Olaszország
2024. július 15-21.
Előkészületek:
Úgy tűnik, most már kezd hagyománnyá válni, hogy minden évben egyszer ellátogatok Olaszországba. Éppen osztálykiránduláson voltam Egerben, amikor kitaláltam, hogy júliusban, amikor Timiék a Völgyben dolgoznak, elmehetnék néhány napra valahová. Persze, megint Olaszországba találtam olcsó repjegyet, le is foglaltam gyorsan Milánóba, úgy gondoltam, jó lesz kiindulóhelynek, aztán majd a többit eldöntöm. Június végén lefoglaltam a szállásokat is, 3 különböző városban (Veronában, Vicenzában és Bolognában), ehhez persze meg kellett terveznem, hol mennyi időt akarok eltölteni, mit akarok megnézni. A fő célom minél több világörökségi helyszín megtekintése volt, szerencsére ez az ország hemzseg a látnivalóktól, (jelenleg 59 helyszín szerepel az UNESCO listáján), így volt miből választani. A kulturális látnivalók mellett persze úgy gondoltam, némi strandolás is belefér majd, végül is közel a tengerpart és a tóvidék is. Lefoglaltam egy Flixbus-jegyet is, utolsó este Bologna-ból Milánóba a reptérre, a többi utazást majd a helyszínen intézem.
Volt néhány város, ahol jártam már korábban (Milánó, Verona vagy Bologna), de itt is voltak látnivalók, amiket még nem láttam, és számos olyan helyszínt is találtam a listán, amiről korábban még nem is hallottam (pl. Lombardia szent hegyei). Persze, megint tanulmányoztam a szakirodalmat, kiválasztottam néhány dolgot, amit mindenképpen meg akartam nézni.
07.15.
Csongrád - Budapest
Több lehetőségem is volt arra, hogyan jutok fel Budapestre, (pl. hogy Timinél alszom néhány órát Debrecenben és onnan megyek fel a hajnali vonattal), végül mégis a legbiztonságosabb, de egyben legkényelmetlenebb megoldást választottam: előző este az utolsó vonattal felmentem Pestre és a reptéren töltöttem az éjszakát. Igaz, most már este becsekkoltam, kiderült, hogy bent sokkal kényelmesebb helyek vannak, így még aludni is tudtam egy kicsit.
Naplemente a vasútállomáson, Csongrádon
Kiskunfélegyháza éjjel
Megérkeztem Ferihegyre
07.16.
Budapest-Milánó Malpensa, Varese, Verona
Reggel 7.25-kor (percre pontosan!) felszálltunk, a pilóta elmondta, hogy 11.500 méter magasan repülünk (akkor éppen Klagenfurt fölött jártunk), és 9.13-kor leszálltunk. Az eredeti tervem az volt, hogy Lombardia-jegyet veszek, ez a napijegy 17.50-be kerül és úgy számoltam, hogy megéri megvenni, hiszen este még Verona-ba is el kellett jutnom, ami ugyan már nem ebben a tartományban van, de amikor 11 éve Timivel itt voltunk, akkor kiegészítő jegyet vettünk a határtól Verona-ig. Nos, kiderült, hogy több okból is meg kell változtatni a tervet, egyrészt mert ez a napijegy nem érvényes a repülőtérről induló vonatokra, másrészt Verona-ba sem, állítólag az utolsó állomáson le kellene szállnom, hogy érvényesítsem a másik jegyet. Az információs pasi elismerte, hogy ez így hülyeség, de így van és kész. Szóval, megvettem a normál jegyet Varese-be és a 10.19-es vonattal elindultam.
Ferihegy
Az Alpok
Valahol Klagenfurt fölött
Ez már Olaszország.
Malpensa
Ez lesz a vonatom
Varese egy kb. 80.000 fős város Milánótól 55 km-re északra, az Alpok lábánál. Már i.e. 5000-ben is lakott település volt, hiszen a Milánóba vezető kereskedelmi út mellett feküdt. A középkorban a Milánói Hercegséghez tartozott, vendégül látta Barbarossa Frigyes német-római császárt. Virágkora Francesco d'Este idejére tehető, amikor Modena hercege Milánó kormányzója lett, és a Mária Teréziától kapott hűbérbirtokot, Varese-t tette meg székhelyévé, ahonnan egész Lombardiát kívánta irányítani. 1830-ban gázvilágítást kapott a város, és 1865-ben befutott az első vasúti szerelvény is Milánó felől. Az olasz egység újabb fellendüléshez vezetett, villák, parkok épültek ekkor a városban. Az ipar is mindig fontos ipari város volt, egykor a textil-, bőr,- és a fémfeldolgozás, ma pedig az elektronika és a repülőgépgyártás jelentős. Legfontosabb nevezetessége a Sacro Monte di Varese, amely 2003 óta a világörökség része.
Pontosan 11-kor érkeztem Varese-be, már előre utánanéztem, hogy az állomás közeléből indul egy busz fel a Sacro Monte-ra, vagyis a Szent Hegyre. Még azt is tudtam, hogy a C jelű buszt kell keresnem, (itt nem száma, hanem betűjele van a buszoknak), de érdekes módon, az állomás előtti téren senki nem hallott erről a buszról. Végül egy lánytól végre megtudtam, hogy egy közeli utcában, a Zara előtt van a buszmegálló (a lány ezt többször hangsúlyozta, hogy a Zara-t keressem), így még időben odaértem a megállóba. Pontosan 11.16-kor érkezett a busz, a jegyet kártyával vettem meg a buszon egy automatánál, de nem kaptam semmilyen papír formájú jegyet, csak kiírta, hogy elfogadta. Kicsit izgultam, mit mutatok majd az ellenőrnek. Gyönyörű volt az út, amikor elindultunk fel a hegyre, csodaszép villák álltak mindenütt az út két oldalán.
Varese
Az állomás előtti tér
Megvan a buszmegálló!
20 perces út után megérkeztünk. Mivel nem tudtam, hol kell leszállni, megkérdeztem két orosz nőt a buszon, mondták, ne izguljak, ők is odamennek, menjek velük. Először azt gondoltam, ott laknak valahol, de kiderült, ők is azt az utat járták be, mint én, végül szinte egész nap a nyomukban jártam.
Miután leszálltam a buszról, elindultam a két hölgy után. Először elmentünk egy kápolna mellett, majd egy óriási kapun belépve megkezdődött a Szent Hegyre vezető zarándokút a 14 kápolnával, ami 2003 óta a világörökség része. (Részletek és több fotó itt.)
Indulok a két hölgy után
Az 1. kápolna
Az impozáns bejárat
Kezdődik a zarándokút
Az út vége!
Miután felértem a hegy tetejére, megérkeztem a Santa Maria del Monte nevű kis falucskába, amely máig megőrizte középkori utcaszerkezetét, persze ma már néhány házában múzeum, étterem vagy szálloda üzemel.
Ahogy felértem, az első, amit megláttam, az 1817-ben épült Mózes-kút volt, amelynek neoklasszicista oszlopai közötti 3 fülke közül a két szélső üres, a középsőben pedig az 1831-ben készült Mózes-szobor látható. Az előtte lévő teraszról, amelyet egy másik, gyönyörű kút valamint VI. Pál pápa modern bronzszobra díszít, csodálatos volt a kilátás a tájra és visszafelé, az utolsó kápolnától felvezető lépcsőre.
Museo Pogliaghi
Kilátás fentről
Ristorante Montorfano
Santa Maria del Monte
Mózes-kút
VI. Pál bronzszobra
Mózes-terasz
Ezután bementem a kis városka templomába, a Santuario di Santa Maria del Monte-ba. (Részletek és több kép itt.)
Santuario di Santa Maria del Monte
Főoltár
Szent kápolna
Miután megnéztem a templomot, kimentem a kis Piazetta del monasterio térre, ahonnan egyrészt gyönyörű volt a kilátás a tavakra, másrészt a középkori házak egyikének falán egy napórát láttam. Santa Maria del Monte valamikor önálló település volt, csak 1927-ben csatolták Varese-hez. Mivel nehezen megközelíthető, máig megőrizte középkori hangulatát, a meredek hegyoldalon álló házakat szűk, macskaköves utcák, alacsony átjárók kötik össze, nagyon hangulatos.
A templom mögötti tér
Kilátás
Középkori átjáró
Napóra
A templom hátsó bejárata
Mozaik
Tipikus középkori utcácska
Vendéglő terasszal
Balra a városba vezető kapu
Mivel már fél 2 volt, úgy döntöttem, ideje elindulni vissza. Természetesen nem a zarándokúton, bár felfelé jövet sokakat láttam lefelé jönni, de úgy gondoltam, elég volt egyszer végigjárni, lefelé inkább busszal megyek. Megkérdeztem, merre találom a megállót, azt mondták, néhány száz méterre van, így elindultama városból kivezető úton. Útközben elmentem a szent családot ábrázoló modern szoborcsoport (egy Maineri nevű szobrász 1997-es alkotása) és egy emlékkert mellett, ami eredetileg a városka temetője volt.
Úton a buszhoz
Maineri szoborcsoportja
Emlékkert
Balra a templomhoz vezető út, jobbra a sikló
A sikló felső állomása
Étterem
Középkori utcarészlet
Érdekes lámpaoszlopok
Néhány perc alatt leértem a buszmegállóba, ahol szinte azonnal jött a busz. Kiderült, hogy nem lefelé, Varese-be megy, hanem fel, a Compo del Fiori-ra. De a buszsofőr elmagyarázta (kézzel-lábbal, mert angolul nem tudott), hogy menjek fel vele, mert nemsokára majd úgyis elindul lefelé. Néhány perc alatt felértünk egy óriási parkolóba (gondolom, idáig lehet feljönni kocsival), innen lehet legyalogolni a városba, a templomhoz, majd a kápolnákhoz. (Valószínűleg, ha feljöttem volna ide busszal, megnéztem volna a templomot, de a zarándokutat biztos nem jártam volna végig. Így örültem, hogy nem tudtam erről a lehetőségről, mert akkor kimaradt volna ez az élmény!) Kiderült, hogy az a mindjárt kb. félóra, ennyit kellett várnom, amíg a busz elindult lefelé. Közben kihasználtam az időt, fényképeztem a kilátást, egészen a Pó-síkságig, a másik oldalon pedig egészen Svájcig el lehetett látni. A buszra várók között felfedeztem délelőtti ismerőseimet, a két orosz hölgyet, úgy tűnik, ők is ugyanazt az utat járták be, mint én. Végül 14.28-kor elindultunk lefelé a hegyről, útközben felismertem azokat a helyeket, ahol már jártam gyalog. Kiderült, hogy ez a busz nem megy le Varese-be, át kellett szállni egy másikra. Szerencsére a buszsofőr figyelmeztetett, hogy szálljak le, így nem maradtam fent a buszon, mint az orosz hölgyek, akik aztán végül futva érték csak el a második buszt. Nem volt teljesen világos, új jegyet kell-e venni, akitől megkérdeztem, azt mondta nem, de nem voltam biztos benne, jól értették-e a kérdést. Gondoltam, mindegy, úgysem jön a kalauz. Természetesen a következő megállóban 3 ellenőr szállt fel. Döbbenten láttam, hogy mindenki valamilyen blokkszerű cédulát lobogtat, lehet, hogy mégis meg kellett volna nyomni még valamit a gépen, amikor kifizettem a jegyet. Amikor hozzám értek, felmutattam az OTP-appon az üzenetet, hogy levontak 1,6 E-t. Szó nélkül elfogadták.
Három óra előtt szálltam le a buszról Varese-ben, bevásároltam enni-innivalót, aztán visszasétáltam az állomásra.
Buszmegálló
Kilátás a hegyekre
Indul vissza a busz
Újra Varese-ben
15.46-kor indult a vonatom Treviglio-ba, útközben megebédeltem, (finom, még meleg focaccia, sajt és paradicsom volt a menü), 17.33-kor érkeztünk Pioltello-ba, ahol át kellett szállnom. Útközben átutaztunk Milánón is, tulajdonképpen a vonat metróként viselkedett, minden megállóban megálltunk, aztán a város szélén újra feljöttünk a föld fölé és vonatként mentünk tovább. 17.45-kor indultunk tovább Veronába, rengetegen voltak a vonaton, ráadásul Brescia előtt sokat álltunk, néhányan, akik csak Brescia-ig mentek, át is szálltak egy másik vonatra.
A vonatom Treviglio-ba
Focaccia
Pioltello-Limito
Verona, Porta Nuova állomás
Az állomás előtti tér
Fogadalmi templom a lemenő nap fényében
Canale Camuzzoni
Ebben a házban van a szállásom
Végül megtaláltam a szállást, egy modern épület egyik lakásában. Kedves vendéglátóm, Giovanni, egy szót sem beszélt angolul, de azért megértettük egymást. A lakásban 4 apartman van, mindegyik saját fürdőszobával, az erkély viszont 2 másik szobával közös. Mivel az előző éjszaka kimaradt az alvás, gyorsan lezuhanyoztam és irány az ágy.
Hálószoba
Az ágy mögött az erkélyajtó
Fürdőszoba
Az erkély
Egy kis figyelmesség
07.17.
Verona, Desenzano del Garda
Reggel korán keltem (végre kialudtam magam), reggel 8-ra megreggeliztem, összepakoltam (nem volt nehéz), aztán vártam Giovannit, akivel megbeszéltük, hogy 8-ra eljön és átveszi a táskámat megőrzésre. Természetesen nem jött, de nem estem kétségbe, bezártam a szobát, a kulcsot az ajtóban hagytam, a táskámat pedig beraktam az irodába, behúztam a tolóajtót, és reméltem, senki nem fogja elvinni. Becsuktam magam mögött az ajtót, kifelé menet megcsodáltam a napsütéses, tágas lépcsőházat és már kint is voltam az utcán.
Reggeli kilátás
A szállás folyosója, hátul balra a szobám ajtaja
Kávésarok
Lépcsőház
Földszinti folyosó
Verona városa Veneto régió központja, kb. 255 ezer fős lakossággal, az Adige folyó kanyarulatánál fekszik. Eredetileg az euganok törzsének területe volt, majd a i. e 300 körül a rómaiaké lett. Mivel kereskedelmi utak csomópontjában fekszik, hamar fejlődésnek indult. A gótok 489-ben elfoglalták, a keleti gót király itt építtette fel palotáját. Miután Nagy Károly elfoglalta a várost, királyi központtá vált. Uralkodtak itt a Scaligerik, a velenceiek, majd I. Miksa német-római császár, később elfoglalta Napóleon, majd 1814 után osztrák területté vált. 1866-ban vált az Olasz Királyság részévé. A város ókori római és középkori építészeti emlékei miatt 2000 óta a világörökség része.
Amikor 2013-ban itt jártunk Timivel, már megnéztük Verona jó néhány nevezetességét, voltunk az Arena-ban, megcsodáltuk a főtér reneszánsz házait, álltunk Júlia erkélye alatt, szóval úgy gondoltam, most inkább a város azon részeit nézem meg, ami miatt felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A leírásban előkelő helyen szerepelt a Scaligeri-család uralma alatt épített vár, valamint jó néhány románkori templom és bazilika, amelyeket a múltkor hanyagoltunk, főleg azért, mert a nap második felében Garda-tavat ígértünk magunknak, és már nagyon mehetnékünk volt úszni. Most is kicsit hasonló volt a helyzet, úgy gondoltam a délelőttöt Veronára szánom, aztán indulok a tóhoz, ezúttal a vadabb (és állítólag szebb) északi részt akartam felfedezni, bár aggasztóan nehéznek tűnt az eljutás oda. Hát, ez végül nem egészen így alakult, de erről majd később.
A ragyogó napsütésben elindultam a Via Carmelitani Scalzi-n, ahogy elértem a Stradone Porta Palio kereszteződéséhez, a forgalmas utak egy kisebb teret fogtak közre. Körben mindenütt a a hadsereg épületei (egyébként is sok katonát láttam a városban), az egyik oldalon pedig egy szép barokk templomot láttam, Ávilai Szent Teréz 1612-ben épült templomát, amelyet belülről is megcsodáltam. (Részletek és több fotó itt.) Mint kiderült, a templomnak is van köze a hadsereghez, hiszen a hozzá tartozó kolostor börtönként működött, főleg politikai foglyokat őriztek itt. A téren áll Giuseppe Chiot emlékműve, aki börtönlelkészként állítólag emberségesen bánt a foglyokkal. Érdekes, hogy szobrát az a Vittore Bocchetta készítette, aki 1943 és 1944 között kétszer is raboskodott itt és személyesen is találkozott Don Chiot-val.
Középen a börtön megmaradt fala
Giuseppe Chiot emlékműve
Santa Teresa degli Scalzi
A templom homlokzata
Templombelső
Főoltár
Ezután a Stradone Porta Palio-n sétáltam, gyönyörű színes házakat, palotákat, a mellékutcákban pedig szűk sikátorokat láttam.
Stradone Porto Palio
Palazzo Orti Manara
Sikátor
Néhány perc múlva már az első célom, a Castelvecchio előtt álltam. Bár a múzeum még nem volt nyitva, de a vár néhány részébe azért be tudtam menni, így természetesen megnéztem ezt a 14. századi erődöt. (Részletek és több kép itt.)
A várral szemben áll Cavour gróf szobra, aki az egyesült Olaszország első miniszterelnöke volt. A vár mellett pedig, az Adige folyó partján a város egyik fontos ókori római emléke áll, az Arco dei Gavi, a gazdag római Gavi család által emeltetett diadalív, amely az 1. században épült, a francia csapatok 1805-ben lerombolták, csak 1932-ben állították helyre.
Cavour szobra a várral szemben
Arco dei Gavi
A diadalív belülről
Castelvecchio
A vár déli fala
Ponte Scaligeri
A vár keleti fala
Balra a diadalív, jobbra a vár
Bejárat
Várudvar
A vár belső udvara kúttal
Vártorony
Szelfi a hídon
Háttérben a San Zeno tornya
A vár északi fala a hídról
A vár nyugati oldala
Ezután úgy határoztam, bármennyire is messze van, megnézem a San Zeno bazilikát, ami a világörökségi lista leírása szerint a város legfontosabb középkori épülete. Végül egyáltalán nem volt messze, végigsétáltam a folyót övező sétány fala mellett (azért nem a sétányon mentem, mert itt lent legalább volt egy kis árnyék). Itt is színes házak, velencei stílusú paloták szegélyezték az utat és 10 perc múlva már ott is álltam a bazilika tornya előtt.
A helyes irány
A távolban a vár
A folyóparti sétány
Bár úgy tűnt, már a torony aljában állok, de azért beletelt néhány percbe, amíg megtaláltam a bejáratot. Az egész épületkomplexumot kerítés vette körbe, és mivel a legelején jobbra fordultam bal helyett, így meg kellett kerülnöm az egészet. Amikor már azt hittem, sohasem tudok bejutni, végre ott álltam a Piazza San Zeno-n, a templom főhomlokzata előtt. Kifizettem a belépőt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor egy kombinált jegyet ajánlottak, amivel Verona 4 legfontosabb templomát tudom megnézni, ezzel el is dőlt, hogy a Garda-tó északi része ma kimarad. De nem akartam megint feláldozni Veronát a strandolás oltárán, így inkább a gyönyörű bazilikára koncentráltam. (Részletek és több fotó itt.)
Campanile
Falak és kerítés mindenütt
Főhomlokzat
Torre die San Zeno
Kerengő
Templombelső
Freskók
Fehér Madonna
Lélekoltár
Barokk oltár
Jézus szíve oltár
Utolsó vacsora
A kórus és a kripta
A kripta bordás keresztboltozatát tartó oszlopok
San Zeno sírja
A kórushoz vezető lépcső
A korlátot díszítő oszlopok
Mantegna triptichonja
Freskó feljegyzésekkel
San Zeno márványszobra
Miután kijöttem a bazilikából, körbenéztem a Piazza San Zeno-n, majd lefényképeztem a téren álló szerény kinézetű San Procolo templomot, amely a 13. században épült, egy korábbi, 5. századi ókeresztény templom alapjaira. Korábban színházként használták.
Balra a San Procolo
Campanile
A torony, a templom és a harangtorony
Chiesa di San Procolo
Ezután elindultam vissza a városközpontba, ezúttal a folyó menti sétányt választottam, így végig láthattam a vizet, a hidat és a Castelvecchio-t. Miután visszaértem, a Corso Cavour-on sétáltam tovább, ismét gyönyörű paloták árnyékában. Az egyik téren útközben láttam egy önműködő parkolót, ahol egy férfi a mobiltelefonjával irányítva "kérte ki" a mélygarázsból a kocsiját.
Piazza Corrubbio
Újra a sétányon
Háttérben a vár
Az Adige és a Ponte Scaligero
Corso Cavour
Palazzo Canossa
Palazzo Muselli
Banca d'Italia
Chiesa di San Lorenzo
Automata parkolóház
A következő célom a Porta Borsari volt, az ókori Verona egyik fennmaradt kapuja, amit az időszámításunk előtti 1. században építettek, eredetileg téglából, majd 265-ben helyi fehér mészkő felhasználásával újították fel. Egy kisméretű erődítmény része volt, ami egy udvart vett körbe, ma már csak a külső fala áll. A császári időkben ez volt a város főkapuja, itt vezetett be a városba a Via Postumia, az i. e. 148-ban elkészült római távolsági út, amely összekötötte a Tirrén- és az Adriai-tengert Genova-ból indult és Veronán át vezetett Aquilea-ig, ott kettévált, az egyik ága volt a híres Borostyán-út, amely érintette Szombathely városát, a másik pedig a Balaton érintésével Aquincum-ban ért véget. A kapu nevét a középkorban itt tevékenykedő vámszedőkről (olaszul bursari) kapta. Sajnos, éppen felújították, így egy ponyva takarta (amin még ráadásul egy színes reklámplakát is éktelenkedett).
Porta Borsari
A kapu a Corso Porta Borsari felől
A kapun belépve végigmentem a Corso Porta Borsari-n, ezen a nyüzsgő és elegáns bevásárlóutcán,
Corso Porta Borsari
Hangulatos sarok
Ezután a kis San Giovanni in Foro templomot néztem meg, a szerény utcai homlokzat bámulatos belső teret rejt. (Részletek és több kép itt.)
San Giovanni in Foro
A templom belső tere
Lisieux-i Szent Teréz kápolnája
Triptichon és szarkofág a templom déli falán
Innen már csak néhány métert kellett megtenni és máris a Piazza delle Erbe-n álltam, amely a város középkori vásártere (ma is nyüzsgő piac működik itt), a római korban pedig a fórumnak adott helyet. Mivel északnyugat felől érkeztem, először a fehér márványoszlopot láttam meg, amelyet Szent Márk oroszlánja, a Velencei Köztársaság szimbóluma díszít. (Ugyanilyen áll Velencében a Szent Márk téren is.) Az oszlop mögött egy gyönyörű épület, a barokk Palazzo Maffei, amelyet görög istenek szobrai díszítenek. A tér közepén (az árusok napernyőitől körülvéve) áll a tér legrégebbi építménye, az 1368-ban emelt szökőkút. A kutat díszítő nőalak, a Veronai Madonna, igazából egy 380-ból származó római szobor. A tér északi oldalán áll a városháza, a az 1172-ben lakótoronyként épült, 84 méter magas Lamberti-torony, a Bírák háza és a festményekkel díszített Mazzanti-ház. Ez utóbbi tulajdonképpen egy több házból álló épületegyüttes, amelynek első említése a 12. századból származik. A felső részét magtárként használták, az alsó részén pedig üzletek voltak. Arisztokraták birtokolták, 1527-ben adta el a Gonzaga-család a Mazzanti-családnak (innen a név). Érdekes, hogy nemcsak ezt a házat díszítették festéssel, a látogatók urbs picta-nak, vagyis festett városnak nevezték Veronát, a sok, élénk színű freskókkal díszített homlokzat miatt. A tér déli oldalán álló Colonna Antica-t egykor szégyenoszlopnak használták.
Szent Márk oroszlánja
Palazzo Maffei
A Veronai Madonna
Case dei Mazzanti
Torre dei Lamberti
Piazza delle Erbe, háttérben a Case dei Mazzanti
A Kereskedők háza
Belső lépcsőház
Kazettás mennyezet
Jobbra a Colonna Antica
Miután búcsút vettem a nyüzsgő tértől, elindultam a Via Capello-n a következő templom felé. Az első, ami mellett elmentem, Berto Barbarani, veronai költő szobra volt. A költő lábánál álló madárka megérintése állítólag szerencsét hoz, állítólag, ha sötétben megérintjük, teljesül a kívánságunk. Az utcán továbbsétálva A Porta Leoni-hoz értem, ami az ókori Verona egyik fennmaradt kapuja, a Bologna-ba vezető utat őrizte egykor. A Római Köztársaság idején épült, eredetileg négyzetes alaprajzzal. Ma már csak a belső homlokzat fele van meg, a császárság idején kapott fehér kő borítással. Nevét egy római sírról kapta, amelyet két oroszlánnal díszítettek. A kapu közelében, az utca szintje alatt, ásatások nyomai látszottak.
Berto Barbarani szobra a szerencsehozó madárral
Porta Leoni
A múlt nyomai
Sikátor
Egy könyvesboltban megvettem az elmaradhatatlan könyvet, aztán pedig megnéztem a folyó partján álló San Fermo Maggiore templomot. (Részletek és több kép itt.)
San Fermo Maggiore
Bejárat
Az alsó templom
A mártírok köve
Modern Angyali üdvözlet
A szoptató Madonna
Cappella Alighieri
A felső templom
Krisztus siratása
Főoltár a két szent sírjával
Cappella San Antonio
A szentély
A kerengő
A nyugati homlokzat
Bronzkapu 1997-ből
Miután megnéztem a templomot, a folyó melletti sétányon indultam el észak felé. Gyönyörű volt a kilátás a túlpart házaira, templomaira és a domb tetején álló San Pietro erődre.
I. Umberto szobra
Ponte delle Navi
Az Adige folyó
Horgolt faborítás
Balra a Ponte Nuovo
Lungadige Tullio Donatelli
Néhány perc séta után máris a következő célomnál voltam, a szintén a folyó közelében álló Santa Anastasia bazilikánál. Már rutinosan mutattam meg a pénztárnál a kombinált jegyemet, kértem el a német nyelvű prospektust és fedeztem fel a következő csodálatos templomot, amely vöröstéglából épült, gótikus stílusban és ez Verona legnagyobb temploma. (Részletek és több kép itt.)
A főhomlokzat
Campanile
Főhajó
Pasquino
Díszes mennyezet
Templombelső
Freskó az oszlopon
Centrego oltár
Pellegrini-kápolna
A szentély
Freskó a Salerni-kápolna falán
Stallum 1493-ból
Miniscalchi oltár
Miután kijöttem a Santa Anastasia-ból, már csak egy templom volt hátra a négyből. A Via Duomo-n néhány perc alatt el is értem a dómhoz. (Részletek és több fotó itt.)
Via Duomo, a háttérben már látszik a dóm tornya
A dóm délről a harangtoronnyal
A déli bejárat
Nyugati homlokzat
Keresztelőkápolna
A nyolcszögletű keresztelőmedence
Freskó a keresztelőkápolna falán
Az ókeresztény bazilika
A Santa Elena templom
Padlómozaik
A dóm
A dóm szentélye
Keresztboltozat
Miután megnéztem a dómot, úgy éreztem, lecsillapítottam kultúra-éhségemet és tudásszomjamat, így itt az ideje elindulni a Garda-tóhoz. Mielőtt kimentem az állomásra, még megnéztem a Ponte Pietra-t, vagyis a Kőhidat, Verona legrégebbi hídját, amelynek építését i.e. 100-ban fejezték be. A már említett Via Postumia vezetett át rajta. A második világháborúban a híd 4 ívét a visszavonuló német csapatok felrobbantották, de 1957-ben az eredeti kövekből helyreállították.
Torre di Ponte Pietra
A Torre di Ponte Pietra a híd felől nézve
Ponte Pietra
Vissza a városba
Vicolo Fontanelle
Miután megcsodáltam a Ponte Pietra-t, megkérdeztem egy boltban, hogy jutok el busszal a vasútállomásra. Azt mondták, a folyó túloldalán, a hídtól balra van a buszmegálló. Tényleg ott volt, egy fiútól megkérdeztem, melyik busz lenne jó nekem, sokáig tanakodott, aztán végül egy buszsofőrtől kellett megtudnom, hogy az út rossz oldalán állok, a szemben lévő megállóból mennek a buszok az állomásra. Átmentem, kiderült, hogy kb. 15 percet kell várnom, így kerestem egy árnyékos padot, ettem egy kis joghurtot ebédre és vártam a buszt. 13.50-kor meg is érkezett, egy távol-keleti lánnyal próbáltuk megfejteni, hogyan is működik az automata, (mint tegnap Varese-ben), itt sem kaptam jegyet, de mindketten meglepődve konstatáltuk, hogy csak 20 centet fizettünk a jegyért. Végigzötyögtünk a városon, érintettük a Piazza Bra-t, ahol ma nem jártam, de 11 évvel ezelőttről emlékeztem rá. Még a szállásom előtt is elrobogtunk és kettő után megérkeztem az állomásra. Mivel már elég késő volt, úgy gondoltam, Riva del Garda már nem fog beleférni, de ha már egész nap vittem magammal a törölközőt, mégsem akartam kihagyni a strandolást. A legutóbbi utunkról emlékeztem, hogy Peschiera del Garda-ban elég közel van az állomáshoz a strand, ezért még az sem zavart, hogy nem egy új várost fedezek fel. Megkérdeztem a buszpályaudvaron, mikor megy busz Peschiera-ba, sajnos éppen akkor ment el egy (ezt az információs fiú nem akarta elhinni, hiába állítottam, hogy láttam, ahogy kifordult a sarkon), a következő pedig később ment volna mint a vonat, ezért megint a vasútállomáson kötöttem ki. Megvettem a jegyet a 14.43-asra, (3,9 euróba került, lett volna hamarabb egy IC is, de a 15 eurót sokalltam érte), aztán megnéztem a kiírást, és láttam, hogy szokás szerint rengeteg vonat késik (egész héten gondok voltak a vonatokkal, és akkor még hol volt az informatikai leállás!), éppen ahogy kiértem a peronra, megérkezett egy vonat, ami Milánóba ment. Megkérdeztem valakit, hogy ez jó lesz-e Peschiera-ba, bólintottak, így felszálltam. Gyanúsan elegáns volt a vonat, ráadásul úgy hallottam, az első megálló Milánó lesz. Kicsit kétségbeestem, és már éppen kezdtem újratervezni a napot, amikor kiderült, hogy nem ennyire rossz a helyzet, bár Peschiera-ban tényleg nem állunk meg. Viszont Desenzano del Garda-ban igen, így mégis teljesül az a vágyam, hogy egy másik várost is megismerjek a Garda-tó partján. Kicsit izgultam, nehogy jöjjön a kalauz (csak Peschiera-ig volt jegyem, ráadásul nem ilyen vonatra!), de végül megúsztam és 20 perc múlva (az eredeti vonatom még el sem indult volna!) már meg is érkeztünk.
Jobbra hátul a San Giorgio kupolája
Balra a híd, jobbra a dóm tornya
A híd a túlpartról
Busszal a folyó fölött
Az Arena di Verona
Palazzo Barbieri
Piazza Bra
A piros házban lakom
Indul a vonat
Desenzano del Garda egy bájos városka Lombardiában, kb. 30.000 lakosával ez a legnagyobb település a Garda-tó partján. A terület már a történelem előtti időkben is lakott volt, erről tanúskodnak a várostól 5 kilométerre talált régészeti leletek, amelyek arra utalnak, hogy Lavagnone-ban egy cölöpházakból álló település létezett. (Ez a hely 110 másik lelőhellyel együtt 2011 óta a világörökség részét képezi.) A római birodalom idején már villákat építettek itt, a longobárdok idején Veronához, majd Brescia-hoz tartozott. A város a velencei uralom idején érte virágkorát, hetente kétszer tartottak itt piacot, ahol a környék árui cseréltek gazdát. A spanyol örökösödési háború idején mind a császári, mind a francia csapatok lerombolták. Ma főleg az idegenforgalomból él, számos szálloda, étterem található itt, de állítólag a városban működik Európa legnagyobb diszkója is.
14.40-kor érkeztem meg Desenzano-ba. Már a vonatom megnéztem a térképen, hogy elég sokat kell majd gyalogolni a tóhoz, de arra azért nem számítottam, hogy még egy hegyen is át kell mászni. Elég komoly magassági különbségek voltak a városban, pedig azt gondoltam, a Garda-tó déli vége inkább lapos vidéken fekszik. Ráadásul a strand nem is közvetlenül a központban volt, így még a tó partján is sétálnom kellett egy darabig.
Miután megnéztem, mikorra kell visszaérnem (17.49-kor indul az a vonat, amivel 7-re visszaérek Veronába a táskámért), aztán a Viale Cavour-on elindultam felfedezni Desenzano-t. Szép villák (az egyikben Vespa-kölcsönző működött) és modern lakóházak váltakoztak az úton, mindenütt leanderek az út mentén, egész délszaki volt a hangulat.
Megérkeztem
Desenzano térképe, fent balra a strand
Vasútállomás
Vespa-kölcsönző
Leanderek
Tipikus utcakép
3 óra előtt leértem a főtérre, a Piazza Giuseppe Malvesi-re, amelynek északi oldalán a Duomo di Santa Maria Maddalena tornyai látszottak, a tér közepén pedig Merici Szent Angéla szobra, aki 1474-ben itt született és ő alapította az orsolyita rendet.
Piazza Malvezzi
Merici Szent Angéla szobra
Miután megcsodáltam a tér színes házait, az egyik sarkon megláttam a Porto Vecchio, vagyis a régi kikötő zöldeskék vizén ringatózó csónakokat. Nehezen bírtam elszakadni a látványtól (imádom az ilyen festői kikötőket!), de már szerettem volna beugrani a hűs hullámokba, ezért átmentem a kikötőt a tótól elválasztó hídon, aztán végigsétáltam a Passeggiata Lungolago-n, vagyis a tó melletti sétányon és már ott is álltam a Margy Beach-en, amely egy aprócska, sziklás és kavicsos strand, de nagyon hangulatos, a víz pedig tiszta, bársonyos és valami hihetetlen színe van!
Porto Vecchio
A háttérben a Ponte alla Veneziana
Ez már a tó, balra hátul a világítótorony
Kikötő
Ponte alla Veneziana
A Garda-tó, háttérben a hegyek
Passeggiata Lungolago
Margy Beach
Indulás a vízbe
Másfél órát úsztam, aztán háromnegyed ötkor nagy nehezen sikerült rávenni magam, hogy elinduljak vissza az állomásra. Ugyanazon az úton mentem, így újra megcsodáltam a Porto Vecchio-t és a főteret, majd aránylag hamar, 17.10-kor visszaértem az állomásra. Meg akartam venni a jegyet az automatából, de egyik sem működött, sőt, a pénztárban ki volt írva, hogy nincs internet, így nem tudnak jegyet adni. Gyorsan lefényképeztem a feliratot, ha a kalauz kérdezné, miért nincs jegyem, meg tudjam mutatni. Természetesen a vonat nem jött időben, óriási volt a tömeg. Végül 18.16-kor berobogott egy vonat, persze ez is IC volt, de nem érdekelt, 18.46-kor már Veronában is voltam. (Nem jött kalauz most sem.)
Búcsú a strandtól
Szelfi vizes hajjal
Vissza a sétányon
Porto Vecchio
A kikötő
A háttérben az erőd
Újra az állomáson
Nincs internet, nincs jegy
Az állomás előtti tér
Megjött a vonat!
A Mincio folyó, Lombardia és Veneto határa
Újra Veronában
Gyorsan elrohantam a szállásra, mivel nagyon közel volt, 7 előtt már megérkeztem. Kár volt annyira sietni, mert szállásadóm nem volt sehol! Valaki beengedett a házba (nem értem, ki és hogyan), de a lakásba nem tudtam bejutni. Vártam 10 percet, (az olaszok mindig késnek), de 19.22-kor ment a vonatom Vicenza-ba, és 9-ig oda kellett volna érnem a következő szállásra, szóval kezdtem elveszíteni a türelmem. Írtam néhány üzenetet, hívtam is jó párszor, de semmi válasz. Végül háromnegyed 8-kor küldött egy üzenetet, hogy a forgalom miatt késik, mindjárt jön. Nem nagyon értette, miért idegeskedek, holott akkor már a második vonatomat késtem le miatta. Gyorsan átvettem a táskát, visszarohantam az állomásra, éppen jött egy vonat, ami egyébként 20 perce indult volna, és természetesen IC volt, nekem meg normál vonatra volt jegyem, de mindegy, felszálltam.
Ezzel megyek!
20.40-kor érkeztem Vicenza-ba, ahol a következő két éjszakát töltöm.
Még a vonaton beszéltünk a tulajjal, hogy lehet, hogy kések (eredetileg 9-ig kellett volna odaérnem), végül 21.02-kor megérkeztem. Egy családi ház udvarából nyílik a kis apartman, az ajtó nagyon különleges, még a tulaj is alig bírta kinyitni. Egyébként nagyon kényelmes és tiszta, de sajnos nincs ablaka, csak a kertre néző ajtó, amit viszont nem lehet zárni, csak a spalettákat (a nehezen nyithatókat), így mindig sötét van bent. Ez engem nem nagyon zavart, nappal gyakorlatilag nem is láttam a házat, pedig két éjszakát is töltöttem itt. A tulaj elég sokat beszélt, elmesélte az egész életét (ő legalább tudott angolul!), a ház a felesége szüleié volt, de ő alakította ki benne az apartmanokat. Részletesen elmesélte az egész folyamatot, honnan vannak a téglák a szoba falában, stb. Az ágyam mellett nyílt egy ajtó, kérdeztem, hogy hová vezet, közölte, hogy a nappalijába. Kipakoltam, ettem valamit, lezuhanyoztam és már aludtam is.
Vicenza, vasútállomás
Megérkeztem
Az ágyam
Íróasztal
Retró rádió
Az a bizonyos téglafal
A fürdőszoba pajtaajtaja
07.18.
Padova, Sottomarina
Reggel 7-kor ébredtem, megreggeliztem, kicsit furcsa volt, hogy lámpát kellett gyújtani, hiszen az egyetlen ablakon (vagyis az ajtón) zárva voltak a spaletták. Fél 8-kor elindultam (sikerült kinyitni és be is zárni a furfangos ajtót), végigsétáltam a még alvó városon és 20 perc múlva már az állomáson voltam. Megvettem a vonatjegyet (4,8 euró), és 8 után néhány perccel elindultunk. Rengetegen voltak a vonaton, persze, hiszen Velencébe ment! Amikor elindultunk, kicsit megijedtem, mert a vonaton a kiírás olyan volt, mintha a másik irányba indultunk volna. (Az állomások visszafelé futottak a kijelzőn, később is többször láttam ezt, nem értem, miért kell minden állomás előtt és után végigmutatni azokat az állomásokat, amiket már elhagyott a vonat, ráadásul visszafelé.)
Az a bizonyos ajtó
Az udvar
Balra az ajtóm
A szállásom
Via Edmondo de Amicis
Vasútállomás
Padova (vagy magyarosan Pádua) egy 200.000 fős nagyváros Észak-Olaszországban. A Pó-síkság keleti határán terül el, Veneto régió déli részén, a Brenta folyó partján, kb. 30 km-re Velencétől. A legenda szerint születését a trójai háborúnak köszönheti: a hős Anténór, egy trójai túlélő alapította a várost. A valóságban eredetileg szegény halászfalu volt, amely a Brenta folyó mentén alakult ki az időszámításunk előtti első században, Patavium néven. A római időkben fontos gazdasági központ volt, majd 601-ben a lombardiai Agilulf király elfoglalta. 1167-ben már szabad városállamként csatlakozott a Lombard Ligához. 1222-ben alapított egyeteme Európa egyik első felsőoktatási intézménye volt, számos magyar hallgatója volt (pl. Janus Pannonius) és a 17. században oktatott itt Galileo Galilei is. A falakkal körülvett városban 1337-ben a Da Carrara család vette át az uralmat az eddig itt uralkodó Scaligeriktől. 1405-ben a város elvesztette a függetlenségét, Velence hatalmába került, majd 1509-ben I. Miksa foglalta el. Ezután osztozott a többi észak-itáliai város sorsában: francia, majd Habsburg uralom és 1866-ban csatlakozás Olaszországhoz. Az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia itt írta alá a fegyverszünetet.
Itt született Páduai Szent Antal (temploma híres zarándokhely) és a híres építész, Andrea Palladio.
Két helyszíne is szerepel az UNESCO világörökségi listáján: a világ legrégebbi bonatikus kertje és a városközpont különböző épületeiben látható 14. századi freskók.
8.20-kor megérkeztem Padovába. Az volt a tervem, hogy a két legfontosabb látnivalóra koncentrálok (a botanikus kertre és a freskókra), mivel nem tudtam, mennyi időt vesz igénybe a megnézésük, a további program megtervezését későbbre hagytam. Az állomáshoz legközelebb a Scrovegni-kápolna volt, ezért elindultam a Corso del Popolo-n. Amikor átmentem a várost átszelő csatornák egyikén, az úttól jobbra, a távolban felfedeztem egy templom kupoláját, így aztán máris eltértem a tervtől. Mivel tudtam, hogy a kápolna csak 9-kor nyit, addig meg még volt egy fél órám, úgy gondoltam, addig megnézem a templomot.
Padova, vasútállomás
Hotel Grand Italia
Szemben az Universitá Popolare
Távolban a Santa Maria del Carmine templom
Útközben elmentem egy egyetemi épület és egy kis kápolna mellett, követtem a Via Giotto-t egészen a Piazza Mazzini-ig. Itt a házak teteje felett már egészen közelinek tűntek a templom tornyai, kiderült, hogy tulajdonképpen megkerültem az egész épületkomplexumot.
Oratorio della Beata Vergine
Emlékmű a Piazza Mazzini-n
A házak fölött a torony és kupola
Megkerültem a házsort és már ott is álltam a Santa Maria del Carmine templom befejezetlenségében is monumentális homlokzata előtt. Szerencsére már nyitva volt, így belülről is megcsodálhattam. (Részletek és több fotó itt.)
Santa Maria del Carmine
Templombelső
Főoltár
Kerengő
Petrarca szobra
Kolostor
Miután megnéztem a templomot, a Via del Carmine-n visszasétáltam a Corso-ra,
Látkép a Ponte del Carmine hídról
Miután visszaértem, már ott is álltam a Giardine dell'Arena előtt. A késő romantikus stílusú zöld parkot 1907-ben hozták létre, miután az önkormányzat 1880-ban megvásárolta a Scrovegni-kápolnát és az ókori aréna területét. A parkot középen átszelő sétányon egykor kocsik és villamosok jártak, a gyalogos összeköttetést a két rész között föld alatti átjárók biztosították. A park bejáratát Garibaldi szobra őrzi.
Garibaldi
Giardini dell'Arena
A korábbi kocsiút
A Scrovegni-kápolna
Rendezvény a kertben
A parkban éppen egy egyetemi rendezvényt tartottak, az egyik biztonsági embertől megkérdeztem, hogy juthatok be a kápolnába, kiderült, hogy a parkból sehogy, vissza kell mennem a Corso-ra, kétszer balra fordulni és ott lesz a bejárat. Megtettem, közben lefényképeztem az út túloldalán álló gyönyörű palotákat is.
Palazzo Zuckermann
Poste Italiane
Amíg a bejáratot kerestem, végigsétáltam a római aréna megmaradt fala mellett. Az aréna i.u. 70 körül épült és főleg gladiátorjátékokra használták. A méretei hasonlóak voltak a veronai arénáéhoz, elliptikus alapja volt és nyolcvan kétszintű ív határolta. A középkorban lebontották, a köveit és márványát a város új épületeinek építésére használták fel. Megmaradt részei jelenleg az utcáról és a parkból láthatóak. Tervezik, hogy kiássák az alapjait, amit jelenleg több réteg föld fed.
Az Arena maradványai
Végül a Piazza Eremitani-n megtaláltam a bejáratot. Megvettem a jegyet, kiderült, hogy kombinált jegy, érvényes a kápolnába és a múzeumba is (sőt, még a szemben lévő palotában látható kiállításra is, de sejtettem, hogy arra már nem lesz időm). Bár mondta a pénztáros, hogy "immediately" menjek a kápolnába, de akkor még nem értettem, miért olyan fontos, gondoltam, előbb megnéztem a múzeumot. Még szerencse, hogy minden csak olaszul volt kiírva, így visszamentem a pénztárhoz, hogy kérjek angol nyelvű prospektust. Ekkor a hölgy még határozottabban szólt, hogy menjek a kápolnába most azonnal! Kiderült, hogy 15 percenként engednek be 15-20 embert, ha lekésed az időpontodat, újra meg kell venni a jegyet! Na, akkor már szaporáztam a lépteimet, és még éppen odaértem a park sarkában álló kápolnához, amelyben gyönyörű Giotto-freskókat csodálhattam meg. (Részletek és több fotó itt.)
Az aréna bejárata a Piazza Eremitani felől
Chiesa degli Eremitani
Háttérben az Aréna fala
Jobbra a múzeum épülete
Az udvaron modern művészeti alkotások
A múzeum bejárata
Scrovegni-kápolna
Jézus születése
A kápolna déli oldala
Miután megnéztem a kápolnát (és magamhoz tértem), visszamentem az Eremitani-múzeumba, amely az egykori kolostor épületében kapott helyet. A földszinten régészeti kiállítást, az emeleten pedig egy gazdag képtárat rendeztek be. (Részletek és több kép itt.)
A múzeum előtti park
A kolostor belső udvara
A Casuccio-gyűjtemény
Bellini: Egy fiatal szenátor arcképe
Freskótöredék a falon
Giordano: Demokritosz
Meytens: Mária Terézia császárnő portréja
14. századi faliszőnyeg
Giotto feszülete a Scrovegni-kápolnából
Dal Santo: Krisztus levétele a keresztről
Danieletti: Parasztfilozófus
A múzeum udvara az ablakból
Miután kijöttem a múzeumból (még kb. 1 hetet lehetett volna bolyongani, de még sok érdekes dolog várt rám Padovában), bementem a szomszédos Eremitani-templomba. (Részletek és több kép itt: )
Chiesa degli Eremitani
Templombelső
Jacopo de Carrara síremléke, alatta Petrarca soraival
Szentély
Mantegna freskóia az Overtari-kápolnában
Mantegna: Szent Kristóf testének szállítása
MIután megnéztem a templomot (és Mantegna csodálatos freskóit), továbbindultam a via Zabarella-n majd a Via del Santo-n a Szent Antal bazilika felé. 10 perc múlva már a Piazza del Santo-n álltam, a monumentális Szent Antal bazilika előtt. Természetesen megnéztem ezt a híres zarándokhelyet, Páduai Szent Antal nyughelyét. (Részletek és több kép itt.)
Via Zabarella
Via del Santo
Festett homlokzat
Szent Antal bazilika
Piazza del Santo
A bazilika homlokzata
A főhajó a szentéllyel
A Szent Antal maradványait tartalmazó koporsó
Szent Antal csuhája
Freskók
Szent Jakab kápolnája
Szent Antal sírja
Kerengő
Ajándékbolt
Magnólia-udvar díszkúttal
A könyvtár bejárata
A bazilika és a kegytárgy-árusok
Miután megnéztem a bazilikát, elindultam a botanikus kert felé. Mivel éppen ebédidő volt (fél egy), egy kis falatozóban vettem egy kis Melanzane parmigiana-t, vagyis sajtos rakott padlizsánt (kicsit hasonlított a muszakára), fel is melegítették, a Via Orto Botanico egyik kis hídján megettem.
Melanzane parmegiana
Kilátás a hídról
A túloldalon a botanikus kert könyvtára
Via Orto Botanico
Miután jóízűen megebédeltem, megnéztem a világ legrégebbi botanikus kertjét, amelyet 1545-ben alapítottak és még ma is az eredeti helyén áll. (Részletek és több fotó itt.)
A kert bejárata
A déli kapu
Goethe pálmája
Tavirózsák
Botanikai múzeum
Gombák
Miután kisétálgattam és kigyönyörködem magam a botanikus kertben (nagyon jólesett az árnyék a tikkasztó hőségben), visszasétáltam a városközpontba. Közben újra elmentem a Szent Antal bazilika impozáns homlokzata előtt.
A bazilika főhomlokzata, előtte a téren kegytárgy-árusok
Szent Antal bazilika
Virágos ablakok
Kerámia az ablakban
A Piazza Antenore-n megnéztem Padova alapítójának, Antenor-nak a sírját (néhány tudós úgy véli, hogy inkább egy 9. századi magyar harcos sírja lehet!), valamint a Palazzo Santo Stefano-t, amely 1000-ben épült és eredetileg egy benedekrendi kolostor része volt. Többször átépítették, 1868 óta a prefektus székhelye, 2019 óta pedig múzeum. A Palazzo Romanin Jacur palota a 15. században épült, velencei gótikus stílusban, a 19. században neogótikus stílusban átépítették. A falán látható emléktábla szerint 1306-ban itt élt Dante száműzetésben, de ez utóbbi nem bizonyított tény. Jelenleg könyvesbolt működik benne.
Antenor (állítólagos) sírja
Palazzo Santo Stefano
Palazzo Romanin-Jacur
Velencei erkély
Dante emléktáblája
Ezután megérkeztem a Városháza elé, amely egy több, különböző korszakból származó épületből álló komplexum. A keletre néző épület, az 1932-ben elkészült Moretti-Scarpari szárny (a két tervező-építészről kapta a nevét) a városháza ünnepélyes bejárataként épült. A bejáraton áthaladva egy gyönyörű, reneszánsz belső udvarra érünk, ahol Albanese szobra a régi Padovát ábrázolja, diadalmas hölgy formájában. Az udvarról monumentális lépcső vezet az épületkomplexum többi szárnyába de itt visszafordultam, és először megnéztem az egyetem épületét.
Moretti-Scarpari szárny
A városháza bejárata
A városháza udvara
Padova allegorikus szobra
A lépcső
A városháza épületével szemben áll a Palazzo Bo, vagyis a padovai egyetem főépülete. A nevét onnan kapta, hogy korábban egy szálloda működött az épületben ("huspitum bovis" vagyis ökrök szállodája). Az 1222-ben alapított egyetem Itália második, a világ 5. legrégebbi, máig fennmaradt egyeteme. Bár a belső termeket nem tudtam megnézni (csak hétvégén lehet egyénileg megnézni, a következő vezetett túra pedig csak késő délután indult), de a gyönyörű folyosókat, udvarokat azért persze megcsodáltam. (Részletek és több kép itt.)
Az egyetem bejárata
Díszudvar
Miután megcsodáltam az egyetemet, megnéztem a néhány méterre álló legendás Pedrocchi kávézót, amelyet 1772-ben alapított a bergamói Francesco Pedrocchi, majd 1800-ban megörökölte a fia, Antonio, aki megvette a szomszédos épületeket és az így kibővített épületet klasszicista stílusban egységesítette. Minden helyiséget más stílusban rendezett be, van itt görög, római és reneszánsz terem is. 1831 és 1916 között a kávézó éjjel-nappal várta a vendégeket. A zöld szobában a közeli egyetem hallgatói ingyen kaphatnak vizet és kávét és használhatják az internetet. A kávézó specialitása a hideg, mentás tejszínnel felengedett espresso.
Caffé Pedrocchi
Ezután átsétáltam a Piazza dela Frutta-ra, (a nevéből is következtethetően zöldség- és gyümölcspiacot tartottak itt), és megnéztem Padova talán leghíresebb épületét, az Igazságügyi Palotát, vagyis a Palazzo della Ragione-t. (Részletek és több kép itt.)
Balra az Igazságügyi Palota
Piazza della Frutta
Palazzo della Ragione
Vének tornya
Árkádok
Palazzo del Podestá a Piazza delle Erbe-n
Az egyik lépcső
A szalon, középen a faló
Freskók
A faló
Focault-inga
Szégyenkő
Emeleti loggia
Miután lejöttem az emeletről, zajos társaságot figyeltem meg az épület alatti egyik bár teraszán, úgy tűnt, egy frissdiplomás fiatalembert ünnepelnek, legalábbis a "dottore, dottore" kiáltásokból erre következtettem. Ezután a Piazza Garibaldi érintésével visszasétáltam a vasútállomásra.
Piazza Garibaldi
16.10-kor visszaértem az állomásra, megkérdeztem a vonatot Chioggia-ba, de kiderült, csak busz megy oda. Szerencsére a buszállomás néhány méterre volt csak, megvettem a jegyet (5,7-be került), a busz egyébként Sottomarina-ba megy. 16.30-kor indultunk, de nem jutottunk túl messzire, mert a buszpályaudvar melletti egyik kis utcában egy autó úgy parkolt, hogy a buszunk nem fért el. Elöször dudált a sofőr, aztán kiszállt, és végül kihívta a rendőrséget. A rendőr végül meggyőzte, hogy elférünk, sőt, segített navigálni is. Kb. 20 perc után indultunk tovább, a sofőr próbálta behozni az elvesztegetett időt, elég őrült tempóban rohantunk végig a a kisvárosok és falvak során. Élveztem volna az utat, de egyre múlt az idő, tudtam, hogy minden már nem fog beleférni, amit terveztem. Emiatt úgy döntöttem, nem szállok le Chioggia-ban, hanem végigmegyek Sottomarina-ig, és először strandolok egyet, utána nézem meg a várost. (A jegyem egyébként Sottomarina-ig szólt, így nem izgultam az ellenőr miatt.) A buszon összeismerkedtem egy nővel, aki ott lakik, megkérdeztem, hol kell leszállnom ahhoz, hogy a legközelebb legyek egy szabadstrandhoz. Azt mondta, ő nem szokott strandolni, de úgy tudja, az Aldi mellett biztosan van egy strand. Ehhez a végállomásig kellett utaznom, 18.13-kor meg is érkeztünk.
Padova, vasútállomás
41 fok van!
Elakadtunk
Szent Antal kórház
A Brenta folyó
Lagúnák, a háttérben Chioggia
A hídon túl Chioggia
Sottomarina a hasonlónevű félszigeten fekszik a Velencei lagúnában, a földnyelv tulajdonképpen a Lido és Pellestrina folytatásának is tekinthető. Sottomarina nem önálló település, Chioggia városának része, amellyel egy 700 méter hosszú híd köti össze. A település a 7. században Clodia Minor néven volt ismert, Clodia Major lett a mai Chioggia. Saját önkormányzata volt, saját törvényeket adott ki. Volt 3 temploma, egy kórháza és egy tornya, amely egy kis szigeten állt a félsziget északkeleti sarkánál. (A kis sziget neve ma is Del Buon Castello.) A város 1379-ben elpusztult a Genova és Velence közötti háborúban. Velence a 17. század végéig megtiltotta az újjáépítését, ebben az időszakban lakatlan volt és árvizek pusztították. A 18. században megépült a murazzi, a kőpart, ami megvédi a várost a hullámoktól. A várostól délre ömlik a tengerbe a Brenta folyó, amelyet többször szabályoztak, eltereltek, legutóbb 1930-ban épült egy töltés, amivel a további eliszaposodást és a maláriát akarták megelőzni. Azóta Sottomarina partjának déli oldala évente átlagosan három méterrel szélesedik a folyó által a partra hordott üledék miatt. Míg a szomszédos Chioggia lakói halászok voltak, Sottomarina lakói inkább földműveléssel foglalkoztak. Ma a város forgalmas tengerparti üdülőhely, homokos strandja 5 és fél kilométer hosszú és néhol 300 méter széles. Az első hotelek a 2 km hosszú sétánnyal együtt a 20. század legelején épültek.
A Piazza Europa-n szálltam ki, a mellette lévő parkban megnéztem a csendőrök emlékművét, aztán elindultam a part felé, (útközben láttam egy "Budapest" nevű kávézót is),
Monumento ai Carabinieri
Budapest kávézó
Megtaláltam az Aldit, tényleg ott volt mellette a lejáró a gyönyörű, homokos strandra, és 10 perccel azután, hogy leszálltam a buszról, már a tengerben ringatóztam. Nagyon kellemes és tiszta volt a víz, tökéletesek a hullámok, de végül negyed 8-kor valahogy rávettem magam, hogy kijöjjek a vízből. Gyorsan átöltöztem, és elindultam vissza. Akkor még az volt a terv, hogy átmegyek a Sottomarina-t és Chioggia-t összekötő hídon, és a 20.17-es busszal visszamegyek Padovába, ahonnan 22.20-kor indul az utolsó vonatom vissza Vicenza-ba.
Pálmák a strandon
Bagni Clodia
Irány a tenger!
Végigsétáltam Sottomarina főutcáján, a Lungomare Adriatico-n, úgy tűnt, ez tulajdonképpen egy üdülőváros, mindenütt hoteleket, éttermeket láttam. Aztán befordultam balra, a Viale Veneto-ra, itt már a szállodákat felváltották a lakóházak, ez volt a település régebbi része. Elmentem a San Martino templom előtt és már ott is álltam a Chioggia-ba vezető híd lábánál.
Sottomarina
A San Martino tornya
San Martino Vescovo
Viale Veneto
Fél 8-kor ott álltam a hídon, ami először a Chioggia és Sottomarina közötti szigetre, majd tovább Chiogggia-ba vezetett, és rájöttem, hogy nem lesz már időm átmenni, ha el akarom érni a buszt. Kicsit fájó szívvel lemondtam Chioggia-ról, de megígértem magamnak, hogy mindenképpen visszajövök! Így aztán ráérősen végigsétáltam a Fondamenta Lungolaguna-n, ezen a part menti sétányon, amelynek egyik oldalán színes házak, a másikon pedig a lagúnán ringatózó csónakok és a távolban, a lemenő nap fényében Chioggia házai látszottak.
Ponte Isola dell'Unione
Csónakok a lagúna partján
Színes házak a parton
A legkeskenyebb ház
Balra fent Chioggia
Naplemente a lagúnán
Víztorony
19.40-kor visszaértem a buszmegállóba, úgy tűnt, még a korábbi buszt is elérem. Elég nagy tömeg volt, de nem csodálkoztam, hiszen gondoltam, hogy sokan strandoltak itt, akik most akarnak visszamenni Padovába. Kiderült, hogy nem ezért van tömeg, hanem azért, mert nem megy busz Padovába! Három litván lánnyal ismerkedtem meg, ők már 6 óra óta vártak! Azt mesélték, kijött a busz Padovából, aztán kiírta, hogy "fuori servizio" és üresen (!) visszament a városba. Mindig, amikor megérkezett egy újabb busz, reménykedtünk, hogy na majd most, de nem! Végül, negyed 9 körül egy sofőr azt mondta, ne is várjunk, mert egyetlen busz sem megy ma már Padovába! Az olaszok azonnal telefonálgatni kezdtek, jöttek is értük kocsival, de mi turisták kétségbeesve néztünk körül, hiszen semmilyen közlekedési eszközzel nem tudtuk elhagyni a várost. Végül fél 9-kor jött egy busz, ami Velencébe ment. Úgy gondoltuk, mindegy, akkor legyen Velence, onnan pedig majd megpróbálunk eljutni valahogy Padovába (ill. én Vicenzába). A sofőr nem beszélt angolul (viszont nem kért pénzt a jegyért), így kézzel-lábbal, mutogatva próbáltuk megtudni, hogy Velencében pontosan hová fogunk érkezni. Végre megértette, mit akarunk, kiderült, hogy a Piazzale Roma-ra érkezünk, ami közvetlenül a Santa Lucia pályaudvar mellett van. Amikor elindultunk, próbáltam élvezni az utat, és nem arra gondolni, hogy ha az utolsó vonatom 22.20-kor indul Padovából, akkor az azt jelenti, hogy valamikor jóval 10 óra előtt indul Velencéből, vagyis jó eséllyel nem fogom elérni. Mindegy, majd lesz valami, gondoltam, legfeljebb majd egész éjjel sétálok Velencében, éjszaka még úgysem láttam ezt a csodálatos várost.
Piazza Europa
Indulunk Velencébe
Szemben a strand, ahol fürödtem
Beértünk Chioggia-ba
A lagúna
A Velencét a szárazfölddel összekötő hídon
Egyébként gyönyörű volt az út, amíg le nem ment a nap, végig a lagúna mellett robogtunk. Végül beértünk Mestre-be, áthajtottunk a Velencébe vezető hídon és 21.44-kor megérkeztünk a Piazzale Roma-ra. Én addigra már megnéztem, hogy 21.40-kor elment az utolsó vonat Padovába, de hittem a csodákban (és abban a tapasztalatban, hogy az elmúlt napokban nem nagyon láttam olyan vonatot, ami pontosan érkezett), és átrohantam a Santa Lucia pályaudvarra vezető modern hídon, és már ott is álltam az állomáson. Jól sejtettem, hogy bízhatok a Trenitalia-ban, a vonatom még ott állt, és ki volt írva, hogy 15 percet késik. Végül pontosan 30 lett az (de ki számolja), 22.10-kor indultunk el. A jegyet online vettem meg a mobilomon, a holnap reggeli első vonatra, mert az aznapira már nem lehetett, hiszen annak már régen el kellett volna mennie. Végül 23.20-kor megérkeztünk Vicenzába, 20 perc alatt hazasétáltam, igyekeztem halkan kinyitni a kaput és a szobám furfangos ajtaját. Lezuhanyoztam és éjfélkor már aludtam is. (Mondjuk, erre fél kilenckor még kevés esélyt láttam. Egy kicsit azért sajnáltam az elmaradt "Velence by night" programot.)
Piazzale Roma
Ponte della Constituzione
Pillantás Velencére
Már a vonaton (a késésről nincs adat)
Megérkeztünk Vicenzába
07.19.
Vicenza, Ferrara, Bologna
Vicenza egy 110.000 fős város Észak-Olaszországban, a Bacchiglione folyó partján, a Monti Berici északi lábánál fekszik. A római korban keresztülhaladt rajta egy fontos út, a Via Gallica és i. e. 157-ben már fontos római központ volt Vicetia néven. Ebből a római városból aránylag kevés emlék maradt meg, három híd és egy vízvezeték néhány íve. Később vandálok, hunok és nyugati-gótok pusztították, majd 489 után bizánci uralom alá került. 589-ben püspöki székhely lett, a 7. században számos benedekrendi kolostor épült a környéken. 899-ben magyar csapatok fosztották ki és pusztították el. Sokáig Velence és Verona uralma alá tartozott, míg 1001-ban végre önálló lett, a város vezetése próbált függetlenedni a püspökségtől. 1404 és 1797 között velencei, később (mint a többi észak-olasz város) francia, majd osztrák uralom alatt állt, míg 1866-ban az Olasz Királyság része lett. Mindkét világháborúban súlyos károkat szenvedett, de az 1960-as években gazdasági fellendülés következett, (amelyet "északkelet csodájaként" emlegettek), az utóbbi évtizedekben is nő a lakosság száma, míg egész Olaszországban csökken. Ma fontos ipari központ, különösen ékszerészetéről és ruhaiparáról híres, Olaszország ékszereinek jelentős része itt készül.
Andrea Palladio városaként is ismert, az építész számos késő reneszánsz épületet valósított meg a városban. Emiatt 1994 óta a belváros az UNESCO világörökségi listáján szerepel, 1996 óta Veneto régió területén található Palladio-villákkal együtt. Palladio mellett itt született Roberto Baggio labdarúgó és Amy Adams amerikai színésznő is, akinek édesapja itt szolgált katonaként.
Reggel 7-kor keltem, hajat mostam, összepakoltam és fél 9-kor elindultam a városba. A kulcsot a teraszon egy asztalra kellett tennem, így is tettem, de amikor ki akartam nyitni a kaput, kiderült, hogy csak kulccsal lehet, vagy a szobából egy gombbal, de a szobát addigra már bezártam. Még jó, hogy nem kellett bedobni valahová, mert nem tudtam volna kimenni. Mindegy, végre kint voltam az utcán. A veronai élmények miatt itt inkább nem hagytam a táskát a szálláson, úgy gondoltam, gyorsan megnézem a várost, és már megyek is tovább Ferrara-ba.
Végigsétáltam a Via dei Cairoli-n egészen a körforgalomig. Ott bevásároltam az Aldi-ban, aztán belépéptem a fallal körülvett belvárosba. Itt, a Porta Nova környékén szinte teljes épségben láthatók a városfal maradványai.
Az udvar
A ház
Körforgalom
A városfal
Porta Nova
Loyolai Szent Ignác
Virágos udvar a Via Giampaolo Bonollo-n
A térképen, amit a házigazdámtól kaptam, láttam, hogy a közelben van egy kis park. Úgy gondoltam, ez jó helyszín lesz megreggelizni. A Salvi-kert valóban gyönyörű kis park lehet, ... amikor éppen nem áll felújítás alatt. Sajnos majdnem az egész el volt kerítve, mindenütt korlátok, munkagépek, alig tudtam néhány képet készíteni. Pedig egyébként tényleg szép, egy kis patak folyik át rajta, aranyos hidakkal, sok fa, szökőkút és modern szobrok de sajnos mégsem tudtam itt reggelizni, hiszen nem találtam egy padot sem, ahová leülhettem volna. Viszont találtam valami mást: A parkban álló Loggia Valmarana a világörökség része, hiszen Andrea Palladio (akinek ma egész nap a nyomában járok majd) egyik tanítványa, Gian Luigi Valmarana építette 1591-ben, abból a célból, hogy értelmiségiek és tudósok találkozási pontja legyen.
A park bejárata
Loggia Valmarana
Korlátok és kerítés
Giardini Salvi, háttérben a Torrione del Castello
Fontana dei Cavalli Alati
Múzsa
Már a parkból is látszott a Torrione del Castello masszív téglaépítménye, így arra vettem az irányt. A 12. században épült, 1343-ban a Scaliger-ek újjáépítették és a középkori városfal része lett. Mára csak a torony és a kapu maradt meg az egykori kastélyból, előtte pedig a négyzet alakú tér, a Piazza del Castello. A nyolcemeletes toronyban egyébként múzeum és képzőművészeti galéria működik. Közvetlenül mellette látható az 1694-ben épült Palazzo Valmarana Salvi palota díszes kapuja. A téren végre találtam egy megfelelő padot, (egy könyvesbolt előtt), ahol végre megreggeliztem.
Porta Castello
Torrione del Castello
Porta del Castello
Balra a torony, jobbra a Palazzo Valmarana Salvi kapuja
Piazza del Castello
A több részből álló téren számos gyönyörű palotát fényképeztem, melyeknek nagy részét természetesen Palladio építette, így mindegyik része a világörökségnek. Giuseppe Garibaldi emlékműve 1887 óta díszíti a Palazzo Thiene Bonin Longare palota melletti teret. A palotát 1572-ben Palladio tervezte, de halála után Scamozzi fejezte be, valószínűleg az 1600-as évek elején. A tér keleti szélén áll az 1658-ban épült Palazzo Piovini, amelyet egy Palladio-tanítvány tervezett. A tér déli oldalát egy nagyon érdekes, keskeny homlokzatú, befejezetlen palota uralja, a Palazzo Porto. Ez a palota is Palladio tervei alapján készült, az építész római látogatásának hatását mutatja. Érdekes a homlokzat három óriási oszlopa és a girlandokkal gazdagon díszített fríz.
Balra Garibaldi, jobbra a Palazzo Thiene Bonin Longare
Palazzo Piovini
Piazza Castello
Palazzo Porto
Piazza Castello
Miután megcsodáltam a tér palotáinak gyönyörű homlokzatát, továbbindultam a Contrá Vescovado-n a dóm felé. Néhány perc múlva már a dóm főhomlokzata előtt álltam, a festői Piazza del Duomo-n. Mivel közben kinyitott a dóm (úgy terveztem, hogy akkor érjek ide), bentről is meg tudtam csodálni ezt az óriási templomot. (Részletek és több kép itt. )
Contrá Vescovado
A dóm nyugati homlokzata
Cattedrale di Santa Maria Annunciata
Templombelső
Szent Jakab és Szent Antal kápolnája
Szentély
Altemplom
Thiene kápolna
Lavinia Thiene síremléke
A dóm előtti tér közepén II. Vittorio Emanuele szobra áll, körben pedig (természetesen) gyönyörű paloták. Nyugaton a Palazzo Vescovile, amelyben az Egyházmegyei Múzeum működik, keleten pedig a Palazzo delle Opere Sociali, amelynek helyén korábban egy kórház és két templom áll. Így nem meglepő, hogy ezzel az épülettel van egybeépítve a dóm különálló harangtornya.
Palazzo Vescovile
II. Vittorio Emanuele
Palazzo delle Opere Sociali
A tér déli része
A dóm délkeleti sarka, Palladio kupolájával
A szentély
A harangtorony
A dóm térről már látszott a következő célom, a Basilica Palladiana, ezért elindultam a Contrá Giuseppe Garibaldi-n, elmentem egy bájos kis szökőkút mellett, amely 1984 óta díszíti az egyik sarkot és libikókázó (vagy ahogy Csongrádon mondják palincsozó) gyerekeket ábrázol. A Basilica előtti aprócska téren, a Piazetta Palladio-n áll a híres építész szobra, egyik kezében egy iránytűt és egy rajztekercset tart.
Miután kívülről körbejártam az épületet, a Piazza dei Signori tér felőli bejáraton bementem, megvettem a kombinált jegyet, ami 4 szabadon választott múzeumba volt érvényes (végül 3-at láttam, de így is megérte) és megnéztem Palladio fő művét, a Basilica Palladiana-t. (Részletek és több kép itt.)
Contrá Giuseppe Garibaldi
Fontana dei Bambini
Contrá Pescherie Vecchie
Az utca végén a Basilica Palladiana
Palladio szobra
Basilica Palladiana
Az emeletre vezető lépcső
Üzletek a földszinten
Torre Bissara, az óratorony
A Basilica a Piazza dei Signori felől
Emeleti loggia
Torre del Tormento
Piazza delle Erbe
Piazza dei Signori a Chiesa di San Vincenzo-val
A Basilica nagyterme és a kiállítás paravánjai
A mennyezet
Kilátás a felső teraszról
Terasz a Basilica tetején
Loggia dei Capitaniato
A Basilica a Piazza dei Signori felől
Miután kijöttem a Basilica-ból, megkérdeztem a pénztáros csajt, nem hagyhatnám-e itt néhány órára a táskámat. Legnagyobb meglepetésemre előhúzott egy német nyelvű űrlapot, kitölöttem (válllalva, hogy nincs benne semmi veszélyes dolog) és már mehettem is táska nélkül várost nézni.
Először a Piazza dei Sgignori-t akartam felfedezni, de sajnos éppen egy fesztiválra készültek, így a tér tele volt műanyag székekkel, teherautókkal, amiről éppen kirakodtak, és munkásokkal, akik a színpadot állították fel. Még szerencse, hogy fentről már megnéztem és lefényképeztem a tér legfontosabb épületeit, például a Loggia del Capitaniato-t, amely 1571-ben épült, természetesen Palladio tervei alapján, három boltívből áll és stukkóval díszített. A tér északkeleti végén két oszlopon Szent Márk oroszlánja és a megváltó szobra vigyázza a teret.
Loggia del Capitaniato
Chiesa San Vincenzo
Piazza dei Signori, balra a Basilica
A két oszlop
San Michele detta dei Servi
Balra az óratorony, középen a két oszlop
Chiesa di San Gaetano
Ezután következő úti célomhoz értem, a Szent Korona templomhoz, amelyben Palladio Valmarana kápolnája is található. (Részletek és több kép itt.)
Chiesa di Santa Corona
Főhajó
Veronese: A mágusok imádása
Szentély
Cappella Thiene
Az altemplomba vezető lépcső
Cappella Valmarana
Kerengő
Cappella della Sacra Spina
Bellini: Krisztus megkeresztelése
A templom délről
Innen már csak néhány lépés volt Palladio egyik legfontosabb és legszebb épülete a Teatro Olimpico. Természetesen ide is érvényes volt a kombinált jegyem, ráadásul óriási szerencsémre néhány perccel azután, hogy megérkeztem, egy nagyon klassz előadás kezdődött a színházban, fényjátékkal, zenével mutatták be a gyönyörű épület történetét, jellegzetes részleteit. Nagyon hangulatos volt! (Részletek és több kép itt.) A színház előtti téren a Piazza Matteotti-n áll Fedele Larmpertico (vicenzai közgazdász, író és politikus) szobra.
Corso Palladio
Piazza Matteotti
Fedele Lampertico szobra
A Teatro Olimpico bejárata
A színház színpada
Nézőtér
Színpadkép
Előtér
Folyosó
Miután megnéztem a Teatro Olimpico-t, kisétáltam a Bacchiglione folyó partjára, a Ponte degli Angeli hídhoz.
Szelfi a Bacchiglione partján
A Teatro Olimpico-val szemben áll a Palazzo Chiericati, amely Palladio legérettebb alkotása. 1550-ben kezdett dolgozni rajta, de a palota csak 1680-ban lett teljesen kész. Mivel két patak is folyik a közelben, Palladio megemelt helyzetűre tervezte. Állítólag ennek a palotának a klasszikus vonalai és mértani arányai inspirálták Inigo Jones, angol építészt, aki megismertette Angliában a palladianizmust.
Ide is érvényes lett volna a jegyem, de itt volt az ideje továbbutazni Ferrarába, így visszasétáltam a Basilica-hoz, felvettem a táskámat és elsétáltam a vasútállomásra. Fél kettőkor odaértem, de vettem hűtőmágnest és képeslapot (sokalltam az árát, ezért az árus végül ideadta 2 euróval kevesebbért). 14.03-kor indult a vonat, hiába vártam félórát, a végén mégis majdnem lekéstem, mert azt hittem, az egyes vágányhoz nem kell lemenni az aluljáróba, hiszen ott álltam a vonat mellett. De kiderült, az ajtók csak a másik oldalon nyílnak, így lerohantam a lépcsőn, a túloldalon fel és még éppen elcsíptem.
Palazzo Chiericati
Campo Marzio
Vasútállomás
Az állomás előtti park
14.20-kor értem Padovába, ahol át kellett szállnom. Rengetegen voltak az állomáson, minden vonat késett, volt amelyik 2-3 órát. Főleg az intercity-k késtek (aznap volt az a káosz az informatikai rendszerekkel), az én vonatom viszont egy egyszerű személyvonat volt, ami megdöbbentő módon percre pontosan indult. (Még jó, hogy nem vettem helyjegyet az IC-re, pedig gondolkoztam rajta reggel, mert azzal hamarabb Ferrarába értem volna.) Végül 15.10-kor elindultunk és 16.25-kor megérkeztem Ferrarába.
Megérkeztünk Padovába
Minden vonat késik!
Tömeg a peronon
Ez lesz a vonatom
Megérkeztem Ferrarába
Szent Márk oroszlánja a mozdony oldalán
Ferrara egy kb. 130.000 fős város Emilia-Romagna tartományban, a Pó folyó közelében. A város eredete bizonytalan, feltehetőleg a Pó torkolatához tartozó lagúnák lakosai alapították. Első írásos említése 754-ből származik, a 12-13. században a Lombard Liga tagja volt. Először az Adelardi, majd a d'Este család birtokolta. I. Ercole uralkodása alatt, aki a késői 15. és a korai 16. század legnagyobb művészeti patrónusa volt a Mediciek után, Ferrara kulturális központtá nőtte ki magát, különösen a zene területén. Ercole fia, I. Alfonz feleségül vette Lukrécia Borgiát, és sikeresen harcolt Velence ellen. Az ő fia is híres mecénás volt, támogatta például Carlo Gesualdo-t. (A zeneszerző meggyilkolta első feleségét, a második viszont Eleonore d'Este, a ferrarai herceg lánya lett.) A ferrarai udvarban élt Torquato Tasso, a híres költő is, az egyetemen megfordult Kopernikusz és Paracelsus is. A város a pápai államok közé tartozott, majd osztrák fennhatóság alatt volt. 1861-től az Olasz Királyság része lett. A várost egy 9 km hosszú fal veszi körül, amelynek legnagyobb része a 15-16. század során épült.
Délután fél 5-kor érkeztem a ferrarai állomásra. Úgy gondoltam, kényelmesebb lesz a városnézés a táskám nélkül, ezért kerestem a csomagmegőrzőt, de nem találtam. Végül megkérdeztem a büfében, azt mondta az eladó, hogy szemben van egy bár, ott próbáljam meg. Azt hittem, ez valami nem hivatalos szívesség lesz, de kiderült, hogy nem én vagyok az első, aki próbálkozik. A bárban közölték, hogy 5 euro lesz, adtak egy blokkot és elmondták, meddig vannak nyitva. Így aztán táska nélkül indultam felfedezni a várost.
A térképen úgy láttam, elég messze van a központ, és már elég késő volt, így megkerestem a legrövidebb utat és elindultam a Corso Piave-n. Útközben elmentem a Mazza stadion és néhány szép templom mellett, egy ideig modern lakóházak között haladtam, de a városközponthoz közeledve egyre régebbiek lettek a házak, szűkebbek az utcák, festőibbek a sikátorok. A Via Ripagrande-ról balra fordultam a Corso Porta Reno-n és máris a Piazza della Cattedrale-n álltam.
Megérkeztem Ferrarába
A csomagmegőrző bár
Stadio Paolo Mazza
Chiesa Parocchiale della Beata Vergine Addolorata
Acquedotto di Ferrara
A Corso Piave és a Corso Isonzo kereszteződése
Piazetta Gusmaria
Via Ripagrande
Sikátor
Corso Porta Reno
Tiszta középkor!
Chiesa di San Paolo
Miután átmentem a Porta Reno masszív boltíve alatt, már ott is álltam a város (egyik) központjában. Velem szemben a Torre della Vittoria 57 méter magas, négyszögletes, bástyaszerű tornya, ami középkorinak látszik, de igazából 1927-ben épült. (A korábban itt állt torony a 16. században egy földrengés következtében összeomlott.) A téren áll a katedrális is, sajnos a homlokzat egy részét felújítás miatt letakarták, de szerencsére azért be lehetett menni megnézni. (Részletek és több kép itt.)
Porta Reno
Torre della Vittoria
Cattedrale di Ferrara
A homlokzat
Oltár
Miután kijöttem a templomból, megnéztem a szemben álló épületet, a Palazzo del Municipio-t, vagyis a Városházát, amely a 16. századig az Este család lakhelye volt, a boltív fölött jobbra Niccolo d'Este lovasszobra, balra pedig fia, Borso látható. A mai homlokzat egy neogótikus rekonstrukció, amely magában foglalja a Torre della Vittoria-t.
Visszanézve a Corso Porta Reno felé megcsodáltam a 16. század második felében épült Óratorony fehér márvány homlokzatát, amelyre 1864-ben került fel a csillagászati óra.
Palazzo del Municipio
A Torre della Vittoria alatt
Torre del Orologio
Palazzo del Municipio, boltív a szobrokkal
Ezután néhány lépés, és már a Piazza Savonarola-n álltam, melynek közepén névadója, a politikus és prédikátor, Girolamo Savonarola emeli vádlón kezét. A ferrarai származású domonkos szerzetest máglyán égették el 1498-ban Firenzében, eretnekséggel vádolva.
A tér északi oldalán pedig Ferrara legfontosabb nevezetessége, a Castello Estense, vagyis az Este család vára. Bár a múzeum már nem volt nyitva, de így is be tudtam járni a festői várárokkal körülvett, felvonóhidakkal, masszív bástyákkal ellátott gyönyörű középkori várat. (Részletek és több kép itt.)
Piazza Savonarola, háttérben a vár
Savonarola
Torre Leoni a vízesárokkal
Torre Marchesana
Torre dei Leoni
Ágyúgolyók
Várudvar ágyúgolyókkal
Belső udvar kúttal
Átjáró a vár és a rezidencia között
18.10-kor, miután kigyönyörködtem magam a várban, visszaindultam a vasútállomásra. Útközben még átmentem a Piazza Cortevecchia-n, vagyis a piactéren, ahonnan már látszott a Szent István templom karcsú tornya. Fél hétre visszaértem, felvettem a táskámat és a 18.45-ös vonattal (ami 18.53-kor indult) elindultam Bolognába.
Piazza Cortevecchia
Via Cortevecchia
Chiesa Parocchiale di Santo Stefano
Vasútállomás
190 és 130 perces késések!
Fél 8-kor érkeztem Bolognába. A szállásom nagyon közel volt, csak a vasútállomással szemben induló sugárúton, a Via Amendola-n és a folytatásán, a Via Marconi-n kellett végigsétálnom és már ott is álltam a Via Riva di Reno-n, a szálloda előtt. Illetve ez nem is szálloda, egy modern irodaépületnek 2 emeletét foglalja ez a furcsa szállás, ami egyben egy képzőművészeti galéria is. A folyosókon és a szobákban is mindenütt modern festmények vannak kiállítva a falakon, mintha egy múzeumban lennénk. A recepción megkaptam a kulcsomat, aztán felmentem, a teraszon megvacsoráztam (humusz avokádóval, bagett és tiramisu), aztán megcsináltam a duolingo-t és korán lefeküdtem.
Megérkeztünk Bolognába
Bologna, vasútállomás
Árkád a Via Amendola-n
Camera Confederale del Lavoro
ResArt Lacomus
A szobám
Terasz
Képek mindenütt
09.20.
Modena, Bologna
Másnap korán keltem, már reggel 6.15-kor megcsináltam az aznapi duolingo-t, 8.45-kor kijelentkeztem, otthagytam a recepción a táskámat, aztán bevásároltam a közeli boltban. Kisétáltam az állomásra (táska nélkül még közelebbinek tűnt), megvettem a jegyet Modenába (4,3 euro). A vonatom a a 3-as vágányról indult, de ott egy másik vonat állt. Kiderült, hogy nem csak egy 3-as vágány van, akkora a pályaudvar, hogy külön keleti és nyugati 3-as vágány is van. Elég kaotikus volt az állomás, óriási volt a tömeg, nem volt egyszerű megtalálni a piacenza-i vonatot, de végül sikerült. 9.33-kor indultunk, a vonaton megreggeliztem (scamorza sajt, görög joghurt, zsemle), és alig 20 perc múlva meg is érkeztünk.
A szállodám
Bologna, vasútállomás
Innen indul a vonatom
Modena egy kb. 185 ezres város Emilia-Romagna tartományban. Ősi város, egyetemét 1175-ben alapították, ez volt Itália második egyeteme a bolognai után. Jogi és orvosi kara évszázadokon át Európa-szerte híres volt. Az olasz katonatiszteket a modenai Olasz Katonai Akadémián képzik, amelynek egyes részei a barokk hercegi palotában kapnak helyet. Modena az etruszk Mutina nevű településből ered, először a kelták, majd a rómaiak foglalták el, ekkor a Gallia cisalpina nevű provincia központja lett. Attila, a gótok és a longobárdok támadásai és egy hatalmas árvíz után a város teljesen elpusztult, de a 9. század végén újra felépítették. Sokáig az Este-k uralkodtak, majd 1796-ban elfoglalták a franciák, majd az osztrákok, 1861-ben pedig Olaszország része lett.
A város ma leginkább az autógyártás fellegvára, mivel a legtöbb híres olasz autógyár itt található: Ferrari, Lamborghini, Maserati. A szakácsok körében is jól ismert, mivel itt gyártják a balzsamecetet. A város híres szülötte Enzo Ferrari mellett Luciano Pavarotti operaénekes és Stefano Modena forma 1-es autóversenyző.
.
9.55-kor érkeztem Modenába, az aluljáróban aranyos gyerekrajzok fogadtak a falon. Az állomás előtti térképen megnéztem, hogy szerencsére aránylag közel van a városközpont, itt is a legfontosabb látnivalókra koncentráltam, vagyis a világörökségi listán szereplő dóm, a Torre della Ghirlandina és a Piazza Grande hármasára.
Elindultam a Via della Manifattura dei Tabacchi-n, ami (nevéhez méltón) egy 1851-ben megnyitott és 2001-ben bezárt dohánygyár szépen felújított téglaépületei között vezetett. Még a karcsú gyárkéményt is meghagyták, úgy láttam, az épületekben lakásokat és irodákat alakítottak ki.
Megérkeztem
Aluljáró az állomáson
Modena, vasútállomás
Modena térképe
Gyárkémény
A volt dohánygyár
Via della Manifattura dei Trabacchi
A gyárépületek között vezető sétálóutca után a Via Sgarzeria-n folytattam a sétát, gyönyörű, színes homlokzatú házak és paloták között, amíg a kis Piazza S. Domenico-ra értem. Az aprócska, de nagyon hangulatos tér közepén a Szabadság emlékműve azoknak állít emléket, akik elestek a szabadságért. A tér egyik oldalán az 1468-ban épült élénk színű Palazzo Tacoli, a másikon pedig az 1731-es San Domenico templom barokk homlokzata látható. Sajnos, a tér teljes területe parkoló, próbáltam úgy fényképezni, hogy ne legyenek benne autók, de nem nagyon sikerült.
Via Sgarzeria
Monumento alla Liberta
Balra a Palazzo Tacoli, jobbra a Chiesa San Domenico
San Domenico
Innen már csak néhány lépés, és már ott is álltam Modena egyik legnagyobb terén, a Piazza Roma-n, amelynek legfontosabb épülete, a teret északról lezáró Palazzo Ducale, vagyis az egykori hercegi palota, amelynek épületében most a Katonai Akadémia működik. (Részletek és több kép itt.)
Ciro Menotti szobra
Piazza Roma
A tér déli része
Palazzo Ducale
Főhomlokzat
Szobor az épület oldalán
Háborús áldozatok
Belső udvar
A Piazza Roma déli része már tulajdonképpen a következő tér, a Piazzale San Giorgio-ban folytatódik. Itt is gyönyörű, színes házak, éttermek napernyői és nyüzsgő tömeg fogadott. A téren áll a barokk homlokzatú Chiesa di San Giorgio. (Részletek és több kép itt.)
Piazzale San Giorgio
A Palazzo Ducale a Piazzale San Giorgio-ról nézve
Chiesa di San Giorgio
Templombelső
Főoltár
Miután megnéztem a templomot, a Piazza Giuseppe Mazzini-n keresztül megérkeztem az első világörökségi helyszínhez, a dóm szabadon álló harangtornyához, a Torre della Ghirlandina-hoz. (A torony előtti téren a Piazza della Torre-n áll Allessandro Tassoni, olasz író és költő szobra.) Nem csak kívülről csodáltam meg a 86 méter magas tornyot, hanem fel is másztam a tetejére. (Részletek és több kép itt.)
Árkádok
Piazza Giuseppe Mazzini
Torre della Ghirlandina
Allessandro Tassoni szobra
Piazza della Torre
A katedrálist a toronnyal összekötő boltív
Bejárat
Az a bizonyos vödör
Sala della Secchia
Piazza Grande
A háttérben a San Domenico és a Palazzo Ducale
Via Lanfranco a boltívvel
Miután lejöttem a toronyból, megnéztem a Piazza Grande-n álló dómot. (Részletek és több kép itt.)
Duomo di Modena
Déli homlokzat
Bejárat oroszlánokkal
Főhajó
Szószék
Utolsó vacsora a szentélykorláton
Kripta
San Gimignano sírja
Nyugati homlokzat a Piazza Duomo felől
Miután megcsodáltam a dómot, körbesétáltam a Piazza Grande-t, vagyis a dóm előtti teret, ami szintén a világörökség része. Itt áll a Palazzo Communale, vagyis a Városháza, előtte pedig a rózsaszín veronai márványból készült Preda Ringadora. (Részletek és több kép itt.)
A dóm délkeletről
Palazzo Communale
Preda Ringadora
A dóm nyugati homlokzata a Piazza Duomo-ra néz, ez sokkal kisebb, mint a Piazza Grande, de sokkal hangulatosabb. A Corso Duomo sétálóutcán értem vissza a Via Emilia Centro-ra, itt állt a Chiesa della Madonna del Voto. A barokk templomot 1634-ben kezdték építeni hálából, hogy a véget ért az 1630-as pestisjárvány.
Piazza Duomo
Corso Duomo, szemben a templom
Chiesa della Madonna del Voto
Ezután leültem a templom melletti árnyas parkban, a Piazza Giacomo Matteotti-n, megettem az ebédemet, hűsöltem egy kicsit, közben megcsináltam az utasfelvételt a másnapi járatra. Örültem, hogy sikerült, mert a tegnapi informatikai leállás állítólag a repülőtársaságok honlapját is érintette, de úgy látszik, ma már minden működik. Ezután sétáltam a Via Cesare Battisti-n a színes napernyők árnyékában, majd a szomszéd utcán, a Via Coltellini-n megcsodáltam a Zsinagóga épületét, amelynek főhomlokzata a Piazza Giuseppe Mazzini-ra néz. A téren áll a névadó filozófus, politikus, forradalmár és szabadságharcos mellszobra.
Piazza Giacomo Matteotti
A torony ernyőkkel
Via Cesare Battisti
Via Coltellini
Zsinagóga
A Via Coltellini-re néző homlokzat
A Zsinagóga térre néző főhomlokzata
Piazza Giuseppe Mazzini
Mazzini szobra
Ezután az Albinelli-piac felé indultam, útközben megnéztem a Piazza XX. Settembre teret, amelyet a 20. század első éveiben hoztak létre, miután lebontották a környező lepusztult házakat. A tér közepén valamikor egy monumentális szökőkút állt. A Mercato Storico Albinelli a város ősi piaca, ahol főleg helyi termékeket árusítanak, de sok étkezési lehetőség is van.
Piazza XX. Settembre
A piac bejárata
Mercato Storico Albinelli
Színes tészták
Ezután még betértem a Palazzo Communale épületében működő információs irodába, ami olyan volt, mintha egy ásatás helyszínén lennék, mindenütt romok a padló alatt, a mennyezeten pedig csillagképek.
Ezután a már ismert úton visszaindultam az állomásra, megvettem a jegyet, a vonat 13.38 helyett 13.58-kor indult el, de 14.21-re így is megérkeztem Bolognába.
Vasútállomás
Bologna egy közel 390.000 lakosú város a Pó-síkságon, az Appeninek szomszédságában. A hetedik legnagyobb olasz város, az első európai egyetem székhelye. A várost az i.e. 5. században alapították az etruszkok, majd i.e. 189-ben Bononia néven római kolónia lett, a Via Aemilia megépítése közlekedési csomóponttá tette. Ahogy más római városoknak is, Bolognának is sakktáblaszerű szerkezete volt, észak-dél és kelet-nyugati utcák osztották részekre a várost, ez a szerkezet a mai napig megmaradt. Ásatások során két templomot, piaccsarnokot, tanácstermet és egy színházat is találtak ebből az időből. A római birodalom bukása után az 5. században éledt újra a város, ekkor épült a Santo Stefano templomegyüttese. 728-ban elfoglalták a longobárdok, majd 1167-ben csatlakozott a Lombard Ligához. 1256-ban eltörölték a jobbágyságot és a rabszolgaságot. Ekkor kb. 70.000 ember élt itt, így Bologna a 6. vagy a 7. legnagyobb város volt Európában. A városközpont tornyok erdeje volt, mintegy száz család magas lakótornya, templomtornyok és középületek tornyai uralták a városképet. A következő évszázadok során felváltva uralkodott itt a pápa és a Visconti, majd a Bentivoglio család. Később osztozott a többi észak-olasz város sorsában: francia, majd osztrák uralom, majd csatlakozás az egységes Olaszországhoz. A második világháborúban súlyos károkat szenvedett a szövetséges bombázások során, amíg 1945. április 21-én egy lengyel egység felszabadította. 1980. augusztus 2-án egy szélsőjobboldali csoport bombát robbantott a vasútállomáson, amelynek 85 halálos áldozata és 200 sérültje volt. Bologna ma az egyik legjómódúbb és legszebb városképpel rendelkező város Olaszországban.
Fél 3 előtt szálltam le a vonatról, első utam a vasútállomás melletti buszpályaudvarra vezetett, hiszen innen indul majd éjfélkor a buszom Milánóba. Meg akartam nézni, pontosan honnan indul majd a busz, ne este, a táskával a vállamon kelljen majd keresgélni. Közben elmentem a Porta Galliera előtt, majd a Parco della Montagnola mellett, ami Bologna legrégebbi és legzöldebb parkja, a 17. században nyitották meg. 19. és 20. századi szobrokat állítottak fel benne.
Ma is késnek a vonatok!
Ugye, hogy két 3-as vágány van!
Vasútállomás
Porta Galliera
Scalinata del Pincio
Piac a Via Irnerio-n
Statua di Parco della Montagnola
Ezután végigsétáltam a Via dell'Indipendenza-n, amely 1890 óta Bologna egyik fontos bevásárlóutcája. Ebben az utcában áll a Arena del Sole, amely 1810-ben épült szabadtéri színháznak egy domonkos kolostor épületében. 1888-ban alakították át a ma látható formára, azóta állandó színházként működik. Előtte áll Garibaldi lovasszobra.
Árkád a Via dell'Indipendenza-n
Garibaldi szobra
Arena del Sole
Negyed négykor érkeztem meg a főtérre, a Piazza del Nettuno-ra. Számos gyönyörű épület áll itt, például a Via Rizzoli és a tér sarkán álló Palazzo Re Enzo, amely 1246-ban épült, és a nevét onnan kapta, hogy 1249 és 1272 között itt raboskodott Enzo szardíniai király, akinek egyik törvénytelen gyermekétől származik a legenda szerint a később Bolognát uraló Bentivoglio család (Enzo állítólag a szerelmének mondta ezeket a szavakat: "Amore mio, ben ti voglio (szeretlek).") 1905-ben Rubbiani tervei alapján teljesen átépítették a palotát neogótikus stílusban. Vele szemben áll a tér nyugati oldalán a Palazzo d'Accursio, vagyis a Városháza. Az épület északi fele tulajdonképpen egy fedett tér árkádokkal, ez a Sala Borsa, ami eredetileg a pápa nyári rezidenciája volt, de 1568-ban botanikus kertté alakították, volt posta, majd 1880-tól itt működött a tőzsde (innen a neve is). Az 1920-as évektől egy bank székhelye és működött itt egy étterem is. A második világháború után kosárlabda-csarnok lett, ma pedig multimédiás könyvtár működik itt. A felújítási munkálatok során fedezték fel az ókori forum romanum romjait. A tér közepén, a két épület között áll a Fontana del Nettuno, Giambologna bronzszobra 1567-ből, Bologna egyik szimbóluma.
Palazzo Re Enzo
Via Rizzoli
Palazzo d'Accursio, a Sala Borsa bejárata
Sala Borsa
Palazzo Re Enzo a Torre dell'Arengo-val
Az ellenállás mártírjai 1943-1945
Fontana dell Nettuno
A Piazza del Nettuno folytatása a Piazza Maggiore, itt áll a befejezetlen homlokzatával is lenyűgöző Basilica di San Petronio. (Részletek és több kép itt.)
Basilica di San Petronio
Főhajó
Főoltár
Meridián vonal
Színes üvegablakok
Szelfi a homlokzat előtt
Miután kijöttem a bazilikából, végigmentem a templom keleti fala mentén futó szűk Via dell' Archiginnasio-n, ami a Piazza Galvani-ra vezetett. Ide néz a bazilika déli homlokzata, a tér közepén pedig 1879 óta áll Luigi Galvani szobra, amely az első polgári emlékmű volt Bolognában. A tudós a 18. században élt Bolognában, ő az elektromosságtan megalapítója. A téren áll Bologna egyik legfontosabb épülete, az Archiginnasio, vagyis a híres bolognai egyetem. (Részletek és több kép itt.)
Via dell' Archiginnasio
Sikátor árkáddal és asztalokkal
Piazza Galvani
Indul a városnéző kisvonat
A templom déli homlokzata
Palazzo dell'Archiginnasio
Bejárat
Belső udvar
Miután megcsodáltam az egyetem épületét, visszaindultam a Piazza Maggiore-ra. A tér északi oldalán, a bazilikával szemben áll a Palazzo del Podestá, amely 1200 körül épült a podesta és tisztviselőinek székhelyeként. Az emeleten volt az egykori tárgyalóterem, a Salone del Podestá, amit 1581 és 1767 között színházként, később pedig futballpályaként (!) használtak. Az épülethez tartozik a Torre dell Arrengo, amely 47 méter magas, eredetileg védelmi célokra építették, harangja különleges alkalmakkor szólal meg. A Piazza del Nettuno-n áll a Palazzo d'Accursio, amely tulajdonképpen egy épületkomplexum, amelynek legrégebbi része 1293-ban épült, amikor 3 régi nemesi házat (köztük a d'Accorso családét is, innen a név) lebontottak és a helyükön egy gabonatárolót építettek a nép számára. 1334-ben lebontották, de később újra felépítették és a városi tanács gyűléseit tartották itt. A belső lépcső fokai olyan szélesek és laposak, hogy az urak akár lóháton is felmehettek rajta. 1444-ben került az óra az Accursio-toronyba. Az épületet többször átépítették, szobrokkal és freskókkal díszítették, a vatikáni palotához hasonlóan, hiszen Bologna volt a pápai állam második legfontosabb városa. 1580 óta az épület bejáratát a Bolognában született XIII. Gergely pápa óriási bronzszobra uralja.
Árkád az egyetem előtt
Palazzo del Podestá, középen a Torre dell Arrengo
Basilica di San Petronio, jobbra a harangtorony
Via de' Pignattari
Palazzo d'Accursio
A Városháza bejárata, fölötte XIII. Gergely pápa szobra
Belső udvar
Jobbra a Palazzo del Podestá
Palazzo Re Enzo
Piazza Re Enzo
Már délután 5 óra volt, úgy gondoltam, még kisétálok a két ferde toronyhoz. A két ferde torony 1109 és 1119 között épült, a magasabbat az Asinelli, az alacsonyabb, nagyobb dőlésszögűt a Garisenda család építtette. A 97 méter magas Asinelli-torony a 14. században a város tulajdonába került, börtönként és erődként használták. Egykor a két tornyot egy fából készült híd kötötte össze, amely egy tűzvészben megsemmisült. A Garisenda-torony ma 48 méter magas, eredetileg 12 méterrel magasabb volt, de a 14. században a laza talaj miatt megdőlt, ezért lebontották a tetejét. A 19. században került önkormányzati tulajdonba. 2023 októberében a város lezárta a tornyot, majd decemberben bejelentették, hogy az összeomlás veszélye fenyegeti, és megkezdték a törmelék felfogására szolgáló gát építését.
Sokan megörökítették a tornyokat, először Dante az Isteni színjátékban, de írt róluk Goethe, Dickens és Szerb Antal is.
Kicsit üldögéltem, pihentem és ettem a tornyok árnyékában, aztán a Via Rizzoli-n és a Via Ugo Bassi-n visszasétáltam a Via Marconi felé, útközben még fényképeztem néhány szép árkádot, ha már a bolognai árkádok 2021 óta a világörökség részei.
A két torony, köztük a Chiesa dei Santi Bartolomeo tornya
Torre della Garisenda és a Torre degli Asinelli
Torre della Garisenda
Torre degli Asinelli
Az Asinelli-torony alapja
Strada Maggiore
Az Asinelli-torony alulnézetből
Árkád a Via Rizzoli-n
Piazza del Nettuno újra
Árkád a Via Ugo Bassi-n
Elegáns árkád
Miután befejeztem a városnézést, bevásároltam a szállásomhoz közeli boltban, aztán a Piazza di Martiri-n (a körforgalom közepén) megvacsoráztam. Finom kuszkuszt ettem zöldségekkel és csirkével, még fagyi is volt desszertnek. Miután jóllaktam, visszamentem a táskámért a hotelbe, aztán kisétáltam a buszállomásra. Útközben elmentem a Porta Galliera előtt, amely Bologna egykori városfalának kapuja volt. Már korábban, a 13. században is állt itt egy kapu, valószínűleg fából, majd 1333-ban épült egy erőd, amelybe belefoglalták a kaput. Ezt az erődöt egy év múlva a lakosság lerombolta. 1661-ben aztán teljesen átépítették, ekkor kapta mai formáját, érdekes, hogy a város felőli homlokzata egy barokk templomra hasonlít, míg a külső inkább egy erődre, ami a védelmi funkcióját hangsúlyozza.
Piazza di Martiri
Fagyi
A körforgalom és benne a merőleges zebra
Porta Galliera
Autóbuszállomás
A buszállomáson légkondicionált váróterem és egy makulátlanul tiszta mosdó fogadott. Előtte kicsit aggódtam, hogyan fogom eltölteni azt a néhány órát a busz indulásáig, attól féltem, bezár az állomás, és valahol kint kell majd várnom az utcán, ráadásul szombat este. Hát, kár volt aggódni! Az állomás egész éjjel nyitva van (szinte ötpercenként érkeztek a buszok még éjfélkor is!), két biztonsági őr mászkált körülöttünk és amíg vártam, azalatt kétszer mosták fel az egész állomást. Végül olvastam néhány órát a kényelmes váróteremben, aztán 23.25-kor kimentem, megnézni, mi a helyzet. Akkora forgalom volt, hogy 2 ember irányította a buszokat és az embereket. Az egyik rögtön megkérdezett mindenkit, aki kiment a peronra, hogy hová megy. Mutattam az applikáción, hogy a Lausanne-i buszt várom. Mondta, hogy a 25-ös kocsiállásról megy. Körbe kellett mennem, mert az állomás egy részét éppen felújították. Végül megtaláltam a 25-öst, ott állt a másik forgalomirányító, ő is megerősítette, hogy ide jön majd a busz. Türelmesen vártam, közben láttam, hogy a pasi többször körbejár, és azt kiabálja, "Flixbus, Traiani", gondoltam, biztos valaki késik, őt keresik. Közben közeledett a 23.50, gondoltam, megkérdezem, mi a helyzet a buszommal. A válasz: "go, 10 minutes", amit én úgy értelmeztem, hogy 10 perc múlva jön, és nyugodtan vártam tovább. Erre újra megismételte, hogy "go, 10 minutes", de most azt is hozzátette, hogy "sorry". Akkor jöttem rá, hogy azt mondta, 10 perce elment. Persze, kétségbeestem és felháborodtam, 3 órája itt várok, mégis lekésem, mert rossz információkat mondanak, de csak annyit tudott mondani, sorry. Már kezdtem tervezgetni, hogy jutok haza, ha lekésem a repülőt Milánóban, amikor odarohant a pasi, és elkezdett kiabálni, hogy ott van, menjek gyorsan. Kiderült, hogy a buszom végig ott állt velünk szemben, egy másik kocsiállásnál, ki volt rá írva, hogy Traiani, és ezek szerint eddig engem kerestek! Persze, rohantam, ahogy közelebb értem, már látszott, hogy a busz elejére, a szélvédő jobb alsó sarkába, egy kb. A5-ös papírra, filccel ki volt írva, hogy Lausanne, de ez onnan persze nem látszott, ahol mi álltunk. Amíg beszálltam, azért megkérdeztem a sofőröket, mégis miért van más kiírva felülre, mire felnéztek, azt mondták, ja tényleg, és levették a feliratot. Aztán a szokásos olasz módon reagáltak: "Mit idegeskedek, itt vagyok, nem? Megvártak, most már mehetünk, nem lesz semmi gond!" Hát, kellett vagy 10 perc, amíg megnyugodtam. Aztán már élveztem az utazást, kicsit aludtam is a háromórás úton.
A buszállomás éjszaka
Középen felújítás
Rengeteg busz
07.21.
3.10-kor érkeztünk meg a reptérre (előtte megálltunk a 2-es terminálnál is), kicsit olvastam, bóbiskoltam, aztán becsekkoltam, kiderült, hogy itt is sokkal kényelmesebb helyek vannak bent, mint kint, így még aludni is tudtam egy órát. 9.15-kor (percre pontosan!) felszálltunk, 10.55-kor már Budapesten voltunk, de valami gond volt a hátsó lépcsővel, így várni kellett a kiszállással. A Spar-ban vettem ennivalót, aztán kimentem a vasútállomásra. A 12.12-es vonattal elindultam, borzasztó meleg volt, Félegyházán, amikor felszálltam a csongrádi vonatra, szólt a kalauz, hogy inkább menjünk át a másik kocsiba, ott van légkondi. 14.20-ra hazaértünk, fél háromkor már a lakásban voltam.
Megérkeztünk a reptérre
A gépünk indulásra kész
Felszálllás
Alattunk az Alpok
Ez már Magyarország
Leszállás
Megérkeztünk
Ferihegy, vasútállomás
Csongrád
Könyvek
Hűtőmágnesek
Forrás:
