Utazások részletesen: Olaszország 2022

Olaszország

2022. július 6-15.

Előkészületek:

Áprilisban úgy döntöttünk, nem várunk tovább, és három év után újra megpróbálkozunk a külföldi nyaralással. Az volt a terv, hogy Olaszország déli részét fedezzük fel, az egyik központ Bari lesz, innen kirándulunk majd Matera-ba, megnézni a barlanglakásokat, Alberobello-ba, ahol a különleges manóházak, a trullik vártak bennünket, Ostuniba, a "fehér városba", és persze nem akartuk kihagyni Olaszország egyik legkülönlegesebb strandját, Polignano a Mare-t sem. De ha már ilyen délre utazunk, úgy gondoltuk, átmegyünk Nápolyba is, ahol várt ránk a Vezúv, Pompei és persze álmaim netovábbja, az Amalfi-part, azon belül is főleg Positano, amelyet két filmben is megcsodáltunk (Only you és a Napsütötte Toszkána, amelynek egyik jelenete ebben a gyönyörű városban játszódik.) Mint mindig, most is próbáltam a világörökségi helyszínekre felfűzni a programokat, végül egy kivételével mindet sikerült meglátogatni: Bari környékén a Sassi di Matera, Alberobello trullói, (a Castel del Monte legközelebbre maradt), a második helyszínen pedig Nápoly történelmi központja, a királyi palota Caserta-ban, Pompei és az Amalfi-part tartozik a világörökség kincsei közé.

Lefoglaltam a két szállást (5 éjszakát Bariban és 4-et Nápolyban), Bariba a repülőjegyet, a buszjegyet Bariból Nápolyba, és Nápolyból hazafelé a repülőjegyet. Néhány hét múlva a Wizzair törölte a nápolyi járatot, így a Ryanair-nél foglaltam jegyet, ez még olcsóbb is volt. Többször módosították az indulási időpontot, de ez már nem zavart minket, sőt, még kényelmesebb is volt, hogy később indultunk. Kicsit aggódtunk a repülés miatt, hónapok óta arról szólnak a hírek, hogy rengeteg járatot törölnek, mindennaposak a késések, mert kevés a földi személyzet, a leállás után nem mentek vissza azok, akik új állást kerestek a pandémia alatt. Végül mindkét gép óramű pontossággal szállt fel, és időben meg is érkezett (és még a bőröndünket sem vesztették el.) A nápolyi szállás gyanúsan olcsónak tűnt, később kiderült, valóban gyanakodnunk kellett volna...

Júl. 6. Budapest - Bari, Polignano a Mare

Szerdán reggel a 6.51-es vonattal mentünk fel Pestre (Hédi vitt ki bennünket az állomásra), Félegyházáig vonatpótló busszal utaztunk, az IC pedig annyi helyen megállt, hogy csak 9 után értünk fel Ferihegyre. Olyan gyorsan sorra kerültünk a biztonsági ellenőrzésen, hogy alig bírtuk meginni a vizet. 11.45-kor időben felszálltunk és 13.15-kor megérkeztünk Bariba. A reptér olyan közel van a tengerhez, hogy kiszálláskor a repülőgép lépcsőjéről láttuk a vizet! Megkaptuk a bőröndöt, megkerestük a buszmegállót, 14.20-kor indult a 16-os busz a városba, majdnem 40 percig tartott az út, elég külvárosi környéken utaztunk, sok katonai létesítményt láttunk.

Mindjárt felszállunk!

Bari Centrale

Háromkor a pályaudvar elé érkeztünk, innen kb. 20 perc volt gyalog a szállásunk. Amikor odaértünk, felhívtam a szállásadónkat, 10 perc múlva meg is érkezett rollerrel. Egy régi ház földszintjén alakítottak ki 3 apartmant, a miénk a középső volt. Már a képeken is látszott, hogy közvetlenül az apartman előtt van egy kis terasz, ahová ki lehet ülni reggelizni. Kiderült, hogy a két másik apartmanban is magyarok laknak, ráadásul az egyik nő szintén pedagógus. Maga a szoba nem túl nagy, de nagyon jól felszerelt, a konyhasarokban mosogató, mikró, egy kis rezsó. A fürdőszoba is modern és tiszta, bár a zuhanykabin nagyon szűk. Nagyon stílusos volt a díszítés, az ágyneműbe és az összes textíliába belehímezték az apartman nevét. Az egyetlen negatívum, hogy a szálláshoz tartozó reggelit egy kis kosárkában kaptuk meg, előre csomagolt sütemények formájában, ön napra előre! Persze, volt kávéfőző is, de ez nekünk nem sokat számított. Már korábban is tapasztaltuk, hogy az olasz reggeli általában egy kávéból és egy (általában édes) süteményből áll. Szerencsére a hűtőben volt tej, ásványvíz és gyümölcslé, bár csak egy napra.

Az apartman bejárata

Az ágyunk, felette a képen: Bari, Lungomare

Hímzés az ágyneműn

A konyhasarok

A konyha másik része

Éjjeliszekrény

A teraszunk

Lepakoltunk, átöltöztünk és indultunk is vissza az állomásra. 16.50-kor indult a vonat Polignano a Mare-ba, alig értük el, mert a jegykiadó automata borzasztóan lassan működött. Kb. 40 percig utaztunk dél felé, végig a part mellett. Az állomásról egyenesen a strandra indultunk, drámai látvány volt a két sziklafal közé zárt apró strand, a Lama Monachile. Bár már elég késő volt, még mindig elég sokan voltak. Mi is gyorsan lepakoltunk, és elindultunk a vízbe. Elég nehéz volt bejutni, alig bírtunk járni a köveken és nagyon erős volt a hullámzás is. Kb. fél óráig küzdöttünk a hullámokkal, közben többször is odavágott a víz bennünket a víz alatti sziklákhoz, szereztünk néhány kék-zöld foltot. A víz gyorsan mélyül, állítólag sziklaugró versenyeket is tartanak itt, amíg ott voltunk, néhányan megpróbálkoztak ezzel, oda sem mertünk nézni!

Polignano, vasútállomás

A híres strand a két sziklafal között

Lama Monachile

A híd pillérei alatt

Indulás a vízbe!

Lement a nap

A parton megszáradtunk, átöltöztünk, aztán sétáltunk egyet a városban. Először felmentünk a stranddal szemközti szikla tetejére, aztán pedig felfedeztük az óváros néhány utcáját.

Polignano egyébként egy 18.000 fős kisváros, a település ősét, Neapoliszt az i.e. 4. században alapították, a strandhoz közeli kőhidat például a rómaiak építették, és része volt a Via Traiana-nak, ami Rómát Brindisi-vel kötötte össze. Polignano leghíresebb szülötte kétségtelenül Domenico Modugno, akinek Nel blu dipinto di blu (vagyis a Volare) című dalának szövege a város egyik sétálóutcája fölött is olvasható.

Az óváros kapuja

A strand a szemközti szikláról nézve

Napsütötte sziklák

Az utca fölött a Volare szövege

Egy kebabosnál megvacsoráztunk, visszasétáltunk az állomásra és a 20.25-ös vonattal hazamentünk Bariba.

Hazaértünk!

Júl. 7. Ostuni, Monopoli

Reggel 7-kor keltünk, reggeli előtt bevásároltunk a közeli Penny-ben. Mivel csak 8-kor nyitott, előtte még megnéztük a szomszéd utcában lévő orosz templomot. A teraszunkon megreggeliztünk, aztán a 10 órás vonattal Ostuniba utaztunk.

Megérkeztünk Ostuniba

Az állomás épülete

Az állomás előtt már várt bennünket a busz, ami bevisz minket a városba. Megvettük a jegyünket a büfében, de a busz valami technikai probléma miatt végül mégsem indult el, de szerencsére néhány perc múlva jött egy másik, ezzel végül feljutottunk a hegy tetején fekvő városba.

Ezzel a busszal megyünk fel a városba! (Ja, mégsem...)

Ostuni egy 30.000 lakosú város, már a kőkorszakban is lakott volt. Hannibál seregei elpusztították, de a görögök újjáépítették, a neve is erre utal (Asto Néon - új város). Legfontosabb nevezetessége az óvárosa, amely hófehérre meszelt házairól a "La Cittá Bianca", vagyis fehér város melléknevet kapta. Egy modern városrészben szálltunk le, innen elég sokat kellett sétálnunk az óváros kezdetéig, azért itt is láttunk néhány szép épületet, templomot és egy pálmákkal teli parkot.

Ezután leértünk a Piazza della Libertá-ra, egy hangulatos térre, innen indultak az óváros kanyargós utcái felfelé, a katedrális irányába. Gyönyörűek voltak a szűk, macskaköves utcák, a hófehér házak a sok virág.

Piazza della Libertá, jobbra a San Francesco templom

San Vito Martire templom

Ezután a katedrális elé értünk. Érdekes, hogy nem volt elég széles a tér előtte, alig tudtuk a homlokzatot lefényképezni, mindig útban volt a szomszéd épület sarka. A katedrális (teljes nevén Santa Maria Assunta társkatedrális) helyén már 1000-ben templomot emeltek, majd a román stílusú templomot 1456-ban egy földrengés lerombolta. 1495-ben újjáépítették gótikus stílusban, ekkor készült a homlokzatot díszítő gyönyörű rózsaablak is.

A katedrális homlokzata

Ezután tovább sétáltunk a hófehér falak között, néhány utca végéről gyönyörű volt a kilátás a néhány kilométerre fekvő tengerre.

Nagy nehezen megtaláltuk a buszmegállót (senki sem tudta pontosan, hol van) és visszamentünk az állomásra. A fel nem használt jegyeket (a buszon nem működött az érvényesítő) becseréltük ásványvízre a büfében, aztán átmentünk Monopoliba.

Újra az állomáson

Monopoliban elég messze volt az óváros az állomástól, addig modern utcákon sétáltunk végig. Az óváros gyönyörű volt, először megnéztük a kikötőt, lefényképeztük a hajókat (valamiért mindegyiken rengeteg labdát láttunk), aztán a néhány percre lévő strandon végre bevetettük magunkat a habokba. Itt homokos volt a part, így könnyebb volt bejutni, viszont elég koszos volt a víz, nemcsak a parton, hanem beljebb is. Egy ideig lebegtünk az óriási hullámokon, aztán a közeli parkban leterítettük a törölközőt a fűben és napoztunk. Amikor megszáradtunk, átöltöztünk és felfedeztük a várost.

Megérkeztünk Monopoliba

Monopoli kikötője

Háttérben a vár

Halászcsónakok a kikötőben

Pillantás a kikötőre, jobbra a vár

Az óváros kapuja, a Porta Dell antico Porto

Utcarészlet

A vár bejárata

Sétány a tengerparton, Lungomare Santa Maria

A strand

Hullámok, háttérben az óváros

A katedrális tornya a fűből, ahol napoztunk

Vége a napozásnak

Monopoli egy kb. 50.000 lakosú kisváros, nevének jelentése: "egyetlen város". Az elnevezés onnan származik, hogy a közeli Gnathia város elpusztításakor annak lakói ide menekültek az osztrogótok elől. A város a 15. század végén Velence fennhatósága alá került, ettől kezdve az Adria egyik jelentős kikötőjévé vált. Várát, amely közvetlenül a halászkikötő közelében áll, V. Károly építtette.

Először végigsétáltunk a római fal mentén, (lent játszótér és egy kortárs kiállítás), aztán elindultunk "toronyiránt" az óváros szűk utcáin.

Bejárat virágokkal

Ahogy az óvárosban sétáltunk, egy templomra bukkantunk, amelynek bejáratát nagyon érdekes (vagy inkább morbid) ábrákkal díszítették, mindenütt koponyákat, csontokat láttunk. A templom neve Santa Maria del Suffragio, (vagyis a Purgatórium temploma), 1687-ben kezdték építeni, barokk stílusban, a neve (és a sok halállal kapcsolatos ábra) pedig arra utal, hogy a közeli katedrális leomlott harangtornyának áldozatainak emlékére emelték. A legijesztőbb rész nem a hatalmas kupolával borított főhajóban, hanem az egyik oldalsó teremben várt minket, ahol felöltöztetett csontvázak néztek ránk óriási üvegszekrényekben. Hátborzongató volt! Összesen 9 múmiát állítottak ki, 7 férfi, 1 nő és 1 gyerek, akik mind 1770 és 1830 között haltak meg. A felnőttek fekete ruháján a vörös lángnyelvek arra utalnak, hogy mindannyian a testvériség tagjai voltak.

A Santa Maria del Suffragio templom homlokzata

A templom bejárata

Az oltár

Kupola

Ezután megnéztük Monopoli katedrálisát, amely a hangzatos Maria Santissima della Madia névre hallgat. Helyén 1107-ben kezdtek el templomot építeni, amely csak 1422-ben készült el, román stílusban. Három harangtornya volt, amelyből kettő egy ostrom során sérült meg, a harmadik pedig 1686-ban omlott össze, és megölt 40 lakost. 1742-ben új templomot kezdtek építeni, ezt már barokk stílusban. Érdekes, hogy nincs előtte nagy tér, így nem igazán érvényesül a homlokzata. A katedrálisban éppen esküvő volt, belestünk egy pillanatra.

A katedrális homlokzata

Esküvői virágdísz

Bár olvastuk, hogy Olaszország déli részén a szieszta alatt zárva vannak az éttermek, de azért meglepődtünk, amikor a kinézett étteremben közölték, hogy még nincsenek nyitva, jöjjünk vissza este hétkor. Szerencsére már fél hét volt, úgyhogy addig sétáltunk az óvárosban. Megkóstoltuk a helyi jellegzetességet, a fülecske (orecchiette) tésztát paradicsomos raguval, és rendeltünk egy óriási tál tenger gyümölcseit, még polipot is ettünk. Végül visszasétáltunk az állomásra, és ugyanazzal a vonattal mentünk haza, mint tegnap.

A vacsora: a híres orecchiette (fülecske) tészta

Tenger gyümölcsei

Megkóstoltam a polipot

Itt vacsoráztunk

Júl. 8. Bari

Már éjszaka elkezdődött a zivatar, sőt, egész délelőtt zuhogott, így ki sem mozdultunk az apartmanból. Olvastunk, megnéztük a leveleinket és a híreket. Egykor végre elállt az eső, így elindultunk a városba.

Bari egy 320.000 lakosú kikötőváros, ipari és oktatási központ, Puglia székhelye, Dél-Olaszország második legnagyobb városa. Az illírek alapították, a rómaiak alatt a Via Traiana fontos állomása volt, de birtokolták a bizánciak és a normannok is. A város fejlődésében fontos szerepet játszott egy lengyel királyné, Sforza Bona is, aki miután Lengyelországban megözvegyült, visszatért Itáliába és haláláig támogatta Bari szellemi életét. (Érdekes, hogy az ő egyik lánya, Izabella, Szapolyai János feleségeként magyar királynő lett, másik lánya, Anna pedig (49 évesen!!) Báthory István felesége lett.)

Miután a vasútállomás előtti térről indulva végigsétáltunk a négyzetrácsos szerkezetű Murattiano negyeden (Napoleon sógora, Joachim Murat nápolyi király terveztette 1813-ban,, amikor Bari "kinőtte" a fallal körülvett óvárost), egy gyönyörű, palotákkal szegélyezett térre értünk, amelynek keleti oldalán észrevettük a Teatro Margherita 1914-ben megnyitott épületét, amelyet először bevásárlóközpontnak néztünk. Elindultunk a színház felé, mert mellette már látszott a vitorlások, halászhajók árbócerdeje, vagyis a tenger! Kiültünk a tengerparti sziklákra, élveztük a szelet és a végtelen hullámok látványát és hangját.

Piazza Umberto I.

Teatro Margherita

Bari kikötője

Szelfi a parton

Ezután a városfal kapuján keresztül bementünk az óvárosba. "Barivecchia" a régi és új kikötő közötti félszigeten fekszik, keleti részén még mindig áll a városfal. Épületei az apuliai romanika szép példái. Sétáltunk a girbegurba utcákon, rengeteg üzlet, étterem s persze lakóházak is. A házak egy részét renoválták, főleg belülről modernizálták, kívülről azért meghagyták őket eredeti állapotukban. Sok ház földszinti bejárata nyitva volt, azon keresztül szellőztettek, az ajtóba pedig egy csipkefüggönyt akasztottak, hogy ne lehessen belátni. (Ezt a trükköt azóta én is bevetettem otthon, mi is csak a bejárati ajtón keresztül tudunk huzatot csinálni.) Minden sarkon egy-egy hangulatos tér, paloták, apró templomok és kápolnák, boltívek és árkádok, száradó ruhák és pici, de hangulatos erkélyek mindenütt.

Háttérben a városfal, mögötte az óváros

Az egyik kis sikátorban egy érdekes templomra bukkantunk, amelyet (a hagyomány szerint) 1002-ben építettek annak emlékére, hogy II. Orseolo Péter, velencei dózse segítségével felszabadították Barit a szaracén uralom alól. (A régészeti kutatások később bebizonyították, hogy a templom ennél később, a 12. században épülhetett.) Homlokzatát rózsaablak és faragott kapu díszíti.

San Marco dei Veneziani

Ezután megnéztük Bari egyik legfontosabb nevezetességét, a San Nicola bazilikát. Története 1087-ben kezdődik, amikor itáliai tengerészek a törökországi Myrából elrabolják és Bariba hozzák Szent Miklós csontjait. Ekkor kezdik el építeni a templomot, amely 1197-es felszentelése óta mind a katolikus, mind az ortodox keresztények búcsújáró helye lesz, egyben egyike Európa legfontosabb keresztény központjainak. A bazilika négyszögletű, masszív, várhoz hasonló épületét többször átépítették, kriptájában őrzik Szent Miklós ereklyéit, de még Nagy Lajos királyunk is ajándékozott egy ereklyetartót a templomnak, amikor 1350-ben elfoglalta Barit.

San Nicola

Szent Miklós szobra a bazilikával szemben

Jobbra a bazilika erődszerű fala, középen a tengeri sétányra vezető kapu

A bazilika kriptája

Lungomare

Ezután az óváros másik jelentős templomát néztük meg, a San Sabino székesegyházat. Már a 6. században állt itt egy katedrális, amely később elpusztult, a helyén a 10. században újabbat építettek, amelyet a normannok égettek fel. A román stílusú, háromhajós katedrális végül a San Nicola mintájára épült fel a 12-13. században, homlokzatát rózsaablak, harangtornyát pedig arab motívumok díszítik. Itt is éppen esküvőt tartottak, de azért be tudtunk kukkantani néhány percre.

A katedrális homlokzata

Esküvő

Ezután megnéztük a félsziget nyugati oldalán álló Castello Normanno-Svevo várat, amelyet 1233-ban építettek a korábban itt álló, de lerombolt normann vár helyére. A vár a már említett Sforza Bona hercegnő tulajdona volt, halála után a nápolyi királyoké lett, akik kaszárnyának és börtönnek használták, ma pedig múzeum működik benne. Az erődöt három oldalról várárok veszi körül, negyedik oldalát pedig a tenger védi.

A vár egyetlen bejárata

Ezután visszamentünk az óvárosba, éppen azon az utcán, ahol a fülecske-tésztát (olaszul: orechiette) készítő nénik dolgoztak az utcára kitett asztalokon. Boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal vágták darabokra a tésztakígyót és formálták a darabokat fülecske formára, az elkészült tésztát pedig kiterítették egy asztalterítőre száradni.

Készül az orechiette tészta

Az óváros és az újváros határán figyeltük meg ezt az ötletes és szemet gyönyörködtető módját az akadálymentesítésnek. (Bariban sok helyen találkoztunk azzal, hogy a magas járdaszigeteket akadálymentessé tették, ennek nagyon örültünk, amikor bőrönddel közlekedtünk.)

Akadálymentesítés

Miután alábbhagyott az eső, visszasétáltunk a Corso Vittorio Emanuele II.-re, és megnéztük az itt álló, 19. században épült palotákat, például Bari legrégebbi színházát, az 1854-ben épült Teatro Piccinni-t, amelyet egy helyi zeneszerzőről neveztek el, és a kormányzó palotájának érdekes alaprajzú és erőteljes színű épületét.

Corso Vittorio Emanuele II.

Piazza della Libertá

A Palazzo dei Governo épülettömbje

Teatro Pizzini

A Palazzo dei Governo bejárata

Teatro Pizzini

Piccinni, a színház névadója

Útközben hazafelé a Piazza Umberto I. téren észrevettük Bari egyetemének épületét, a Palazzo Ateneo-t. Az egyetem névadója, az egyetem egykori hallgatója, Olaszország egykori miniszterelnöke, Aldo Moro, akit 1978-ban elrabolt és meggyilkolt egy szélsőbaloldali terrorszervezet.

Palazzo Ateneo, Bari egyeteme

Mivel újra esni kezdett, így hazaindultunk. Még az esernyő alatt is megáztunk, az utcánkban hömpölygött a víz az úttesten. Miközben próbáltuk kikerülni az autók által felvert vizet, érdeklődve figyeltük, hogy birkóznak meg a 30-40 centis vízzel a rolleresek. A Penny-ben bevásároltunk és otthon finom borsólevest és lasagne-t ettünk vacsorára. Este hallgattuk a ház zajait, hangos veszekedést, bulizást; igazi olasz hangulat volt!

A vacsora: helyi borsóleves

Júl. 9. Matera

Reggeli után az állomásra indultunk. Bariban több vasúti társaság is üzemeltet vonatokat, ezért nagyon figyelni kell, melyik állomásról is indul a vonatunk. Matera-ba például egy keskeny nyomtávú vonat jár, amit a Ferrovie Appulo-Lucane nevű társaság üzemeltet. 9.57-kor indultunk, a város környékén lépésben haladtunk, így csak dél előtt értünk Matera-ba.

Matera egy 30.000 lakosú város Basilicata régióban, a Gravina di Matera szurdokvölgyében. Történetét meghatározza, hogy elég távol esett a fontosabb kereskedelmi útvonalaktól, így sem a görögök, sem a rómaiak nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Fellendülése a normann hódításokkal kezdődött, ekkor érseki székhellyé vált, majd ferences és domonkos szerzetesek telepedtek meg a városban. Egy időben Basilicata székhelye is volt.

Legfontosabb nevezetessége a Sassi di Matera, amely egy őskor óta lakott barlangrendszer, amelyben még az 1950-es években is éltek emberek áram és víz nélkül. Ez volt Olaszország egyik legnagyobb nyomornegyede. A 20. század elején Matera lakosságának 70%-a (!) a barlanglakásokban lakott, ivóvíz és csatornázás nélkül. Érdekes, hogy erre a tényre egy regényben, ("Krisztus megállt Ebolinál") hívta fel a figyelmet Carlo Levi, festő, író és politikus. A 20-as években egyszer már megpróbálták a barlanglakásokat felszámolni, de a lakókat ekkor még nem sikerült kiköltöztetni. Aztán az ötvenes években neves építészek modern városnegyedeket terveztek, a barlanglakások bejáratát pedig befalazták, hogy megakadályozzák a lakók visszaköltözését. Az ekkor romlásnak indult barlanglakásokat aztán a 80-as években felújították, most üzletek, éttermek, szállodák működnek bennük, de úgy láttuk, sokat még mindig laknak. Matera városa számos film hátteréül szolgált, többek között itt forgatták Mel Gibson Passióját 2004-ben.

Matera modern vasútállomásától egy bevásárlóutcán sétáltunk végig, gyönyörű épületeket, templomokat láttunk. Először a San Francesco d'Assisi gyönyörű barokk épületét néztük meg, amelyet a 13. században alapítottak, épült hozzá kolostor is. A 17. század végén barokk külsőt kapott, freskóit állítólag ferences szerzetesek festették. Az 1930-as években a kolostort elbontották, így ma már csak a templom áll.

A másik vasútállomás Bariban

Innen indul a kisvasút Matera-ba

Matera modern állomása

Matera, Corso

San Francesco d'Assisi

Modern szobor a templom előtt

Ezután továbbsétáltunk a Via del Corso folytatásán, a Via Ridola-n és megnéztük San Francisco közelében álló, szintén barokk stílusban épült Purgatorio-templomot. A Monopoliban már látott, hasonló nevű templomhoz hasonlóan, ennek a bejáratát is rengeteg koponya, csont és morbid figura díszíti. A templom 1747-ben épült, a lakosság pénzügyi támogatásával. Érdekessége a nyolcszögletű kupolája és az érdekes vonalú homlokzata.

Santa Anime del Purgatorio

Néhány méterre innen áll a Santa Chiara templom, amelynek egyszerű, csak néhány festménnyel díszített falait szintén megcsodáltuk. Érdekes, hogy a XIII. Gergely pápa által 1578-ban a városba telepített Santa Anime del Purgatorio nevű szerzetesrend tagjai először ezt a templomot építették fel 1644-ben, de ezt végül a klarissza apácák vették birtokba, a szerzetesek pedig másik templomot építettek maguknak. (Az előbb látottat.) A klarisszák templomához kolostorépület is tartozott, ebben most a régészeti múzeum működik.

Santa Chiara

IV. Károly képe a templomban

Innen néhány méterre aztán megláttunk egy teraszt, ahonnan az egész sassit be lehetett látni, csináltunk néhány képet, aztán bevetettük magunkat a barlanglakások közé. Lépcsők és kövek mindenütt, a messziről látotthoz képest meglepően sok nyoma az életnek, úgy tűnt, nemcsak turisták nyüzsögnek a házak között, hanem sok házban laknak is, amellett, hogy majdnem mindenütt ajándéktárgyakat, helyi textíliákat, ennivalót, hűtőmágneseket árultak, és persze láttunk rengeteg éttermet és panziót is. Néhány barlanglakást múzeummá alakítottak, de ezekbe nem mentünk be, inkább sétáltunk és élveztük a hangulatot.

A szurdok túloldala

A Santi Piero e Paolo templom felülnézetből

A sassi keleti határát jelentő út, a Via Madonna della Virtú

Santi Piero e Paolo

Háttérben fent a dóm

Miután kijöttünk a sassi-ból, még sétáltunk egyet a városban, aztán visszamentünk a vasútállomásra.

Séta közben rábukkantunk a bencés szerzetesek számára 1233-ban épült San Giovanni di Battista templomra, amelynek román homlokzatát faragott portál és egy Madonna-szobor díszíti. Nem messze innen áll az 1642-ben épült kis San Biagio-templom, amely Szent Balázs tiszteletére épült egy egykori városkapu helyén, és amelynek főhomlokzatát két karcsú harangtorony díszíti.

San Giovanni di Battista

San Biagio

Miután nagy nehezen bejutottunk az állomás épületébe (először nem találtuk a bejáratot, aztán kiderült, csak akkor tudunk bemenni, ha érvényes jeggyel rendelkezünk, így az automatánál megvettük a jegyet), a 15.27-es vonattal hazajöttünk. (Közben Modugno állomáson 30 percet álltunk, elég komoly veszekedés alakult ki, majdnem verekedés is lett belőle, de végül számunkra nem derült ki, mi volt a késés oka.)

Matera vasútállomása

Amikor hazaértünk Bariba, a megszokott út helyett a párhuzamos utcát választottuk, így útközben még megnéztük a hagymakupolás Orosz templomot, vagyis a Csodatévő Szent Miklós templomot, amelyet 1913-ban kezdtek el építeni II. Miklós cár megbízásából és amely Bari ortodox közösségének temploma. Ezután hazasétáltunk, megvacsoráztunk, aztán a teraszon fagyiztunk.

Az Orosz templom

A vacsora: puglia-i leves

Mozarellás, paradicsomos gnocchi

Júl. 10. Alberobello, Bari

Reggel 7.30-kor keltünk, ezúttal busszal indultunk Alberobello-ba. A vasútállomással szemben indult a busz, egy közeli boltban kellett megvenni a jegyet, szigorúan ellenőrizték a maszkot (csak FFP2-vel lehetett felszállni), jó néhány embert otthagytunk a megállóban, mert nem fértek fel.

Megérkeztünk Alberobello-ba

Alberobello egy 10.00 fős kisváros Baritól délkeletre, a Murgia-fennsíkon. Hírnevét a trullóknak, ezeknek a kis, süveges építményeknek köszönheti. Érdekes, hogy az olasz kormány már 1910-ben védetté nyilvánította a trullókkal teli domboldalt, a Monti negyedet, 1996 óta pedig a város az UNESCO világörökség része.

A trullókat minden kötőanyag és fa tartószerkezet nélkül, kizárólag kőből építik. A legenda szerint azért, hogy az adószedők érkezésekor könnyen szét tudják szedni, majd utána újra össze tudják rakni. A király parancsa szerint ugyanis a hűbéruraknak már nem az általuk birtokolt terület nagysága szerint, hanem a területen álló kőépítmények után kellett adót fizetni. A trullók tetejre különböző jeleket festettek, amelyeknek a jelentése még nem tisztázott.

10-kor megérkeztünk, követtük a Zone Monumentale feliratot, hamarosan meg is érkeztünk a Piazza Gian Girolamo-ra, ahonnan klassz kilátás nyílt a trullókkal teli domboldalra. Csináltunk néhány képet, aztán bementünk a kis Santa Lucia templomba, megcsodáltuk a színes üvegablakát, aztán irány a trulli-negyed!

Kilátás a trullókra

Santa Lucia

A domb tetejére felérve megnéztük a Sant'Antonio templomot, amely 1925-ben épült és úgy néz ki, mintha több trullót építettek volna össze. Éppen misét tartottak, de azért benéztünk.

Sant'Antonio

Ezután végigsétáltunk a főutcán, vettünk képeslapot, aztán visszamentünk a buszmegállóba és a 11.55-ös busszal visszamentünk Bariba.

Egykor megérkeztünk Bariba, a Lungomare-n kisétáltunk a strandra. Az oda vezető út, nem volt túl izgalmas, a város felőli oldalon monumentális középületeket láttunk, nyoma sem volt az óvárosra jellemző hangulatnak. Aztán megérkeztünk a Pane e pomodoro nevű strandra, ahol végre csodálatos volt a part és a tenger is. A víz gyönyörű tiszta, beúsztunk egy zátonyhoz, napoztunk a sziklákon. Amikor kijöttünk a vízből, észrevettük, hogy mindenkit kitereltek a partra, valószínűleg azért, mert elég veszélyesen kezdett hullámozni a tenger. Napoztunk, néztük a hullámzást, aztán hazasétáltunk (2,6 km). Útközben megnéztük a San Giuseppe nevű templomot, vettünk dinnyét, vacsorára pedig gnocchi-t ettünk pesto-val.

Bari, tengerpart

Lungomare

A Pane e pomodoro strand

A bal oldali zátonyon napoztunk

San Giuseppe

A vacsora: gnocchi pesto-val és olivás kenyér

Júl. 11. Bari, Nápoly

Reggeli után összepakoltunk, a bőröndöt és a táskákat az apartmanban hagytuk és elindultunk az óvárosba. Nézelődtünk, vásároltunk délig, visszafelé a Via Sparano-n, vagyis Bari bevásárlóutcáján sétáltunk végig, láttunk egy modern templomot, a San Ferdinandot-t, gyönyörű palotákat, a földszintjükön drága üzletekkel és az Umberto I. tér egyetemmel szembeni oldalán egy épületet, amelyen a firenzei árvaházhoz hasonló díszítést vettünk észre. Elhoztuk a csomagokat és kisétáltunk az állomásra, aztán megkerestük, honnan indul a Flixbus (hárman háromféle helyre mutattak).

Az óváros bejárata a Murattiano negyed felől

Barivecchia

A modern San Ferdinando templom

Szecessziós palota a Via Sparano-n

Via Sparano, Bari bevásárlóutcája

Piazza Umberto I.

Az Ordine assistenti sociali épülete

Piazza Aldo Moro, a szökőkút mögött a vasútállomás épülete

13.30-kor indultunk Nápolyba, az autópályán volt egy baleset, emiatt másfél órás késéssel, hatkor értünk Nápolyba. Megkerestük a szállásunkat (a vasútállomásról néhány méterre), de kiderült, hogy átverés áldozatai lettünk (még sohasem történt ilyen velünk), a szállás egyszerűen nem is létezik! A lakásban egyetemista lányok éltek, azt mondták, már hónapok óta nem működik a szállás. felhívtam a booking.com-ot, de nem lehetett elérni őket. A lépcsőházban ülve gyorsan foglaltunk egy másik szállást, ez Barra-ban volt, egy közeli kisvárosban. Mivel 8-ig oda kellett érni, gyorsan vonatra szálltunk és odautaztunk. Alig találtuk meg, (később kiderült, hogy azért, mert egy másik Barra nevű állomásra mentünk), még egy helyi lakost is megkértünk, vigyen el bennünket a kocsijával. Végül nagy nehezen megtaláltuk, de itt is zárt ajtók fogadtak bennünket. Olaszul írt üzenetekben közölte a házigazda, hogy valószínűleg rossz volt a naptár a honlapon, mert a szállás nem szabad, már kiadta másnak. Nagyon kétségbeestünk, már kezdett sötétedni, ott álltunk a világ végén és nem volt szállásunk! Végül találtunk egy jót, de ezt már nem mertem lefoglalni (és kifizetni), inkább gyorsan visszaindultunk az állomásra (ez már az igazi állomás volt, tényleg hamar odaértünk), de amíg vártunk a vonatra (ami persze késett), kiderült, hogy közben kiadták a szobát. A vonaton állva végül találtunk egy szállodát, le is foglaltuk, itt éjfélig volt recepció, és ez is aránylag közel volt a vasútállomáshoz. Persze, ez sem volt olyan egyszerű, először rossz helyen kerestük, mert több hasonló nevű szálloda is volt az állomás közelében. Már este 10 volt, fáradtak és idegesek voltunk, de végre megtaláltuk az apartmant. Egy ház 2. emeletén egy lakás egyik szobáját és fürdőszobáját kaptuk meg, a szállásadó nem beszélt angolul, de egy fordítóprogrammal azért tudtunk kommunikálni. A lakás egyébként gyönyörű, óriási a szobánk, a fürdőszobában táncolni lehetne, bár wifi nincsen. Gyorsan lezuhanyoztunk és alvás.

Pihenő Bari és Nápoly között

Háttérben a Vezúv

A szállásunk konyhája

Fürdőszoba zöldben

Az ágyunk

Szekrény

Éjjeliszekrény

Júl. 12. Pompei, Vezúv, Nápoly

Korán keltünk, a vasútállomáson, a vonatra várva megreggeliztünk, és a 9.09-es vonattal elindultunk Pompei-be. A Circumvesuviana nevű vonattal utaztunk, ez olyasmi, mint Pesten a HÉV, rengeteg megállóban megáll és elég lassú. Óriási tömeg volt rajta (ezzel lehet eljutni a az Amalfi-partra is), csak Herculeanum után tudtunk leülni. Gyönyörű tájon mentünk, jobbra a tenger, balra pedig végig a Vezúv fenyegető tömbje.

Kilátás az erkélyünkről

A ház bejárata

Megérkeztünk Pompei-be

A Circumvesuviana vonata

Miután leszálltunk, megkerestük, honnan indul majd a busz a Vezúvra (éppen az állomás előtt van a megálló), aztán megvettük a jegyet Pompei városába. Még a vasútállomáson vettünk egy (magyar nyelvű!) könyvet, amiben rengeteg kép és leírás mutatja be, hogyan is nézett ki egykor a romváros. Kiválasztottunk néhány helyszínt, amit meg akartunk nézni (az egészre egy hét is kevés lenne), aztán elindultunk.

Pompei ókori romváros Campania tartományban (érdekes, hogy helyesen Pompeii-nek, vagy Pompeji-nek kellene írni, hogy megkülönböztessük a mai várostól). Az oszkok alapították, de később birtokolták a görögök, az etruszkok, majd i. e. 80-ban elfoglalták a rómaiak. A városnak virágkorában 20.000 lakosa volt, a környék volt a rómaiak kedvenc üdülőhelye. A Vezúv kitörése pusztította el 79-ben, évszázadokig hamu alatt feküdt, a 16. században teljesen véletlenül fedezték fel folyószabályozási munkálatok közben. Hivatalosan 1748-ban kezdték meg az ásatásokat, 10 ével azután, hogy felfedezték Herculeanumot. Pompeii pusztulásához egyébként a vulkánkitörés mellett a 62-ben történt pusztító erejű földrengés és a kitörést követő cunami is hozzájárult.

A romváros bejárata

Fent a Porta Marina, balra a Villa Suburbana

Villa Suburbana

Bazilika, háttérben a Tribunal

Forum

A Faun háza

Leda háza

Kisszínház

Nagyszínház

Forum

Ezután bementünk az Antiquarium-ba, ami tulajdonképpen egy kiállítás. Mivel nem volt sok időnk, csak a minket legjobban érdeklő dolgokra koncentráltunk. Megnéztük például azokat a gipsznyomatokat, amelyek úgy készültek, hogy a megszilárdult lávában az emberek teste által kitöltött és később kiürült üregbe gipszet öntöttek.

Antiquarium

Éppen elértük a 12.35-ös buszt, meglepően kevesen voltak rajta, kényelmesen ültünk. Először az autópályán visszamentünk egészen Torre del Greco-ig, aztán elindultunk felfelé. Szűk utcák először a házak között, aztán szerpentinek a hegyoldalban, minden kanyarban dudáltunk, hogy figyelmeztessük a szembejövőket. Fél kettő körül értünk fel, nézelődtünk (árusok, büfék mindenütt), aztán ellenőrizték a jegyünket (csak online lehet venni és fent nincs hálózat, ezért mi már Nápolyban, az állomáson megvettük), aztán elindultunk felfelé a 860 méteres úton. Tényleg elég meredek, kavicsos és csúszós volt az út, figyelni kellett, hová lépünk. Árnyék semmi, szerencsére fújt a szél, így nem volt nagyon melegünk. Gyönyörű volt a kilátás, végig láttuk a tengert, a hajókat. Kb. 30 perc alatt felértünk a kráterhez, belenéztünk, fényképeztünk. Persze, tudtuk, hogy nem fogunk izzó lávafolyamokat látni, de azért érdekes volt a meredek falú kráter. (Hazaérve olvastuk, hogy egy turista két nappal később szelfizés közben belezuhant a kráterbe, mentőhelikopter hozta ki, de szerencsére túlélte.)

A Vezúv napjaink egyik leghíresebb és legveszélyesebb vulkánja, több mint 3 millió ember lakik a közvetlen közelében. Legutoljára 1944-ben tört ki, de leghíresebb kitörése 79-ben volt, amikor elpusztította Pompeii-t, Herculeanumot és még néhány települést. Érdekes, hogy a kitöréskor megváltozott a formája, az akkori kúp felrobbant és a vulkán belsejében kialakult egy újabb kráter. (Ez a magyarázata annak, hogy miért nem láttuk a vonatból és a buszból a kráterre vezető utat és az ott lévő épületeket.) A mostani kráter neve Gran Cono, az egykori kráter maradványa pedig, ami körülöleli a mostani krátert a Monte Somma.

Érdekes, hogy már a reneszánsz idején megindult a "vulkánturizmus" (Goethe háromszor mászta meg a Vezúvot!), ami a 19. században élte virágkorát, ekkor siklóvasút vezetett fel a vulkán tetejére (az ötlet természetesen egy magyartól származott), amelyet 1880-ban nyitottak meg, de a sorozatos kitörések megrongálták a pályát, ami az 1944-es kitöréskor teljesen megsemmisült.

Ezzel megyünk fel a Vezúvra!

Bejárat a vulkánhoz

A parkoló a magasból, háttérben a Monte Somma vonulatai

A Vezúv krátere

Lefelé már könnyebb volt az ereszkedés, bár továbbra is figyelni kellett arra, meg ne induljon a talpunk alatt néhány nagyobb kavics.

Indulunk lefelé

A 15.15-ös busszal mentünk le, annyira kevesen voltak, hogy legelöl ültünk, így egészen közelről láttuk a hajmeresztő kanyarokat. A 16.12-es vonattal visszamentünk Nápolyba. Most sokkal kevesebb helyen álltunk meg, másnap reggelre ki is néztünk egy ugyanilyen gyorsjáratot (DD jelzéssel).

Újra az állomáson

Otthon bevásároltunk, hazasétáltunk, ettünk egy kis fagyit az erkélyen, (le is fényképeztük az utcáról az erkélyünket, ami már a szomszéd utcára nyílk) aztán elindultunk a városba.

Sétáltunk a Via Tribunale-n, vettünk Aperol és Limoncello Spritz-et, ettünk pizzát, megnéztük a dómot és fél 10-kor hazamentünk. Lezuhanyoztunk, aztán naplóírás, spanyol és alvás.

Az erkélyünk a 2. emeleten

Nem mentünk el a vasútállomásig, hanem a Via Firenze-n végigsétáltunk a Piazza Principe Umberto-ig, Inne a Via Rosaroll-on mentünk tovább, és a Via Casanova-n balra fordulva megnéztük a Sant'Anna a Capuana templom homlokzatát, amely alig látszott az előtte felállított bódéktől.

Sant'Anna a Capuana

Via Casanova

Ezután megnéztük a Porta Capuana tömör bástyáit. A kapu (nevével ellentétben) nem a Nápolyt Capua-val összekötő út mentén állt, hanem az itt álló Castel Capuano várról kapta a nevét. Ez az egykori nápolyi várfal egyik fennmaradt kapuja, a 15. században helyezték át ide. A kapu mögött már látszott a Santa Caterina a Formiello templom kupolája. A templomot 1510-ben alapították az alexandriai vértanú, Szent Katalin emlékére. Sajnos az előtte lévő teret éppen átépítették, így nem igazán érvényesült a szépsége.

Porta Capuana

Santa Caterina a Formiello

Ezután végre megláttuk azt a várat, amiről a környék minden középülete a nevét kapta, a Castel Capuano-t. A várat I. (Gonosz) Vilmos, Nápoly első uralkodója építette, majd II. Frigyes tette királyi rezidenciává. Később bírósági hivatalokat telepítettek ide, az alagsorában pedig börtön működött. Érdekes, hogy Piazza Enrico de Nicola felőli homlokzatnak csak a fele látszik, mert egy egész házsort építetetk elé. (Az óratorony a homlokzat felénél van.)

Piazza Enrico de Nicola

Castel Capuano

Miután megkerültük a várat (egy egész háztömböt elfoglal), a másik bejáratával szemben megláttuk a Via dei Tribuali-t, Nápoly egyik legfontosabb utcáját, amely átszeli az egész óvárost. Eredeti elnevezése Decumano Maggiore, az ókorban decumanus-nak nevezték a főutcákat, és a nápolyiak megtartották az eredeti elnevezést. Tipikus nápolyi utca, rengeteg üzlettel, étteremmel, számos középkori, reneszánsz, barokk és rokokó palotával és templommal. Mivel már este volt, nem a nevezetességekre koncentráltunk, inkább a hangulatot akartuk átérezni, és persze megkóstolni az eredeti, nápolyi pizzát.

A Castel Capuano homlokzata a Via Tribunali felől

Via dei Tribunali

Aperol spritz és Limoncello spritz

Pio Monte della Misericordia

Pizza articsókával és gombával

Pizza Margherita

Itt vacsoráztunk

A San Lorenzo Maggiore harangtornya

Esti hangulat

A Via dei Tribunali végén egy kis kiszélesedő térre jutottunk, ahol megnéztük a Santa Maria Maggiore alla Pietrasanta bazilika érdekes épülettömbjét, furcsa volt a homlokzata, utólag kiderült, hogy nem véletlenül, igazából sohasem készült el a templom, a a homlokzata is befejezetlen maradt. A helyén már a 6. században ókeresztény bazilika állt, harangtornya pedig egyike a legrégebbieknek Olaszországban.

Santa Maria Maggiore

A Santa Maria Maggiore harangtornya

Ezután megpillantottuk a San Pietro a Majella templom tornyát, ami Nápoly egyik legjelentősebb Anjou-kori építménye. A 14. században épült egy remete tiszteletére, akiből aztán pápa lett. A kolostorépületében zeneakadémia működik a 19. század eleje óta.

San Pietro a Majella

Santa Maria Maggiore

Ezután visszasétáltunk a Via dei Tribunalin, balra fordultunk a Via Duomo-n, hogy megnézzük a dóm fenséges épületét. A Nápolyi dóm, vagy teljes nevén a Santa Maria Assunta katedrális, a város fő temploma, az egyházmegye főszékesegyháza. A 13. században kezdték építeni I. Anjou Károly megbízásából, egy ókeresztény bazilika romjaira. A 17. században egy földrengés megrongálta, ekkor barokk stílusban építették újjá. Itt őrzik San Gennaro vérét, amelyet évente kétszer kihoznak a templomból. Az egyébként szilárd halmazállapotú vér ilyenkor cseppfolyóssá válik, és ez a mindig megismétlődő csoda megóvja a várost a katasztrófától. Sajnos, a dóm már nem volt nyitva, így csak kivülről tudtuk megcsodálni harmonikus homlokzatát. Ezután a Porta Capuana felé hazamentünk.

A dóm

Júl. 13. Amalfi, Positano, Sorrento

Reggel korán keltünk, de a végén persze megint futva értük el a vonatot. A tegnap kinézett 8.02-essel mentünk, fél 10 körül értünk a végállomásra, Sorrentoba. Óriási sor állt a buszmegállóba, pont előttünk telt be a busz, de így szerencsére a következőbe mi szálltunk be először és így legelöl ültünk. Először felkapaszkodtunk Sorrento fölött a hegyre, aztán leereszkedtünk a túloldalon. Volt néhány olyan pillanat a nyereg közepén, amikor egyszerre láttuk mindkét öblöt! Lélegzetállító volt az út, balról a sziklafal, jobbra a tenger, közben azok a szédítő kanyarok! Rengeteg motorost láttunk, azzal tényleg könnyebb közlekedni, autóval viszont életveszély!

A vasútállomás Sorrento-ban

Úton Amalfiba

A háttérben Positano

Dél után nem sokkal értünk Amalfiba, a buszmegálló közvetlenül a tengerparton, a strand mellett volt. Sétáltunk a városban, vettünk ennivalót, megettük a kikötőben, aztán megnéztük a várost, közben vettünk könyvet, képeslapot, ajándékokat.

Amalfi egy kb. 5000 fős kisváros, az Amalfi-part névadó települése. A várost Nagy Konstantin császár katonái alapították, a középkorban az Amalfi Köztársaság fővárosa volt, kereskedőinek raktárai voltak Alexandriától Jeruzsálemig. Az itteni hajósok alkották meg a világ első hajózási törvénykönyvét, egykor saját pénzverdéje volt, érdekes, hogy az itteni érméknek latin és arab feliratuk is volt. 1807-ben Joseph Bonaparte látogatott ide, és annyira tetszett neki a város, hogy elrendelte egy út építését Nápoly és Amalfi között. Az út 1854-re készült el. Amalfi városa ma már főleg a turizmusból él, de két leghíresebb árucikke a limoncello és a merített papír.

Amalfi tengerpartja

A strand

A város legfontosabb épülete a dóm, vagyis a Szent András-katedrális, amely tulajdonképpen egy épületegyüttes része, a harangtoronnyal, a lépcsővel, a kolostorral és egy másik templommal együtt. A legrégebbi rész, az északi templom a 9. században épült, majd egy évszázaddal később felépült a háromhajós bazilika, majd a 13.században az előcsarnok és a harangtorony. 1728-ban épült fel a város főterét a dómmal összekötő monumentális lépcsősor.

Amalfi, katedrális

A városnézés után lementünk a strandra és be a vízbe! Ez volt a legjobb strand, kristálytiszta víz, kellemes part, lágy hullámok és közben a kilátás a városra! Annyira jól éreztük magunkat, hogy csak fél 5-kor jöttünk ki a vízből. Gyorsan megszáradtunk, átöltöztünk és a a 17.30-as busszal átmentünk Positano-ba.

Positano egy közel 4000 lakosú község az Amalfi-parton. Alapítására vonatkozóan több elmélet is van, a legvalószínűbb, hogy a szaracénok által elpusztított Paestum város ide menekült lakói alapították a 11. században. A 20. század elején még szegény halászfalu volt, de az 1950-es években felfedezték a turizmus számára, főleg John Steinbeck 1953-ban megjelent esszéje után.

Gyönyörű volt a város, de az óriási sziklafal miatt délután ide már nem süt a nap (eredetileg itt akartunk strandolni, jó, hogy végül nem így döntöttünk). Sétáltunk egy órát, megnéztük a Santa Maria Assunta templomot, (érdekes, hogy a felülről látott különleges zöld kupolát a templom előtt állva már nem láttuk), aztán a 18.30-as busszal (az előzőre nem fértünk fel) visszamentünk Sorrento-ba.

Megérkeztünk Positano-ba!

Santa Maria Assunta

Harangtorony

Sorrento egy 16.000 fős kikötőváros és érseki székhely a Nápolyi-öböl délkeleti partján. Surrentum néven görög gyarmat volt, majd római colonia lett. Felvirágzásához hozzájárult, hogy közelében fekszik Capri szigete, amely Augustus és Tiberius császárok kedvelt üdülőhelye volt. 420-ban már érseki székhely, aztán előbb a Bizánci Birodalom, majd a Sziciliai, később a Nápolyi Királyság része lett. Ma főleg a turizmusból él, fő árucikke a limoncello, a város híres szülötte Torquato Tasso, akinek szobrot is emeltek.

Itt is sétáltunk egy fél órát, fentről lefényképeztük a kikötőt, vettünk képeslapot, aztán a 20.48-as vonattal hazaindultunk. Furcsa módon a vonat ablakai kívülről olyan hirdetéseket ragasztottak, amitől egyáltalán nem lehetett kilátni, így sajnos nem láttuk a kivilágított nápolyi öblöt. Az erkélyen megvacsoráztunk, aztán alvás.

Úton Sorrento-ba

Indulunk sétálni

Sorrento, kikötő

Háttérben a Vezúv

Júl. 14. Nápoly, Caserta

Utolsó egész napunkon délelőtt városnézésre indultunk Nápolyban.

Nápoly kb. egymillió lakosával Dél-Olaszország legnagyobb városa, a Nápolyi-öböl északi partján fekszik. Rodosz szigetéről érkező görög tengerészek alapították, változatos történelme során uralkodtak itt a rómaiak, bizánciak, normannok, Anjouk, spanyolok, osztrákok és a Bourbonok. Nápoly híres szülöttei között találunk számos pápát, operaénekest, de itt született Bernini, Gesualdo, Leoncavallo, Enrico Caruso, vagy Bud Spencer és Fabio Cannavaro is.

Nápoly történelmi belvárosa a világörökség része, ez Európa egyik legnagyobb történelmi városközpontja: több, mint 150 templom és 300 egyéb egyházi épület, kb. 30 múzeum, 6 vár, 3 királyi palota, közel 50 főúri palota, ezen kívül városkapuk és városfalak, szökőkutak és emlékoszlopok, utcák, terek és parkok alkotják. Tudtuk, hogy mindent nem fogunk tudni megnézni, de azért próbáltuk a legfontosabb nevezetességeket felkeresni.

Először a Corso Garibaldin lementünk a partra, úgy láttuk a térképen, így lesz a legközelebb a tenger, de sajnos csak a teherkikötő daruit, raktárait és konténereit láttuk, a tengert és a hajókat nem. Végül csak kiértünk a szebb részre, megtaláltuk a kikötőt, ahol halászcsónakok és jachtok ringatóztak a vízen.

Nápoly kikötője

A kikötővel szemben megpillantottuk a Castel Nuovo komor épülettömbjét közvetlenül a parton. A várat Nápolyban inkább Maschio Angionio, vagyis Anjou-erőd néven ismerik. A Nápolyi Királyság központja sokáig Palermo volt, csak I. Anjou Károly trónra kerülésekor lett Nápoly a főváros. Ekkor szükségessé vált egy új királyi rezidencia építése az ekkor már álló Castel Capuano mellett. Az építkezés 1279-ben kezdődött és 3 év alatt be is fejeződött. Nagy Lajos hadai 1347-ben kifosztották, majd a 15. század közepén megépült a diadalív. Használták börtönként, működtek benne hivatalok, a 90-es évek óta pedig múzeum.

Castel Nuovo

Óceánjárók

Kikötő

Innen végre Nápoly "szebb részéhez" értünk, megcsodáltuk a Palazzo Reale, vagyis a királyi palota óriási épülettömbjét. Egy korábbi palota helyére építették a spanyol alkirályok, akik 1535-ben V. Károly látogatását várták (aki végül mégsem jött el). Többször leégett, ilyenkor mindig kibővítették, a tengerre néző szárnyát például a kétszeresére növelték. A 18. századtól az udvar Caserta-ba költözött, így a palota sokáig lakatlan volt. 1927 óta itt őrzik a Nemzeti Könyvtárat.

Palazzo Reale

Ezután végigsétáltunk a parton, egyik oldalon elegáns szállodák, a másikon a gyönyörű tengerpart. Bár nem itt van a hivatalos strand, sokan fürödtek és napoztak a strandon, főleg 60-as, barnára sült urak. A negyed neve egyébként Santa Lucia, az elegáns szállodák helyén egykor halászok házai álltak. A sétányon egy idős bácsi és néni egy kis kocsiból granitát árult, nem értettük, mert nem láttuk a gépet, amivel keverik. Kértünk két adagot, kiderült, hogy egy kis kézzel működtetett készülékkel oldották meg a dolgot.

A kikötőben

A kikötő mögött a Vezúv

Grand Hotel Santa Lucia

Timi a két granitával, háttérben a kis kézikocsi

Ezután egy 100 méter hosszú földnyelv végén megpillantottuk Nápoly másik ikonikus várát, a Castel d'Ovo-t. Nevének jelentésével kapcsolatban (Tojásvár) egy monda azt meséli, hogy Vergilius a vár egyik szobájában egy kalitkában felfüggesztett egy tojást, és azt jövendölte, amíg a tojás épségben marad, nem lesz baja a vár urának. Állítólag a jóslat valóra vált, a tojás Nápolyi Johanna uralkodása alatt tört el. A vár a Megaride nevű kis szigeten áll, ez volt a város ősi magja, az i.e. 4. században itt telepedtek le a cumea-i telepesek. Egy római patrícius villát építtetett ezen a helyen, az utolsó nyugatrómai császár ide vonult vissza, miután Odoaker elűzte. A római épületek helyére aztán a normannok építettek várat a 12. században, de a Castel Nuovo felépítése után a jelentősége csökkent, végül a királyi kincstárat helyezték el benne. Az 1800-as években kis halászfalu alakult ki a vár tövében, a Borgo Marinari, ma az épületekben éttermek működnek. A várat előre megbeszélt időpontban idegenvezetéssel meg lehet nézni, mi csak bekukkantani szerettünk volna, de erre nem volt lehetőség.

Castel d' Ovo

Kikötő

Ezután a Via Santa Lucia-n sétáltunk, és megnéztük a Santa Maria della Catena templomot.

Santa Maria della Catena

A templom belső tere

Ezután kiértünk Nápoly egyik legnagyobb terére, a Piazza del Prebiscito-ra, amely az 1860-as népszavazás után kapta a nevét, amikor Nápoly csatlakozott az egységes Olaszországhoz. A tér keleti részén a Királyi palota áll, a nyugati részt pedig a San Francesco di Paola határolja. A tér másik két végén rendőrségi épületeket láttunk.

A San Francesco di Paola bazilika építésének nagyon praktikus okai voltak. Murat, nápolyi király, az 1800-as évek elején egy hatalmas, kolonádokkal szegélyezett teret akart építeni császári sógora, Napoleon dicsőítésére. A középső részt aztán templommá alakították, névadója az a szent lett, aki a tér helyén álló kolostorban élt a 16. században. A praktikus ok pedig az volt, hogy az óriási oszlopokkal szerették volna eltakarni a Pizzofalcone domb nyomornegyedét, a királyi palota ugyanis pont erre nézett. A templom óriási, 53 méter magas kupoláját a római Pantheon ihlette.

San Francesco di Paola

Prefettura

Palazzo Reale

Az óriási teret észak felé elhagyva egy sokkal kisebb, de hangulatosabb térre értünk, ez a Piazza Trieste e Trento. A kis, háromszögletű téren áll a San Ferdinando nevű templom (korábban a térnek is ez volt a neve). A templom 1665-ben épült a jezsuiták számára, Xavéri Szent Ferenc tiszteletére, de amikor 1767-ben a jezsuitákat kiűzték Nápolyból, a templom egy lovagrend kezébe került, akik hálából a királyról nevezték el. A térről indul észak felé a Via Toledo, amely elválasztja az óvárost és a Spanyol negyedet, de mi keletre indultunk a Via San Carlo-n. Az út az itt álló San Carlo operaházról kapta a nevét, amely 1737-ben épült Károly király megbízásából. A régi, még 1620-ban épült színház, amely a spanyol negyedben állt, túl messze volt a palotától és csak 300 embert tudott befogadni, ezért azt lebontották és a helyére egy templomot emeltek. Az új, 1379 férőhelyes épületet közvetlenül hozzáépítették a Királyi palotához, így a királynak ki sem kellett lépnie az utcára, ha színházba akart menni. Az operaházzal szemben nyílik az 1891-ben átadott Galeria Umberto I. A kereszt alapú passzázs közepét egy óriási kupola fedi, amelyet 16 borda tart. Érdekes, hogy az üzletek, kávézók mellett a 3. emeleten magánlakosztályok is vannak. Ahogy beléptünk, természetesen azonnal a milánói Galeria jutott eszünkbe róla, nem véletlenül, hiszen annak a mintájára készült.

Piazza Trieste e Trento, balra a San Ferdinando, jobbra a Galeria bejárata

Via Toledo

Galeria Umberto

Teatro di San Carlo

Az operaház a Galeria árkádjai alól

A Galeria

Ezután a Piazza Municipio-ra értünk, itt újra megcsodáltuk a Castel Nuovo bástyáit, ezzúttal egy másik szemszögből, innen jobban látszott a két bástya közé utólag beépített diadalív, amely a vár bejáratát díszíti. A tér közepén a Neptun-kút áll, amely állítólag az egész világ egyik legszebb kútja, mögötte pedig a Palazzo del Municipio, vagyis a Városháza, amely egykor a Bourbon királyság miniszterei számára épült. (A kutat egyébként többször áthelyezték, érdekes, hogy a Világörökségi lista leírásában sem ezen a téren jegyzik.)

Castel Nuovo, a két bástya között a diadalívvel

Piazza Municipio a Neptun-kúttal

Piazza Municipio, jobbra a Castel Nuovo, hátul a tenger

Ezután a Via Medina-n és a Via Monteoliveto-n keresztül elsétáltunk a Piazza Gesú Nuevo-ra, közben megcsodáltuk az egyetem építészeti karának épületét. A tér közepén egy pestisoszlop emelkedik, az 1750-ben elkészült Szeplőtlen Szűz oszlopa. A teret egyébként a névadó templom különleges, faragott kövekkel díszített homlokzatának kellett volna uralnia, ebből azonban semmit sem láttunk, mert éppen renoválták és teljesen el volt takarva. A Gesú Nuevo templom helyén egyébként egy 1470-ben épült hercegi palota állt, a jezsuiták 1601-ben építettek itt templomot.

Az egyetem építészeti karának épülete

Az építészeti kar bejárata

Piazza Gesú Nuevo a Szeplőtlen Szűz oszlopával

A tér másik oldalán áll a Santa Chiara templom és kolostor, amely a 14. század elején épült Anjou Róbert megbízásából, aki itt is van eltemetve. (Itt nyugszik Sisi egyik húga, Mária Zsófia is, aki Nápolyba ment férjhez.) Különlegesség a kolostor kerengője, amelynek padjait és kútjait sárga majolikatéglákkal borították. Sajnos, ez utóbbit is csak belépővel tudtuk volna megnézni, és mivel már nagyon fáradtak és éhesek voltunk, éppen csak bekukkantottam és csináltam egy fényképet.

Santa Chiara

A Santa Chiara kerengője

Ezután végigsétáltunk a Via Benedetto Croce-n, ami a Spaccanapoli, Nápoly egykori főutcájának a része. Rengeteg kis üzlet, kávézó, étterem működik itt, és persze, mint szinte mindenütt Nápoly óvárosában, az úton kell sétálni az autók és a motorok között. Timinek vettünk pisztáciával és ricottával töltött canello-t, ezt már régen meg akarta kóstolni. Itt található a Piazza San Domenico, (nevét természetesen az itt álló templomról kapta), az 1656-os pestisjárvány emlékére emelt San Domenico emlékoszloppal. A téren görög falmaradványokra bukkantak. A San Domenico Maggiore templom a 13. században épült, azóta sokszor átalakították. A templomhoz tartozó kolostor az egykori Nápolyi Egyetem székhelye volt, tanított itt Aquinói Szent Tamás és egy ideig itt élt Giordano Bruno is. A templomban van eltemetve I. Ferdinánd, Mátyás király apósa is.

Via Benedetto Croce

Canello

Piazza San Domenico a San Domenico Maggiore-val

A San Domenico emlékoszlop

A Spaccanapoli a Piazetta del Nilo nevű terecskébe torkollik, itt a Via Nilo kereszteződésében áll a Santa Maria Assunte dei Pignatelli nevű templom, amely a 14. században épült a Pignatelli család megbízásából. A téren áll a Nílus-szobor is, amely a római birodalom idejéből származik. Ekkor költöztek alexandriai telepesek ebbe a városrészbe, ők emelték a szobrot.

Ezután az utca neve San Biagio dei Librai lesz, a következő templom, a San Nicola a Nilo már ebben az utcában áll. A templom egy kolostoregyüttes része, a 17. században építették barokk stílusban, Szent Miklós püspök tiszteletére. A szúk hely miatt eredetileg kör alakúra tervezték.

Nílus-szobor

Santa Maria Assunte dei Pignatelli

San Nicola a Nilo

Via San Biagio dei Librai

A következő templom a Vico Figurari sarkán álló San Biagio Maggiore, amely 1634-ben épült, és két másik templom sekrestyéjének egyesítésével jött létre. Ez az utca névadó temploma. A templom előtt balra fordultunk, Nápoly egyik legkülönlegesebb utcájába, a Via San Gregorio Armeno-ra. Ebben az alig 200 méter hosszú utcában kb. 40 olyan kézműves üzlet működik, amelyik betlehemeket, és ahhoz szükséges figurákat és kiegészítőket gyárt, méghozzá minden méretben. Az olasz otthonokban december 8-tól január 6-ig áll a presepe, amelybe a Kisjézust szenteste helyezik el. III. Károly spanyol királynak, (aki Nápoly uralkodója is volt), gyakorlatilag ez volt a hobbija, művészeket bízott meg a jelenetek kitalálásával, ötvösök alkották meg az apró kiegészítőket, a felesége (!) pedig a bábuk ruháját díszítette. Érdekes, hogy a hagyományos nápolyi betlehem a palesztin világ helyett a 18. századi nápolyi hétköznapokat ábrázolja. Láthatunk felszolgáló fogadóst, piaci kofákat, a patak mellett mosónők mosnak. De a látszólag hétköznapi jeleneteknek is van a betlehemhez kötődő jelentése: a mosónők pl. Mária bábái, a halász az élet, a vadász pedig a halál szimbóluma.

San Biagio Maggiore

Via San Gregorio Armeno

Az utcában áll a névadó templom is, amely egyik legjelentősebb barokk temploma, 1579-ben épült Világosító Szent Gergely, örmény püspök tiszteletére, akinek ereklyéit görög apácák menekítették ide a Bizánci birodalomból.

San Gregorio Armeno

Maradona-val

Betlehemek

A Via San Gregorio Armeno és a Via dei Tribunali sarkán áll a San Lorenzo Maggiore bazilika és a hozzá tartozó kolostor. A templomot az 1200-as években a ferencesek alapították, majd miután egy földrengésben megsérült, barokk stílusban építették újjá. Ma múzeum is működik benne, amely a környék történetét és régészeti emlékeit mutatja be.

A San Lorenzo Maggiore felállványozott homlokzata

A harangtorony

A bazilika belülről

Miután üldögéltünk egy kicsit a bazilika hűs falai között, a már jól ismert útvonalon (Via Tribunali, Castel Capuana, Via Rosaroll, Via Firenze) hazasétáltunk, háromra értünk haza. Kicsit pihentünk, megettük a maradék pizzát, aztán elintéztük az utasfelvételt a Ryanair alkalmazásában.

A pihenő után a 16.42-es vonattal Caserta-ba indultunk, fél 6 előtt megérkeztünk, az állomással szemben azonnal megláttuk az óriási kastélyt.

A casertai királyi palotát 1752-ben kezdték el építeni, a 18. század legnagyobb európai építkezése volt, 1780-ban készült el. Olaszország egyesítésével csökkent a jelentősége, csak alkalmanként használták, majd 1919-ben III. Viktor Emanuel király az olasz népnek ajándékozta. Építésének ötlete akkor merült fel, amikor az osztrák örökösödési háború során a britek blokád alá vették Nápolyt, így a Bourbonok egy biztonságosabb helyet kerestek a tengerparttól távolabb. A palota mintájául a versailles-i palota szolgált, az eredeti tervekben egy egész város felépítése szerepelt, de ez végül nem valósult meg. Mussolini idején repülési akadémia működött benne, a 2. világháboróban pedig itt volt a szövetségesek főparancsnoksága, itt írták alá az olaszországi német csapatok kapitulációját is. Több filmet is forgattak itt, a Baljós árnyakat és az Angyalok és démonok néhány jelenetét is. A palota egyébként téglalap alaprajzú, 4 belső udvara, 1200 helyisége és 56 lépcsőháza van. Csak a főhomlokzaton 243 ablak nyílik, érdekes, hogy a kertre néző homlokzat sokkal díszesebb.

Kiderült, hogy az 5 utáni kedvezményes jegy 3 helyett 7 Euro-ba kerül, mert július 1. óta egy kiállítás is működik a kastélyban. Végigjártuk a királyi lakosztályokat, minden teremben találtunk egy-egy oda nem illő (kortárs) festményt vagy tárgyat.

Caserta vasútállomása

Háttérben a palota

A palota főbejárata

Belső udvar

Először megcsodáltuk a carrarai márványból készült monumentális díszlépcsőt, amelyet két márvány oroszlánszobor díszít.

A díszlépcső

Goethe is járt Caserta-ban!

Kilátás a híres kertbe

A királyi lakosztályok közül a legnagyobb a trónterem. A termet 28 pár korintoszi oszlop díszíti, a végén pedig ott áll a királyi trón (vagy inkább karosszék).

A királyi trón

Trónterem

Ezután a régi lakosztályokat jártuk végig, a több teremből álló képtárat, a betlehemes termet, a könyvtár 3 helyiségét és a királyné szobáit.

Dolgozószoba

Hálószoba

A háttérben a fürdőszoba

Könyvtár

A betlehem részlete

Az egyik hercegnő arcképe

Újra a lépcsőházban

Végül kimentünk a parkba is (ide 9-9 Euro lett volna a jegy, de az őr már elment addigra), kicsit sétáltunk, fényképeztünk. A parkba egy három kilométer hosszú sugárutat terveztek a palotától a Brioni dombról lezúduló vízesésig, melyek mentén szökőkutak és medencék, valamint virágágyások létesültek volna, de ez utóbbiak végül nem valósultak meg, zöld gyep van a helyükön.

A park részlete

A kert felöli homlokzat

Háttérben a Briano domb

Újra a lépcsőházban

Ezután visszasétáltunk az állomásra. Próbáltunk képeslapot venni, de nem volt sehol, így a 19.07-es vonattal visszamentünk Nápolyba. Megkerestük, honnan indul a reptéri busz, vettünk diós articsókakrémet másnap reggelire, aztán hajat mostunk és alvás.

Júl. 15. Nápoly - Budapest

Reggel 7-kor keltünk, becsomagoltunk, aztán 3/4 8-kor elindultunk. Kb. 15 perc alatt kiértünk a reptérre (kicsit sokalltuk érte az 5 Euro-t fejenként), aztán megreggeliztünk (a tegnap vett diós articsóka krémet ettük meg), aztán feladtuk a bőröndöt. Pontosan szálltunk fel 10.50-kor, a levegőből látszott az egész öböl, a Vezúv belső krátere (így már érthető, miért nem láttuk kívülről az utat és az épületeket), aztán pedig az Adria mindkét partja. Budapestre egy óriási felhőből ereszkedtünk le, a reptéren esett is. 12.30-kor szálltunk le, Timi elindult haza (Danival Cegléden találkoztak), én pedig bementem a Westend-be, Kocsis Dáviddal találkoztunk a Tejmadár nevű helyen. Kb. másfél órát beszélgettünk (én áfonyás madártejet ettem), aztán a 15.53-as vonattal hazaindultam. Este 6-kor értem Csongrádra, hazasétáltam, szerencsére elviselhető volt a hőmérséklet, nem volt kánikula.