezzel ez a világ legnagyobb Toulouse-Lautrec gyűjteménye. (Részletek és több kép itt.)
Maga az épület is gyönyörű volt, és tényleg hihetetlen gazdag gyűjteményük van a festő minden korszakából. A múzeum ajándékboltjában találtam könyvet is a városról, így minden szempontból elégedetten jöttem ki a múzeumból. Amikor megnéztem az órát, kiderült, hogy még van egy félórám addig, amíg el kell indulnom az állomásra, így megnéztem, milyen messze van a St. Salvi templom, ami egyébként rajta volt a listámon. Kiderült, hogy csupán néhány percre van, így elindultam, hogy megnézzem. A főtéren, a székesegyház előtt éppen könyvvásár volt, néhány euróért kínáltak könyveket a sátrak alatt. Néhány perc alatt a Rue Mariés utcán voltam, innen egy széles lépcső vezetett fel a templom bejáratához. A Saint-Salvi a város legrégebbi temploma, a 10. században épült, ez a környék legnagyobb román stílusú temploma. (Részletek és több kép itt.)
Ugyanazon az úton visszasétáltam az állomásra, a vonat sajnos késett 10 percet, így tudtam, hogy még kevesebb időm lesz majd Toulouse-ban.
12.55-kor érkeztünk vissza Toulouse-ba, mivel tudtam, hogy ma nem lesz idő ebédelni, vettem az állomáson egy szendvicset (magvas bagettben grillezett csirkemell mozarellával és sok zöldséggel), aztán kimentem az állomás elé és végre napfényben is megnéztem a Toulouse feliratot és persze a kedvenc csatornámat, a Canal du Midi-t. Ezután visszamentem az állomásra, megkerestem a portbou-i vonatot és 13.15-kor elindultam Carcassonne-ba.
A vonaton óriási tömeg volt (úgy tűnik, másokat is megihletett az 1 eurós vonatjegy!), elég sokat vonatoztam már életemben, de ekkora tömeget még sohasem láttam! Tömött sorokban álltunk az ülések között, meleg volt, levegő alig és akkor kiderült, hogy elromlott a kerékpárszállító kocsi ajtaja, így a bicikliket végig kellett tolni a vagonunkon! Hát, nem tudom, hogyan sikerült, de végül 3 biciklit toltak át rajtunk, mi meg szinte az ülő utasok közé préselődtünk. És persze, mindenki Carcassonne-ba utazott!! Kár, hogy így nem nagyon tudtam élvezni az utazást, mert egyébként gyönyörű tájakon haladtunk, gyakorlatilag végig a Canal du Midi-vel párhuzamosan. Persze nem voltunk elég magasan ahhoz, hogy rálássunk, de itt-ott sejthető volt, hogy a vasúttal és a közúttal párhuzamosan húzódó fasor mögött valószínűleg a csatorna lehet. Ez be is bizonyosodott, amikor egy különleges dolgot láttam: a szépen megmunkált mezőkön, a búza és a repcetáblák fölött egy hajó haladt méltóságteljesen! Kár, hogy nem tudtam fényképezni, de örültem, hogy állni és kapaszkodni tudtam.
Carcassonne egy kb. 46.000 fős város Franciaország déli részén, Languedoc-Roussillon régióban. Itt található Európa egyik legnagyobb középkori vára.
Az Aude folyó partján már időszámításunk előtt 600 évvel is éltek emberek, a folyópart bal oldalán magasodó hegyen a rómaiak is építettek erődöt. A birodalom bukása után először a vízigótok, majd a szaracénok foglalták el, majd 759-ben a Frank Birodalom szerezte meg. A 12. században a toulouse-i grófok hűbéreseinek kezére került, ők építették ki jelentős várrá az erődöt. A 13. század elején a mai Franciaország déli része nagyrészt csatlakozott a katar eretnekséghez, ezért a francia királyok bűntető hadjáratot indítottak ellenük. A keresztesek 1209-ben elfoglalták Carcassonne-t, a vár pedig királyi birtok lett. Szent Lajos és Merész Fülöp kezdte meg a vár erősítését, ekkor épültek ki a kettős falrendszer tornyai, lebontották a vár tövébe települt falut, a lakóit pedig a folyó túlsó partjára költöztették. Szép Fülöp idején a megrongált román templomot gótikus katedrálissá alakították. A 17. századra a vár állapota leromlott, a 19. század közepén határozat született a lebontásáról. Ekkor Prosper Mérimée országos akciót hirdetett a vár megmentésére, és egy helyi régész segítségével helyreállították Franciaország egyik legjelentősebb középkori várát.
14.20-kor megérkeztünk Carcassonne-ba, jó volt végre levegőhöz jutni, de volt már a lábamban néhány kilométer, ráadásul tudtam, hogy itt elég messze van az állomástól a vár, így jól jött volna az az egy óra, amit végigülhetek a vonaton. Mindegy, azért nekiindultam felfedezni a várost. Az első, amit közvetlenül az állomás előtt megpillantottam, persze megint a Canal du Midi volt, az egykori zsilipőrházban rendezték be az információs irodát, kaptam egy jól használható térképet, és elindultam a vár felé a sétálóutcán.
A Rue du Verdun-ön megnéztem az 1860-ban, neogótikus stílusban épült Dominikánus kápolna homlokzatát, majd megcsodáltam az utca végén, a Gambetta tér sarkán álló Szépművészeti Múzeumot. Innen a Rue du Pont Vieux-n végigsétálva kiértem az Aude folyó partjára, közvetlenül a híd lábánál áll a Notre Dame de la Santé kápolna, amely 1397-ben épült, majd 1500 körül újjáépítették. A francia forradalom alatt lakóházként használták, majd 1857-ben neogótikus stílusban felújították és újra templomként használták.
Az Aude folyó partján készítettem néhány képet, majd átkeltem a Pont Vieux-n, amely 1320 körül épült, 12 egyenlőtlen hosszúságú félköríves ívből áll és jelenleg csak gyalogosforgalom működik rajta.
Miután átértem a túlpartra, megcsodáltam a jobb oldalon egy szépen gondozott (bár kicsit túlzottan is szabályos) emlékparkot, a bal oldalon pedig a híd lábánál álló egykori királyi szövőgyárat, amelyet 1694-ben alapítottak egy korábbi nemesi rezidencia épületében. Elindultam a várba vezető úton, a Rue Trivalle-n, amelyet rengeteg étterem és üzlet szegélyezett. A Rue Gustave Nadaud utcán aztán elindultam felfelé a vár irányába, itt már kevesebb volt az üzlet, inkább lakóházak szegélyezték a meredek utcát. Aztán teljesen elfogytak a házak és megérkeztem a hatalmas vár fala alá. (Részletek és több kép itt.)
Az úton először észak felől megkerültem a külső várfalat, már ott is álltam a Porte Narbonnaise, a vár főkapuja előtt. Rengeteg ember hemzsegett itt, turistacsoportok, családok, sok gyerek, óriási volt a hangzavar.
A kapun belépve egy felvonóhídon keresztül a belső várba jutottam, ez tulajdonképpen egy város a falakon belül, sétálóutcákkal, éttermekkel, szállodákkal, üzletekkel, olyan, mint a Várnegyed Budán. A Rue Cros Mayrevieille-en keresztül egy kis térre jutottam, ahol az utca névadójának mellszobra állt: ő volt az a helyi lakos, aki Prosper Mérimée-vel együtt a 19. században megmentette a várat a lebontástól. Az egyik ajándékboltban megvettem a kötelező könyvet a városról (sajnos később láttam olcsóbbat is), aztán sétáltam a középkori hangulatú, turistáktól hemzsegő utcákon. A chateau-ba, ami tulajdonképpen a belső váron belüli legbelső vár (itt volt a Trencavel grófok lakóépülete), már nem mentem be, inkább a székesegyházra voltam kíváncsi.
A váron belül áll a St. Nazaire bazilika a gyönyörű üvegablakaival és a Pieta-val. 1096-ban kezdték el építeni román stílusban, majd a 13. században gótikus stílusban kiegészítették. Jól esett a hűvös bent, mert már nagyon meleg volt kint a napon, így pihentem is egy kicsit, miközben a színes üvegablakokat csodáltam. (Részletek és több kép itt.)
Mivel lassan 5 óra volt, én pedig még a városban is akartam egy kis időt tölteni, lassan búcsút vettem kedvenc társasjátékunk névadó várától. Úgy terveztem, ezúttal egy másik úton megyek vissza, így a vár nyugati oldalán található Porte d'Aude-on keresztül hagytam el a területet. Ez a kapu a folyóhoz vezet (erre utal a neve is), csak gyalog járható. A két várfal itt olyan közel fut egymáshoz, hogy szinte összeérnek. Miután végigkanyarogtam a falak közötti szűk átjárókon, egy meredek ösvényen ereszkedtem le a folyóhoz. Közben rengeteget fényképeztem, egy kínai családnak hála, rólam is készült (jó) néhány fotó.
Amikor leértem, egy aranyos kis falusias városrész fogadott, ez a Barbacane-negyed. A 19. századig itt állt az a kör alakú építmény, amely a negyed nevét adta, de ezt lebontották és a helyére épült fel a 1859-ben a neogótikus stílusú Saint-Gimer templom. Körbejártam a templomot, sétáltam a csendes kis utcákon, megnéztem a templomtól csupán néhány méterre, a Rue de Barbacane-on álló Saint-Gimer kápolnát, amelyet 17. században emeltek Gimer püspök feltételezett szülőhelyén, aztán visszamentem a hídhoz.
Ezután visszasétáltam a hídon az Aude túlsó partján álló alsóvárosba, a vonat induláság hátralévő időt itt akartam eltölteni.
Még lefényképeztem a tér gyönyörű szökőkútjait, sétáltam egyet a Canal du Midi partján, majd a 18.41-es vonattal visszamentem Toulouse-ba. Óriási volt a tömeg a peronon, lélekben már felkészültem, hogy megint állni fogok, de meglepő módon végül találtam ülőhelyet. Egy anyuka ült mellettem a lányával, a kislány végigénekelte az utat.
8 óra előtt néhány perccel értem vissza Toulouse-ba, hazaétáltam, lepakoltam a lakásban, aztán elindultam sétálni. (A vonaton kipihentem magam és még sütött a nap, így úgy gondoltam, korai lenne még lefeküdni.) A háziak írtak, hogy hozzam be a lakásba a dobozt, amiben a kulcsot találtam tegnap este, megtettem.
Április 6. Andorra
Hétfőn reggel ráértem felkelni (sajnos az első busz csak 9 után indult Andorrába), 8-ra állítottam be az ébresztőt, de nem sikerült sokáig aludni, már 6.40-kor felébredtem. Ráérősen megreggeliztem és 9 óra után néhány perccel elindultam az állomásra. Ezúttal nem a vasútállomásra mentem, hanem a közvetlenül mellette, szintén a Canal du Midi partján álló buszállomásra. Kicsit meglepődtem, amikor egy alig 20 személyes kis minibusz állt be a nagy kirándulóbuszok közé, de végül is nem voltunk sokan, így ez is elég volt.
9.45-kor indult a busz, az ablaknál ültem, gyönyörű volt az út, a városban végig a csatorna mellett haladtunk, kimentünk a reptérre is, aztán elindultunk délre. Először lapos vidéken haladtunk, de aztán egyre magasabb hegyek jelentek meg a láthatáron, és végül beértünk a Pireneusok hófödte hegyei közé. Volt, hogy több méter magas hófalban haladtunk, nyaktörő szerpentineken, magas viaduktokon, hosszú alagutakon keresztül, végül a jelzettnél jóval hamarabb, már negyed kettőkor megérkeztünk Andorra la Vella-ba.
Andorra la Vella az Andorrai Hercegség fővárosa, lakosainak száma 24042 fő. Andorra délnyugati részén található, 1023 méteres magasságban a tengerszint felett, ezzel Európa legmagasabban fekvő fővárosa. Csak közúton lehet megközelíteni, repülőtere és vasútállomása sincs.
Andorra la Vella (".. a város) környéke már a keresztény kor előtt is lakott volt. 1278 óta az ország legfontosabb városa, az óvárosában ebből az időből származó épületeket is találunk. Mindig is egy elszigetelt, feudalista állam volt, még a 20. században is teljesen észrevétlen maradt, nem vett részt a háborúkban sem. 1993-ban készült el az ország első alkotmánya, kialakult a parlamentáris demokrácia, ezzel Andorra belépett a nyugat-európai fejlett államok sorába.
A városban a katalán a hivatalos nyelv, de sokan beszélnek spanyolul, portugálul és franciául is.
Ezután végigsétáltam az óváros egyik (na jó: egyetlen) sétálóutcáján, a Carrer de la Vall-on, mindkét oldalán éttermek, bárok és üzletek sorakoztak. Egy apró kis téren bájos szoborcsoportot láttam, amely az andorrai fesztiválok hagyományos táncát, a contrapas-t ábrázolja.
Innen néhány percre áll a Sant Esteve d'Andorra nevű katolikus templom, amely a 11-12. században épült román stílusban, bár jellegzetes harangtornya csak a 20. században készült el. (Részletek és több kép itt.)
Úgy terveztem, hogy idáig jövök el, hiszen itt kezdődik Andorra egyetlen UNESCO világörökségi helyszíne, vagyis a Madriu-Parafita-Claror-völgy, a Madriu folyó itt torkollik a Valira d'Orient-be. Mivel nem sok időm volt, azt terveztem, hogy elindulok a völgyben, legalább néhány száz métert megteszek. (Ha majd egyszer hosszabb időre eljövök Andorra-ba, végiggyalogolom a több kilométer hosszú völgyet, ami...) El is indultam a folyó mentén, arra persze nem számítottam, hogy a út egyenesen felfelé vezet, (a völgyet mindenhol magas hegyek veszik körül), de azért becsületesen kapaszkodtam felfelé a hegyoldalban.
Végül kiértem a város fölött futó útra (ezen keresztül ereszkedünk le mi is a busszal a városba, amikor megérkeztünk), innen lélegzetelállító kilátás nyílt a a Madriu folyóra, a másik oldalon pedig a völgyben elterülő városra. Innen visszagyalogoltam a központba, ezúttal nem a városon keresztül, hanem maradtam a felső úton.
Időben visszaértem a buszállomásra, ettem egy joghurtot (ma is kimaradt az ebéd, de hoztam magammal szendvicset), és a 16.00-os (utolsó!!) busszal visszaindultam Toulouse-ba. Ugyanarra a helyre ültem, így most az út másik oldalát csodálhattam végig. Ezúttal több helyen is megálltunk még Andorrában, többen fel- és leszálltak.
Este fél 8 után érkeztünk meg Toulouse-ba, mivel még világos volt, úgy döntöttem, teszek egy nagyobb sétát kedvencem, a Canal du Midi partján. Először dél felé indultam el, lefényképeztem a csatorna vizén ringatózó hajókat és a parton álló szebbnél szebb házakat. A Jean Jaurés sugárút kereszteződésében Pierre-Pau Riquet-nek, a csatorna építőjének szobra áll.
Néhány perc múlva az 1853-ban épült Saint-Aubin templom előtt álltam, amely egy ovális tér közepén áll. A téren álló házsor követi az ovális formát, az egyik itteni házban akartam szállást foglalni, de végül azért nem ezt választottam, mert túl messze volt az állomástól.
Visszamentem a vízhez és már ott is álltam a Port Saint-Sauveur nevű kikötőben. Az 1830-as években alakították ki, forgalmas folyami kikötő volt, 1836-ban gyorsjáratú hajókkal 36 óra alatt el lehetett érni a Földközi-tenger partján fekvő Séte városát. Az 500 méter hosszan elnyúló kikötő a bal parton medencévé szélesedik, itt áll a kikötőmester hivatala, amelyet egy egykori raktárházból alakítottak ki. A kikötőt északról a Montaudran-híd, délről pedig egy íves gyalogoshíd, a Pass des Soupirs (Sóhajok hídja) határolja. Mindkét oldalát körbejártam (és körbefényképeztem) a kikötőt, a hajókat és a rajtuk dolgozó matrózokat, egyetlen dolog nem tetszett, hogy a kikötő körül nem maradtak meg régi házak, csak modern lakónegyedeket láttam mindkét parton.
Mivel közben besötétedett, a csatorna északi partján hazasétáltam, közben közelebbről is megnéztem Riquet szobrát. Az állomással szemben, egy kerékpárkölcsönző falán egy tábla jelezte a Bayard-zsilipet és az innen északra és délre található legközelebbi zsilipeket. Negyed 10-kor értem haza, otthon megvacsoráztam és éjfélkor lefeküdtem aludni.
Április 7. Toulouse
Kedden fél 8-kor keltem, becsomagoltam, reggeli után bedobtam a kulcsot a postaládába. A táskámat egy közeli szállodában, az Ambassadors-ban hagytam (az interneten kellett foglalni, nagyon egyszerűen működött a rendszer), aztán elindultam felfedezni a várost, ahol már 3. napja laktam, de még alig láttam belőle valamit.
Toulouse egy kb. 510.000 fős nagyváros Dél-Franciaországban, a Garonne folyó partján. Ez az ország negyedik legnépesebb városa, beceneve ville rose, vagyis rózsaszín város.
Egy ősi, ibérek és ligurok lakta kelta településből fejlődött ki, a vaskori neve Bazacle volt, ami a gázló jelentésű latin vadaculum kifejezésből származik és arra utal, hogy mindig fontos folyami átkelőhely volt. A rómaiak i.e. 106-ban elfoglalták, Tolosa néven katonavárossá majd tartományi székvárossá fejlődött. 419-ben a vízigótok átkeltek a Pireneusokon, Bordeaux-val együtt elfoglalták Toulouse-t és királyságuk fővárosává tették. 508-ban a város a frankok kezére került, 778-tól 1271-ig önálló grófság, majd hercegség volt.
1215-ben Szent Domonkos Toulouse-ban alapította meg a később róla elnevezett dominikánus rendet a kathar eretnekség elleni küzdelemre.
Az 1681-ben átadott Canal du Midi csatorna felélénkítette a város kereskedelmét, a város a régió legjelentősebb vásárvárosává, a 18. századra pedig Nyugat-Európa egyik legnagyobb malomvárosává vált.
Az ipari forradalom elkerülte Toulouse-t, ezért a 18. és a 19. században a város jelentősége csökkent. A 20. században ide helyezték át a hadifelszerelések gyártását és a repülőipart, amitől a város ismét életre kelt. A város lélekszáma 1960 és 2000 között 50%-kal nőtt. Jelenleg a repülőgép- és űripar adja a város gazdaságának gerincét, itt van a Francia Űrkutatási Központ műszaki központja. 1229-ben alapított egyeteme az egyik legrégebbi Európában, 97.000 hallgatójával ez a harmadik legnagyobb francia egyetem.
Ezután megnéztem a Jakobinus-templomot, kívülről éppen renoválták, a templombelső is nagyon különös volt, szinte teljesen üres. Annál gyönyörűbb volt a kolostor kerengője, csodás színek, virágok, nyugalom és csend (pedig a szomszédban egy középiskola működött), kicsit üldögéltem is a napfényes kertben.
Ezután kisétáltam a folyóhoz, lefényképeztem a Pont Neuf-öt, megnéztem a folyóparton álló Notre Dame de la Daurade bazilikát.
Ezután visszamentem a főtérre, megebédeltem egy olasz vendéglőben, majd bementem a Capitole-ba, gyönyörű volt a tanácsterem és a kiállítások.
Bár már nagyon fáradt voltam, még volt időm a buszig, így még megkerestem a a St. Étienne templomot.
Visszamentem a csomagomért a szállodába, a buszállomásról még vetettem egy búcsúpillantást a Canal du Midire. A busz 18.15-kor indult Bordeuax-ba, útközben megint meglátogattuk a repteret.
Fél 10-kor értünk Bordeux-ba, először kicsit megijedtem, hová is érkeztem, egy felüljáró alatt a senkiföldjén tett ki bennünket a busz. Végül elindultam az emberek után, akkor láttam meg, hogy a járdán egy színes vonal jelöli az útvonalat a vasútállomás felé. Néhány száz méter megtétele után megérkeztem a St. Jean pályaudvar elé, az út végén még egy biztató táblát is kiraktak, felirattal, hogy most már tényleg csak néhány perc az állomás. Innen már könnyen megtaláltam az utcát, ahol a szállodám áll, mivel már nem volt recepció, előre megírták, milyen kóddal jutok be az ajtón, a szobakulcsot pedig egy széfben hagyták a recepción (amit szintén egy kód nyitott). A szobám nagyon klassz, tágas és modern, itt is van egy kis konyhasarok, az ablakom pedig végre nem egy világítóudvarra néz, hanem egy fákkal borított parkra. Kipakoltam, naplót írtam, lezuhanyoztam, aztán lefeküdtem aludni.
Április 8. Cordouan
Szerdán megint korán keltem, bepakoltam a tengeri kirándulásra (szandál, kabát, sapka, sál), 7-kor bejelentkeztem a recepción, a közeli Sparban bevásároltam, aztán elsétáltam a vasútállomásra. 7.29-kor indult a vonat Le Verdon-be. Végig szőlőskertek között haladtunk, később, ahogy közeledtünk a tengerhez, mocsaras részek következtek, rengeteg vízimadárral.
Le Verdon-Sur-Mer egy 1400 lakosú kisváros Dél-Franciaországban, Gironde megyében. Bordeaux városától kb. 100 km-re északra, a Médoc-félsziget északi csúcsánál fekszik, az Atlanti-óceán és a Gironde-torkolat között (Gironde-nak nevezik a Garonne és a Dordogne folyók összefolyását, ami kb. 75 km hosszú és 15 km széles). Le Verdon Gironde megye legészakibb települése, a Médoc Regionális Természetvédelmi Park területén fekszik.
A tizenegyedik században a későbbi Le Verdon területén létezett egy priorátus, amely a Cluny kolostorhoz tartozott. 1874-ig Le Verdon a néhány kilométerrel délre fekvő Soulac községhez tartozott; 1911 óta hivatalosan Le Verdon-sur-Mer néven ismert. A második világháború idején Le Verdonban egy német erődítmény állt, amely a Gironde biztosítására szolgált. A város legfontosabb nevezetessége a Cordouan világítótorony, amely 1611 óta teljesít szolgálatot a Gironde torkolatában és 2021 óta a világörökség része.
9.20-kor értünk Le Verdon-be, egy apró kis állomásra, innen begyalogoltam a központba, megnéztem a templomot, a régi és az új városházát.
A hajó, amire már hetekkel ezelőtt megvettem a jegyet, a Port Médoc nevű kikötőből indul, kb. félórát kellett gyalogolnom, amíg odaértem.
A hajóstársaság irodájában megkaptam a jegyet, a hölgy a lelkemre kötötte, hogy 11.15-re feltétlenül legyek a mólónál. Ehhez meg kellett kerülnöm az egész kikötőt, de nem bántam, imádom a vitorlásokat, itt pedig volt rengeteg! Ráérősen végigsétáltam a félhold alakú kikötőt körbevevő sétányon, aztán felszálltam a hajóra. Már 11.28-kor elindultunk, én persze fent ültem a nyitott fedélzeten, hát, kellett a kabát, sőt a sapka és a sál is, erős szél fújt, főleg, amikor már kiértünk a nyílt tengerre. Az óceán közepén átszálltunk egy kisebb hajóra, mivel csak franciául mondták be, hogy két csoportban közelítjük meg a világítótornyot, az összes külföldi a második csoportba került. Átszállás közben két matróz fogta a kishajó korlátját, hogy az óriási hullámok el ne sodorják egymástól a két hajót, ezen még ülőhelyek sem voltak, csak a hajó közepén egy korlát, abba kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. Ahogy közeledtünk a világítótoronyhoz, a hajónak leért a feneke, ekkor óriási kerekeken kezdett "mászni", közben jobbra-balra dülöngélt, hiszen a meder alja nem volt egyenletes. Végül közvetlenül a torony lábánál, egy kőlépcső alsó fokán tett ki bennünket a hajó, arra gondoltam, kicsit eltúlozták ezt a gumicsizma-dolgot, hiszen teljesen száraz lábbal szálltunk partra. Kiszálláskor csak franciául mondták el, mikor indulunk vissza, két német nőtől kérdeztem meg, azt mondták, ők 14.15-öt hallottak. Kicsit beszélgettünk, aztán felfedeztem a tornyot. Hallgattam Travellina-ra, aki a blogjában azt tanácsolta, ne várjam meg, amíg a csoport végighallgatja a torony földszintjén az idegenvezető előadását (sajnos csak franciául mondták el a tudnivalókat, pedig angolul szívesen végighallgattam volna, hiszen az idegenvezetők maguk a toronyőrök, akik kéthetes váltásban itt laknak), hanem induljak el felfelé, így egyedül fedezhetem fel a gyönyörű termeket. Így tettem, és a német nyelvű prospektus segítségével felfedeztem a 6 emeletet, megmásztam a pontosan 301 lépcsőfokot a lámpáig. Az erkélyről gyönyörű volt a kilátás, még a távolban horgonyzó hajónkat is láttam. Lent még végigsétáltam a torony körül álló épületeket, itt laknak a toronyőrök, és van itt egy pici ajándékbolt is. Megettem a magammal hozott szendvicset, amikor ki akartam dobni a szemetet, megkérdeztem, hol tehetem meg, azt mondták, itt egyáltalán nincs szemetes, magammal kell vinnem a partra. Így tettem. Már 2-kor figyeltem, hogyan manőverez a kishajónk a zátony körül. Úgy tűnt, tényleg nem lesz szükség a gumicsizmára, a hajó egészen közel állt a torony lépcsőjéhez. Aztán mire eljött az indulás ideje, a hajó egészen visszahúzódott, így tényleg bokáig vízben kellett megközelíteni. Jól jött a szandál, a többiek (akik nem vették komolyan a figyelmeztetést), mire beszálltak a hajóba, tiszta vizesek lettek, a cipőjük és a nadrágjuk átázott, ráadásul rettentő hideg volt a víz!! A kishajó visszavitt bennünket a hajóra, én gyorsan levettem a teljesen átázott szandált (kiraktam száradni a fedélzet egy napos részére), belebújtam a száraz és meleg zokniba és cipőbe, felvettem a kabátot, sapkát és élveztem a visszautat a kikötőbe. (Mire visszaértünk, az utasok fele már tüsszögött!)
Fél 4-kor értünk vissza a kikötőbe, ekkor már túl késő lett volna átmenni Royan-ba, így úgy döntöttem Le Verdon-ből megyek haza. Csodáltam még egy kicsit a kikötőt, ettem egy kis almapürét egy padon, aztán visszagyalogoltam a városba.
Kicsit gondolkoztam, hogy még lemegyek a strandra, de elég messze volt és nem akartam lekésni a vonatot, így inkább nem kockáztattam. Az állomáson nem volt pénztár, de még automatát sem láttam, így megkérdeztem a kalauz hölgyet, vehetek-e nála jegyet, mondta, persze, ne aggódjak, mindjárt jön. 17.15-kor indultunk vissza, két óra múlva megérkeztünk Bordeaux-ba.
Hazasétáltam a szállodába, a recepción kértem egy hajszárítót, aztán újra elindultam a városba. Az állomással szemben találtam egy éttermet, ahol aránylag olcsón helyi jellegzetes ételeket lehetett kapni. Olyan sokan voltak, hogy várni kellett az asztalra, de elég gyorsan sorra kerültem. Cassoulet Maison-t, vagyis babos, zöldséges egytálételt rendeltem konfitált kacsával, nagyon finom volt. Amikor kihozták, a mellettem ülő amerikai házaspár megkérdezte, hogy mi ez, mert nagyon jól néz ki. Végül ők is ezt rendeltek, jót beszélgettünk, kérdezték, hogy milyen egyedül utazni. Mondtam, hogy néha furcsa, hogy nincs kivel megbeszélni, mit láttam, de előnye is van, pl. hogy ilyen beszélgetésekbe keveredek és hogy senkivel sem kell egyeztetnem a programot (néha még magammal sem egyszerű megegyezni). Ezen elgondolkodott a hölgy és nevetve közölte, hogy nagyon jól meg tud érteni, mert ők pl. ma rettentően összevesztek azon, hogy hová menjenek. (Biciklivel járják a vidéket.) Az étteremben egyébként nem a pincérnek kellett fizetni, hanem az asztalon lévő kód segítségével a neten. Az amerikaiak kétségbe estek, mert nem volt internetük, de aztán megoldották valahogy. Este 10-kor elbúcsúztunk, hazasétáltam, hajat mostam, aztán megpróbáltam még egyszer megszervezni az utat a Lascaux-i barlanghoz, de végül most sem jártam sikerrel (már otthon sem tudtam összeegyeztetni a busz és vonatindulásokat a barlangban induló csoportos vezetések időpontjával), így végül lemondtam arról, hogy elmenjek ide. A nagy szervezés miatt végül csak fél 2-kor feküdtem le.
Április 9. Saint-Émilion
Csütörtökön sokáig aludtam, ráérősen reggeliztem, a recepción visszaadtam a hajszárítót, aztán kisétáltam az állomásra. Megvettem a jegyet Saint-Émilion-ba, az indulásig volt még időm, így felsétáltam a közeli hídra.
Saint-Émilion egy 1600 fős település Franciaországban, Gironde megyében. Bordeaux-tól keletre, két dombon fekszik és mint hegyközséget 1999-ben vették fel az UNESCO világörökségi listájára.
A Dordogne-völgy fölött elterülő híres borvidék történelme hosszú időre nyúlik vissza, Aquitania termékeny vidékén már a rómaiak idején megkezdődött a szőlőtermesztés. A település egy mészkőbarlang körül jött létre, ahová Émilion breton bencés szerzetes remeteként vonult vissza a 8. században. A 11. és 13. század között a remetelak mellett elkészült a sziklába vájt templom, amelynek hajói és az alatta kialakított katakomba a föld alatt található (valószínűleg itt van Szent Émilion sírja is). A település a Santiago de Compostela-ba tartó zarándokok útjába esik, ennek köszönheti számtalan kolostorát, templomát és zarándokszállását, amelyek a 11. században épültek.
A város angol uralom alá került, majd János király 1199-ben a város igazgatását a helyi előkelőkre és tanácsosokra bízta, akik ennek fejében borral látták el a királyi udvart. A király létrehozta a bortermelők testületét is, amely a francia forradalomig működött. 1948-ban felelevenítették ezt a hagyomány, azóta minden júniusban felvonulnak a vörös talárba és fehér stólába öltözött testületi tagok a sziklatemplomhoz. Szeptemberben pedig a Tour du Roy-ban, egy 13. századi vár megmaradt tornyában gyűlnek össze, hogy ünnepélyesen megnyissák a szüretet.
17.45-kor már le is szálltam Bordeuax-ban. Hazasétáltam, kicsit pihentem a szobában, a recepción reklamáltam a wifi miatt, azt a választ kaptam, hogy túl sokan használjuk egyszerre, ezért nem működik.
Április 10. Bordeaux
Pénteken sokáig aludtam, becsomagoltam, a táskát a recepción hagytam, (azt mondták 5-ig maradhat, nem tudom, miért, hiszen 8-ig van recepció), aztán elindultam felfedezni a várost.
Bordeaux egy 268.000 fős város Délnyugat-Franciaországban, a Garonne folyó mentén. Ez a Bordeaux-i borvidék központja, Franciaország kulturális és történelmi városa, fontos egyetemi város, Le port de la Lune nevű városrésze 2007 óta az UNESCO világörökség része.
A várost a kelták alapították az i.e. 3. században, ókori latin neve Burdigala volt. Később a Római Birodalom része lett, i.e. 2. században Aquitania provincia székhelye. A 4. század elején már püspöki székhely. 413-ban a nyugati gótok, majd 507-ben a frankok foglalták el. 732-ben Andalúzia mór kormányzója átkelt a Pireneusokon és feldúlta Baszkföldet, Bordeaux-t is elfoglalta és kifosztotta. A 12-től a 15. századig az angol királyok birtoka volt, egyetemét 1441-ben alapították. 1453-ban francia kézre került, a 16-17. században a francia humanizmus egyik központja volt. A francia forradalom alatt a város a girondisták fő fészke volt, a császárság idején a royalista párt híve lett. 1871-ben itt ült össze az újonnan választott francia Nemzetgyűlés. Az 1. és a 2. világháború idején Bordeaux volt a francia kormány ideiglenes székhelye, a második világháború idején a francia ellenállás egyik fészke volt, ennek ellenére nagyobb rombolás nélkül vészelte át a háborút.
Pontosan 5-kor léptem be a szálloda ajtaján, elkértem a táskámat, de még üldögéltem egy kicsit az előcsarnokban, töltöttem a telefont, szerencsére itt működött a wifi. 6 óra előtt értem az állomásra, még utoljára beültem a kedvenc éttermembe, ezúttal levest is ettem, Bouillon de Pot-au-Feu, utána pedig pisztrángot ettem citromos mártásban, párolt zöldbabbal.
Ezután kisétáltam a buszállomásra, 19.15-kor indult a busz Lisszabonba, a személyzet (és az utasok nagy része is) portugál volt, nagyon jó volt a hangulat, a kísérő egész úton viccelődött az utasokkal, megnevettette a gyerekeket, beszélgetett a felnőttekkel. Szinte óránként megálltunk, egyszer majdnem egy órát töltöttünk egy étterem mellett, ahol mindenki kényelmesen megvacsorázott. addig nem értettem, miért tart ennyi ideig ez az út: majdnem öt órát utaztunk, pedig szerintem 3 óra alatt is oda lehetett volna érni Bilbao-ba.
Április 11. Bilbao
Végül éjfél előtt néhány perccel érkeztünk meg Bilbao-ba, kicsit féltem, milyen lesz a sötét, kihalt utcákon bolyongani, de egyáltalán nem ez történt, szépen ki volt világítva minden utca, ráadásul nagy élet volt a városban, az utcák tele emberekkel, nyitva voltak a bárok és az éttermek. Ez a szállás volt a legmesszebb az állomástól, de fél egykor már meg is érkeztem. (Az út legbonyolultabb része az volt, hogy kitaláljak a buszállomás épületéből.) Itt is kódokkal kellett bejutni az épületbe, szerencsére minden klasszul működött, a szobám nagyon egyszerű, (még az ágyneműt is nekem kellett felhúzni, ami nem volt egyszerű az emeletes ágy miatt), de egy éjszakára tökéletesen megfelelt. Lezuhanyoztam és már aludtam is.
Másnap (illetve aznap) 8 után ébredtem, összepakoltam, a táskát otthagytam a recepción (meg sem kellett kérdezni, maguktól felajánlották), aztán elindultam felfedezni a várost.
Bilbao egy kb. 350.000 fős város Észak-Spanyolországban. Baszkföld autonóm közösség legnépesebb és legjelentősebb városa, Vizcaya (Bizkaia) tartomány közigazgatási központja. A baszkok nemzeti fővárosuknak tekintik. Bilbao az Ibériai-félsziget északi részén fekszik, a Nervión folyó folyik rajta keresztül, a várostól északra található a Vizcayai-öböl.
A várost 1300. június 15-én alapította Don Diego López de Haro, Vizcaya grófja, de már ezelőtt is állt Bilbao mai helyén egy Bellum Vadum nevű római kori település. Sokan erre a névre vezetik vissza a város mai nevét is, de más teóriák szerint a baszk bi albo, vagyis két oldal szóra vezethető vissza.
A város első lakói kovácsok, földművesek és tengerészek voltak. (A vas és a tenger még ma is meghatározza a város gazdaságát.) 1511-ben Bilbaó saját kereskedelmi bíróságot hozott létre, ezek a rendelkezések képezték az alapját az 1829-es első spanyol kereskedelmi törvénykönyvnek. A 18. században Bilbao gazdasága főként az amerikai spanyol gyarmatokkal folytatott intenzív kereskedelem révén virágzott. A város környéke a 19-20. századi erős iparosodása folytán Spanyolország második legiparosodottabb régiójává vált. A város legismertebb sportegyesülete az 1898-ban alapított Athletic Bilbao, amely az ország egyik legpatinásabb labdarúgóklubja. A város szülötte Miguel de Unamuno spanyol író.
Először elsétáltam a közeli Abando állomásra, amelyet eredetileg 1863-ban nyitottak meg, majd többször modernizálták, 1948-ban egy teljesen új épületet emeltek, amelyben már mozgólépcső is volt. Az állomás legfontosabb nevezetessége a hatalmas, színes ólomüveg ablak, amely egy baszk festő alkotása. A 15x10 méteres üvegablak 301 darabból áll és a helyi közösség életének különböző jeleneteit mutatja be. Egy könyvesboltban vettem könyvet, mágnest és képeslapot, az információs irodában kaptam néhány jó tippet és egy térképet, aztán felszálltam a metróra.
Április 12. Budapest-Csongrád
Hajnali 3-kor indult a vonat, borzasztó hideg volt, először azt gondoltam, azért fázok ennyire, mert fáradt vagyok, de kiderült, hogy -2 fok van, nem csoda, hogy vacogott a fogam. Pedig nálam még kabát is volt, sokan rövidujjúban érkeztek haza Spanyolországból. A vasútállomáson nem is mentünk ki a peronra, bent maradtunk a felüljáró alagútjában, ott legalább a széltől védve voltunk. Átszálltam Szolnokon, Tiszatenyőn és Hékéden, fél hétkor értem haza Csongrádra, addigra már felkelt a nap és egy kicsit melegebb lett. Elgyalogoltam a buszállomásra a bicikliért, aztán hazatekertem, 7-re már a lakásban voltam. Lezuhanyoztam, aludtam két órát, aztán elmentem szavazni (ma vannak a választások).
