Szlovénia
(Olaszország, Horvátország)
2018. július 23-31.
Ljubljana, buszállomás hajnalban
Elsétáltunk a szállásunkra, kb. 20 percre volt, de hosszabbnak tűnt az út, így, hogy az egyik táskát a vállamon kellett vinni (a gurulós bőrönd helyett most a sporttáska mellett döntöttem.) Az épület valamikor nyilván kollégium volt, egy lakótelep közepén áll, de sok fa van a környékén. Kicsit várnunk kellett, mert csak 8-kor nyitott a recepció, de megérte várni: a két lány közül az egyik beszélt magyarul!! A szobánk még nem volt készen, de a bőröndöket letettük, kicsit lengébb ruhát vettünk, aztán elindultunk a városba.
Ljubljana Szlovénia fővárosa, egyben földrajzi, kulturális, tudományos, gazdasági, politikai és közigazgatási központja, közel 300.000 fő lakja. Ljubljana kb. 300 m tengerszint feletti magasságban fekszik a Ljubljanai-medencében. A városközponton keresztülfolyik a Ljubljanica folyó. A város nevének eredetére több magyarázat is létezik, van aki a szerelem (ljubiti) szóra, mások a Ljubovid személynévre vezetik vissza eredetét, de lehet, hogy a folyójáról kapta a nevét.
A monda szerint az aranygyapjút megszerző Iaszón görög királyfi legyőzte az itteni tóban tanyázó sárkányt, így vált a a sárkány a város jelképévé. Az itteni mocsarakban találták meg a világ legrégebbi kerékmaradványát, amely Kr. e. IV. évezredből származik. A város területén Kr. e. 2000 körüli bronzkori népek cölöpépítményes településére (Kr. e. 2000 körül) utaló nyomokat találtak, később illírek, majd kelták éltek itt. Kr. u. 15-ben alapították meg a rómaiak Emona városát, erre haladt át a borostyánút. A fallal megerősített városban 5-6000 ember élt. Később a hunok elpusztították, majd a VI. században szlovén törzsek vették birtokba. Első írásos említése 1144-ből származik, 1220-ban városi rangra emelték, saját pénzt is veretett. 1511-ben egy földrengés lerombolta, utána reneszánsz stílusban újjáépítették, majd a század végén megérkezett a barokk stílus is. 1849-ben itt tartották fogva Batthyány Lajos miniszterelnököt, ekkor már vonat kötötte össze Béccsel. 1895-ben újabb földrengés pusztított a városban, ekkor historizáló, eklektikus és szecessziós épületeket emeltek, amelyek ma is díszítik a város sétálóutcáit, köztereit. A középkortól 1918-ig a Habsburg Birodalom része volt, majd később a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. 1991 óta a függetlenné vált Szlovénia fővárosa.
Először a Horvát-téren a Szent Péter templomot látogattuk meg, érdekes, mozaikokkal díszített homlokzatát és belső terét is lefényképeztük. (Részletek és több fotó itt.)
Ezután megnéztük az 1900-ban, szecessziós stílusban épült Sárkány-hidat, amely a négy sarkán álló sárkányszobrokról kapta a nevét. Európának ebben a részében ez volt az első vasbeton híd.
Galerija Kresija
A kiállítás plakátja
Stritarjeva utca
A városháza előtt áll a Robba-kút, amelynek alakjai Szlovénia három folyóját (Száva, Krka és Ljubljanica) jelképezik. A háromoldalú barokk obeliszket formázó szökőkutat az olasz Francesco Robba tervezte 1751-ben.
Timi a kútnál, háttérben a székesegyház
Ezután végigsétáltunk a főutcán, ami tulajdonképpen három hosszúkás tér összefüggő láncolata. Az első a Mestni trg, a Városháza előtti régi főtér, aztán a Stari trg és végül délen a kissé lejtős Gornji trg. A három tér egy sétálóutcát alkot, két oldalán szép régi házak, rengeteg üzlet.
Stari trg
Üzletek a sétálóutcán
A Strari trg vége
Herkules-kút a Levstikov trg-on
Az emelkedő Gornij trg
Néhány perc múlva a Szent Flórián templom előtt álltunk, amely 1696-ban készült el barokk stílusban, de mai formáját 1934-ben nyerte el, amikor Joze Plecnik átalakította a várhoz vezető Ulica na grad-ot. Áthelyezte a templom bejáratát, amelyhez egy saroklépcsőt is épített, az egykori főbejárat fülkéjébe pedig Nepomuki Szent János szobrát állította, amelyet még Francesco Robba készített 1727-ben.
Középkori lakóház a Gornji trg sarkán
A templom saroklépcsője
A templom mellett balra fordultunk, a várhoz vezető Ulica na grad-ra. A Plecnik tervezte sétálóutca nagyon hangulatos, az utcát borító kövekből színes mintát raktak ki, az utca két oldalán pedig középkori házak, némelyik még felújításra vár. Az utca egyre szűkebb és meredekebb lett, ahogy felfelé kapaszkodtunk a vár irányába. A végén már a várfal mellett mentünk, sajnos pont olyan magas volt a mellvéd, hogy nem láttunk rá az alattunk elterülő városra. Az út utolsó szakasza már az erdőben vezetett, innen már láttuk a hegy tetején magasodó várat.
Különböző építőanyagok találkozása
Fa borítás a házfalon
Háttérben a várhegy
Úton a várba
Ljubljana háztetői
Pihenő az úton
Út az erdőben
Végre felértünk a várba, bár a kiállításokat nem néztük meg, de körbejártuk a várfalakat, megcsodáltuk a kilátást a városra és a környező hegyekre. (Részletek és több kép itt.)
Timi a várfalon
Lent a város
Várfal és a kilátótorony
Pihenő
Az ötszögletű torony
Ezután elindultunk lefelé, ezúttal egy másik útvonalon.
Palló az erdőn át
A sikló felső állomása
Indul a "doboz"
Miután leértünk a városba, benéztünk egy retró-boltba, ahol a volt Jugoszláviára jellemző tárgyakat lehetett kapni. Ezután megnéztük a Vodnikov trg-on a névadó, Valentin Vodnik, szlovén költő és újságíró szobrát, aztán a piacon vettünk nektarint. Ebédre kebabot ettünk (engem úgy kellett kiszabadítani a mosdóból, mert elromlott a zár!), desszertként pedig megettük a piacon vett bledi krémest. Megvettük a szokásos képeslap-hűtőmágnes-könyv-kombinációt, sőt két angol nyelvű könyvet is.
Kilátás a kebabos 2. emeletéről
Preseren tér
Miután jóllaktunk, a központból a vasútállomásra vezető Miklosiceva cesta-n indultunk el, ezen az 1906-ban létrehozott sugárúton, amelyet szebbnél szebb szecessziós épületek szegélyeznek. Az első a hófehér Grand Hotel Union, (közvetlenül a templom mögött), amely 1905-ben épült Josip Vancas tervei alapján. (A híres építész Sopronban született horvát szülőktől, Zágrábban és Bécsben járt egyetemre, majd főleg Boszniában és Szlovéniában tervezett historizáló, eklektikus és szecessziós épületeket.) A szállodával szemben áll a színes Vurnik-ház, vagyis a Cooperative Business Bank székháza, a város egyik leghíresebb épülete. 1921-ben épült Ivan Vurnik építész tervei alapján, ez a szlovén nemzeti stílusú építészet egyik legszebb példája. A homlokzat geometrikus mintája a szlovén zászló színeiben pompázik, ezt Vurnik bécsi származású felesége, Helena készítette. Az utca végén a Delavska Zbornica, vagyis a Munkaügyi Kamara 1928-ban emelt épülete, ma főleg kulturális eseményeket, kiállításokat rendeznek benne.
Délután háromra értünk vissza a szállodába, kifizettük és elfoglaltuk a szobánkat, (tényleg elég egyszerű, de tágas és tiszta, a fürdőszoba a folyosón van, néhány lépésre a szobánktól, modern és nagyon tiszta), aztán pihentünk (és szunyókáltunk) néhány órát.
Gondozott sétányok, padok és fák
Aluljáró a parkban, fölötte vasúti sín
Jakopic-sétány
A háttérben a pravoszláv templom kupolája
Szlovénia Nemzeti Múzeuma
Operaház
Nemzeti hősök parkja, háttérben a Nemzeti Múzeum
Ezután visszasétáltunk a központba, a lemenő nap fényében nagyon szép volt a város, sokat fényképeztünk, aztán a folyó mentén hazasétáltunk.
SUP-ok a Ljubljanica folyón
Sétahajó
Hármas híd, háttérben a Preseren tér a templommal
Hármas híd
Középen Plecnik árkádsorának vége
A híd és a templom
Preseren szobra
A Nagycsarnok oszlopai és egy sétahajó
Sárkány-híd
Szent Péter templom
Hrvatski trg
Buszállomás, Bled
Timi ebédel
A tó a buszból
Háttérben a hegyek
Visszabuszoztunk Bledbe, Szlovénia egyik legnépszerűbb alpesi nyaralóhelyére.
Bled egy kb. 5000 fős kisváros a Júliai-Alpokban. Már a kőkorszak óta lakott hely, a bledi vár első említése 1004-ből származik, 1278-ban Habsburg Rudolfhoz került. Bled a középkori Krajnai Hercegség része volt, majd az Illír tartományokhoz tartozott. 1918-ig a Monarchia része volt, majd a Jugoszláv Királysághoz csatolták. A városban áll Tito egykori nyári rezidenciája, amelyben ma luxusszálloda működik. A turizmus felvirágzása a 19. század második felében kezdődött, egy svájci üzletember fedezte fel. Számos arisztokrata látogatott ide a világ minden tájáról a város enyhe éghajlata miatt. Ma is fontos turisztikai, kongresszusi és sportközpont, de fontos kiindulópontja a Triglav vagy a Vintgar-szurdok felé vezető hegyi túráknak is.
A legfontosabb látnivaló a gleccser vájta Bledi-tó, amely két kilométer hosszú és másfél kilométer széles, ezzel Szlovénia második legnagyobb tava, területe 145 hektár, legnagyobb mélysége 30 méter. A Júliai-Alpokban található, gleccserek hozták létre, hegyek és erdők veszik körül, az ország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja.
A tó kényelmesen körbesétálható, körülötte szállodák, kávézók és éttermek az egyik oldalon, míg kellemes erdei ösvények a másikon. A tó közepén egy apró sziget fekszik, rajta a Mária Mennybemenetele búcsújáró templom, amely a 17. században épült barokk stílusban. Feltehetőleg már a 8. században állt itt templom, a Karoling-korban alapították az első kápolnát, melyet tovább bővítettek, mikor a terület a brixeni püspökség birtokába került. A hely hamar fontos zarándokhely lett, ahová a csodatévő Szűz Mária segítségéért jöttek egyre nagyobb számban a zarándokok. Emiatt az épületet folyamatosan bővítették, végül a 17. században nyerte el mai formáját. Aki a harangját háromszor megkongatja, annak állítólag teljesül a kívánsága.
Mi is sétáltunk a tó körül, gyönyörű látványt nyújt a tó, közepén a sziget, rajta a híres templomtorony, a háttérben pedig az Alpok!! Egy blogban olvastam, hogy a tóban mindenütt lehet fürödni, így tulajdonképpen be is lehet úszni a szigetre. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk! Kerestünk egy jó helyet, ahol könnyen le lehetett menni a partra, és már ugrottunk is be a vízbe. Nagyon kellemes volt, a várakozásainkhoz képest nem is hideg (azt hittem, egy alpesi tó ennél jóval hűvösebb!!), viszont kristálytiszta. Nagyon hirtelen mélyült, a parttól néhány méterre már nem ért le a lábunk, de mi úgyis úszni akartunk! Elég messze volt a sziget, de végül kimásztunk a partjára. A sétányon megkerültük, (kicsit furcsa volt víztől csöpögő hajjal, fürdőruhában sétálni a turistacsoportok között!), aztán a túlsó oldalon napoztunk egyet a stégen. A templomot nem néztük meg, több tábla is tiltotta, hogy fürdőruhában felmenjünk a lépcsőn, (ezek szerint mások is választották már ezt a módját a sziget felkeresésének), így természetesen fényképezni sem tudtunk. Kb. egy óra múlva visszaúsztunk, az utolsó néhány száz méteren már nagyon izgultam, hogy megvan-e még a ruhánk és főleg az igazolványaink, de persze minden ott volt.
A túlparton a Straza hegy
Jobbra a Szent Márton templom tornya, balra fent a vár
Felöltöztünk, aztán a tavat megkerülő sétányon visszaindultunk a városba. Jó volt sétálni a parton, az egyik oldalon a csodás kilátás a tóra, a másikon pedig a hegyoldalt borító fenyőerdők.
Ezután megnéztük az 1905-ben neogótikus stílusban épült Szent Márton templomot. (Részletek és több kép itt.)
Templombelső
Háttérben a vár
Azt terveztük, hogy a hetes busszal megyünk vissza Ljubljana-ba, de 18.45-kor jött egy busz Bohinjból, ami nem az autópályán ment, így legalább a közbenső falvakat, városokat is megnéztük.
Fél 9-kor értünk haza, elindultunk éttermet keresni. Végül egy falafelesnél kötöttünk ki, én tabuleh-t ettem, nem volt túl jó, de a vegyes saláta, amit hozzá rendeltünk, nagyon finom volt. Útban hazafelé még benéztünk egy lemezboltba, Timi sokáig válogatott a bakelitek között. Este 10-re értünk haza, lezuhanyoztunk, aztán alvás. Éjszaka még hallottam, hogy zuhog az eső.
Saláta
Tabuleh
Itt vacsoráztunk
Ezzel megyünk!
Úton Koperbe
Szlovén táj
Dugó az autópályán
Postojna
A kapu tér felőli oldala
Kétnyelvű utcatábla
Zupanciceva ulica
Egy koperi ház udvara
Salon Silva
Hlavatiyev park
Gyorsan elállt az eső, mire kiértünk a kikötőbe, már sütött a nap. Csináltunk jó néhány képet, aztán irány a strand! Apró, de nagyon klassz, öltözőkkel, büfékkel, lépcsővel a tengerbe – és mindez teljesen ingyen. A kilátás nem túl szép, hiszen közel a kereskedelmi kikötő, mindenütt daruk és tartályok, de a víz csodálatos, finoman hullámzott, kristálytiszta, zöld színű, nem is vészesen sós. 6-ig ringatóztunk a hullámokon, aztán napoztunk egy kicsit. Felöltöztünk, aztán megnéztük az óvárost.
A kikötő
Már nem kell az ernyő
Yachtok és vitorlások
Végre süt a nap!
Szobrok a parkban
A háttérben a kereskedelmi kikötő
Daruk mindenütt
Először végigsétáltunk a beszédes nevű Belveder-en, majd a Kidriceva utcán, (mindkettőt gyönyörű, velencei stílusú paloták szegélyezték), végül megérkeztünk a tágas, nagy kockakövekkel burkolt, szintén velencei hangulatú Titov trg-ra, vagyis a Tito-térre. Egész Szlovéniában már csak ez a tér viseli a volt jugoszláv - egyébként szlovén származású - vezér nevét.
A tér déli oldalán áll a nemrég felújított egykori Prétori Palota, amelyet az 1200-as évek közepén velencei gótikus stílusban építettek, majd a reneszánsz korban kibővítették, átépítették. Homlokzatát számos címer, a várost kormányzó kapitányok mellszobrai, emléktáblái díszítik. Az évszázadok során innen irányították a város életét, itt ülésezett a nagy tanács. Ma itt van az idegenforgalmi iroda és kiállításokat is rendeznek a földszinten (még egy régi patikát is berendeztek).
Szemben vele, az északi oldalon áll a 15. században épült Loggia, velencei gótikus stílusban épült, ez az Isztria legszebb ilyen típusú épülete. Árkádjai alatt egy kávéház, amely már a 19. század óta működik ezen a helyen.
Palota a Belveder-en
Velencei oroszlán a Totto ex Gavardo palota bejárata fölött
A Belgramoni-Tacco palota
Díszes kopogtató
Az utca végén a Titov trg
Prétori palota
Loggia
Az egyetem épülete
A tér keleti oldalán áll a 12. századi alapokra épült Nagyboldogasszony székesegyház, Szlovénia legnagyobb katedrálisa. A templom mellett áll az 54 méter magas harangtorony és a tér északi részén a Keresztelő Szent János keresztelőkápolna, vagyis a Rotunda. (Részletek és több kép itt.)
Természetesen megnéztük a templomot, felmásztunk a harangtorony tetejére, 204 lépcsőfokot kellett legyűrnünk, de a kilátás miatt megérte!
Indulunk a toronyba
Harangok felülről
Koperi háztetők
A kereskedelmi kikötő
Miután lejöttünk a harangtoronyból, sétáltunk a Brolo parkban, amely Koper egyik legfontosabb tere, korábban vásárokat tartottak itt, a téren összegyűjtött esővizet pedig egy tározóba vezették. A város nemesi családjai építettek palotákat a téren, pl. a Vissich-Nardi palotát, amely a 17. század végén épült, ma pedig a város közigazgatásának központja található itt.
az óváros szélén a St. Ana templomot is, ahová a „szolgálati bejáraton” át mentünk be, addig kerestük ugyanis a főbejáratot, amíg egy hátsó bejárathoz tévedtünk, és egy nő bevitt bennünket a kerengőn, és azon a szobán keresztül, ahol a papok éppen öltözködtek és készültek a misére.
Brolo tér
Belső udvar
Ezután megérkeztünk az 1513-ban épült Szent Anna templomhoz, ahová a „szolgálati bejáraton” át mentünk be, addig kerestük ugyanis a főbejáratot, amíg egy hátsó bejárathoz tévedtünk, és egy nő bevitt bennünket a kolostor kerengőjén, és a sekrestyén keresztül, ahol a papok éppen öltözködtek és készültek a misére. (Részletek és több kép a templomról és a kolostorról itt.)
A kolostor udvara
A kolostor kerengője
Szökőkút a körforgalomban
Árbócok erdeje a kikötőben
Tengerpart, közvetlenül az út mellett
Szikla az út fölött
Csatorna az út mellett
Ez már Grado
Csatorna hajókkal
Porto vecchio
Vitorlások
Színes utcatábla a Campo Patriarca Elia-n
Templombelső
Hátul a keresztelőkápolna, balra római sírkövek
Szarkofág
Keresztelőkápolna a hatszögletű medencével
Mozaikok a padlón
Szentély
Díszes padló
Egyszerű, festetlen falak
Díszes oszlopfő
Croce del Patriarcato Gradese
Középkori ház a bazilika közelében
A Campo S. Rocco és a Via Gradenico sarka
Egy kis utcán keresztül (Via al Mare, a név kötelez!), aztán végre a tengerhez értünk, az óváros körül egy széles sétány húzódott, a tengerben mindenütt sziklák, (ez nem a homokos tengerpart!), ezeken keresztül másztunk be a vízbe. A ruhánkat és a holminkat egy padon hagytuk a sétányon, úgy tűnt, ez itt így szokás, meg is volt minden, amikor kijöttünk. 11-től negyed kettőig úsztunk.
Grado tengerparti sétánya
Elúsztunk néhány kilométerre, a strand végéhez, ott kiszálltunk a vízből, napoztunk egy kicsit, aztán visszaúsztunk. A víz természetesen itt is szuper, kristálytiszta, zöld, alig hullámzik. Negyed kettőkor kimásztunk, átöltöztünk, aztán elindultunk a buszállomásra. Sajnos, képeslapot már nem tudtunk venni, minden zárva volt a fieszta miatt. Sétáltunk egyet a kikötőben, megcsodáltuk a vitorlásokat, búcsút vettünk ettől a gyönyörű várostól.
Elefánt a parkban
Kikötő
Vitorlás
14.15-kor indultunk vissza Triesztbe. Megint kereszteztük az Isonzót, aztán végig a tengerparton ment a busz, az út néha tényleg csak néhány méterre volt a víztől. Egy földnyelven láttuk a Miramare-kastély tornyát, kicsit gondolkoztunk, hogy leszállunk, és megnézzük, de akkor valószínűleg lekéstük volna az utolsó koperi buszt, így ezt eltettük legközelebbre. Ahogy beértünk Triesztbe, az út mellett végig szabadstrand volt, tulajdonképpen egy part menti sétány padokkal, ahonnan bárhol be lehetett menni a vízbe (néhány méterenként lépcső vezetett be a tengerbe.) Az emberek egyszerűen csak leparkoltak az autóval vagy a biciklivel, lepakoltak és már mentek is be a vízbe!
A végtelen tenger
A háttérben a Miramare-kastély
Strand Trieszt mellett
Trieszt egy kb. 200.000 fős kikötőváros a róla elnevezett öbölben, közel az olasz-szlovén határhoz. Már a bronzkorban is lakott volt, kelták és illírek éltek a mai város területén. A rómaiak Tergeste néven kolóniát hoztak itt létre, számos templom, színház, emlékmű épült ekkor. Később Nagy Károly birodalmának része lett, majd a Velencei Köztársaság foglalta el. A 16. században rövid ideig spanyol uralom alá került, majd a Habsburg Birodalom része lett. A város 19. században élte virágkorát, fellendült a kereskedelem, a hajógyártás, számos bank és biztosítótársaság nyitott itt irodát. 1854-ben megnyílt a Semmeringi vasút, így Trieszt közvetlen vasúti kapcsolatba került Béccsel, majd 1858-ban hajógyárat alapítottak itt. 1898-ban újabb kikötő épült, majd 1909-ben vasúti összeköttetés létesült Salzburg felé. A századforduló körül számos palota épült, sok bécsi építész tervezett itt is épületeket, főleg eklektikus stílusban. Az első világháborúban az isonzói front a várostól néhány kilométerre húzódott, sok külföldinek el kellett hagynia a várost. A háborút követően Trieszt az Olasz Királyság része lett. A második világháború után a város és környéke nyílt területnek számított, majd 1954 óta tartozik ismét Olaszországhoz.
15.45-kor érkeztünk Triesztbe. Kicsit csepergett az eső, de nem bántuk, legalább kicsit hűvösebb volt a leégett vállunknak. Elindultunk a Corso Camillo Benso Conte di Cavour-on, megnéztük a Banca d'Italia és a Generali biztosító impozáns épületeit, majd néhány perc múlva már a Ponte Verde-n álltunk, amely a tenger és a Canal Grande között áll, vagyis egyik irányban a végtelen vizet látjuk, a másik irányba nézve pedig a csatorna két partját díszítő palotákat, ringatózó csónakokat és a tengerrel szemben a Szent Antal templom neoklasszicista épületét. Hát, nehéz volt választani, merre is nézzünk!
A bank főhomlokzata
A Generali biztosító épülete
Kilátás a tengerre
Vitorlások a kikötőben
A Canal Grande és a Riva Tre Novembre sarkán áll Trieszt egyik legszebb és legrangosabb épülete, az 1805-ben elkészült Palazzo Carciotti. Építtetője, a görög származású ruhakereskedő, Demetrio Carciotti megvásárolt 5 házat a Canal Grande jobb oldalán, ezek helyén épült fel a palota, amelynek homlokzatát 10 szobor és 4 velencei stílusú váza díszíti, tetején pedig egy óriási, rézbevonatú kupola látható, amelyen egy napóleoni sas trónol. Eredetileg a tulajdonos is az épületben lakott, (az első emeleten egy tengerre néző lakásban), a földszinten pedig istállók és raktárak voltak. 16 lakást is kialakítottak benne, de működött itt kiadóvállalat és több kereskedőház irodája is. 2024 decemberében a Generali biztosító vásárolta meg az épületet.
Balra a Palazzo Carciotti
Palazzo Carciotti
A Canal Grande-t a 18 század közepén hoztak létre (egészen pontosan 1756-ban), hogy a hajók közvetlenül a kereskedelmi vállalatok raktárépületei előtt köthessenek ki. Egy velencei építész tervezte, az eredetileg már itt lévő sólepárlók árkait ásták tovább. A csatorna egykor egészen a Sant' Antonio Nuevo-ig tartott, de a felső részét 1934-ben betemették, így jött létre a templom előtt a Piazza Sant' Antonio Nouvo.
A csatorna jobb oldalán (ha a tengernek háttal állunk) egy kis teret találunk, ez a Ponte Rosso tér, amely egykor a város piactere volt, főleg zöldséget és gyümölcsöt árultak itt.
Balra a Palazzo Gopcevich
A csatorna egyik hídja
Piazza dell Ponte Rosso
Universitá Popolare di Trieste
Fontana del Giovannin del Ponterosso, mögötte a Palazzo Genel
A Canale Grande egy szakasza
A Canale Grande-t keletről a Piazza Sant' Antonio Nuovo zárja le, itt áll az 1849-ben, neoklasszicista stílusban épült Sant’ Antonio Nuovo templom, amelyet természetesen mi is megnéztünk. (Részletek és több kép itt.)
Pálma a Piazza Sant' Antonio-n
Piazza Sant'Antonio
Főhajó
A tér déli oldalán áll az 1869-ben felszentelt szerb-ortodox templom, a San Spiridone, amelyet a 18. század közepe óta működő trieszti ortodox közösség használ.
Középen a San Spiridone
San Spiridone
A templom homlokzata
A Canal Grande másik oldalán James Joyce ír író és költő szobra áll, aki 1904-től 1920-ig Triesztben élt.
A csatorna partján a La delizie étteremben megvacsoráztunk, paradicsomos gnocchit és sonkás-sajtos tortellinit ettünk, közben csodáltuk a Canale Grande-t.
Kilátás a csatornára az étteremből
Az étterem terasza a csatorna partján
A terasz a hídról
Miután jóllaktunk, sétálni indultunk a Borgo Teresiano negyedben, amely természetesen Mária Teréziáról kapta a nevét, aki a 18. században bővítette a várost, ekkor jött létre többek között ez a negyed is. Néhány perc múlva elértük a Piazza della Borsa-t, vagyis a Tőzsde teret, amelynek névadó épülete az 1806-ban épült Tőzsde palota, amelyben ma Kereskedelmi Kamara működik, és amelynek klasszicista homlokzata első látásra inkább egy görög templomot juttat eszünkbe. A téren áll I. Lipót 1660-ban készült bronzszobrának másolata, amelynek eredetijét a Habsburg uralkodó látogatásának emlékére állították fel.
Piazza della Borsa Lipót szobrával
A régi tőzsde épülete
Trieszti utcakép
I. Lipót szobra a téren
Ezután átsétáltunk a néhány percre lévő Piazza dell ’Unitára, (teljes nevén Piazza Unitá d'Italia-ra, vagyis az Olasz egység terére), amely a legnagyobb tengerre néző tér Olaszországban (12.000 négyzetméter!). Körülötte mindenütt gyönyörű homlokzatú barokk és neoklasszicista paloták, de a legszebb része mégis az, ahol egyetlen palota sem áll, hiszen az északnyugati része közvetlenül a tengerre néz! Korábban ez kikötő volt, de az 1850-es években felszámolták.
A tér északi oldalán áll a Prefettura di Trieste, vagyis a Kormányzói Palota, amelynek homlokzatát mozaikok díszítik. Ez a tér legfiatalabb épülete, 1905-ben készült el.
Prefettura di Trieste
A palota főhomlokzata
A palota nyugati szárnya és a tenger
A palota mellett áll a Casa Stratti, amelyet 1839-ben építtetett egy görög kereskedő, aki azonban az építkezés magas költségei miatt teljesen eladósodott, így az épületet 1849-ben eladta a Generali biztosítótársaságnak, akiknek azóta is itt van a székhelyük. A palota klasszicista homlokzata 1872-ben készült el. Az épület földszintjén működik a Caffé degli Specchi, a város leghíresebb kávézója, ahol a már említett James Joyce mellett Rilke is megfordult.
Casa Stratti
A tér délkeleti oldalán, a tengerrel pontosan szemben áll az 1875-ben, eklektikus stílusban emelt Városháza. Előtte áll a Fontana del Quattro Continenti, vagyis a Négy kontinens kútja, ahol mind a négy (akkor) ismert kontinenst egy-egy állat jelképez. (Ausztráliát akkor még nem ismerték!)
Városháza
A Városháza a Kormányzói Palota mellől
Balra a Casa Stratti
Balra a Városháza, a szökőkút mögött a Palazzo Pitteri
Fontana del Quattro Continenti
A tér délnyugati részén, a Kormányzói Palotával szemben áll a Trieszti Lloyd Biztosító székháza, amely 1883-ban épült olasz reneszánsz stílusban.
Palazzo del Lloyd Triestino
Miután körbesétáltuk (és körbefényképeztük) az óriási teret, visszasétáltunk az állomásra. Útközben megnéztük a Szent Miklós görög ortodox templom egyszerű homlokzatát, aztán bevásároltunk a Spar-ban.
Úton az állomásra
Este hétkor indult vissza a buszunk Koperbe, mivel az út a tengerparton vezetett, újra megcsodáltuk azokat az épületeket, amiket az előbb már láttunk.
Trieszt a buszból, balra a Palazzo Carciotti
Ez már Horvátország!
Novigrad
Mirna-gát Novigrad után
Már a gáton haladunk!
Porec az Isztriai-félsziget nyugati részen, az adriai tengerparton fekszik, kb. 16.000 lakosa van. A város magja egy a tengerbe benyúló kis félszigeten fekszik. 1935-ig vasút kötötte össze Trieszttel, most ennek a helyén egy hegyi kerékpáros túraútvonal található.
A város területe már a történelem előtti időkben is lakott volt, a bronzkorban már várak álltak az öböl körüli dombokon. A mai város területén az i.e. 6. században jött létre az első állandó halászfalu, ezt az illírek alapították. A rómaiak az i.e. 2. században elfoglalták az Isztria területét és a mai belváros helyén castrumot építettek. A település az 1. században városi rangot kapott, ekkor a Colonia Iulia Parentium nevet viselte. A várost kőfal vette körül, a félsziget csúcsán egy Neptunus- vagy Jupiter-templom állt. A 3. században keresztény közösség alakult, ők kezdtek szentélyeket építeni, majd az 5. században egy bazilika is épült. A város a 6. században a keleti gótok fennhatósága alá tartozott, majd a Bizánci Birodalom foglalta el. Ekkor építtette újjá a bazilikát Euphrasius püspök, a ravennai bazilika mintájára, aranyozott mozaikképekkel. Ezután szlávok, majd longobárdok, később frankok foglalták el a területet, majd 1267-től a város a Velencei Köztársaság része lett. A több mint 500 évig tartó velencei uralom alatt a város gazdaságilag és kulturálisan is fejlődött, a 14-15. században Porec a kereskedők és kézművesek városa volt, számos szép palota épült ebben az időben. A 16. században a háborúk és járványok következtében a város csaknem teljesen kihalt, (1630-ban csak alig 30-an éltek itt!), majd 1667-ben fellendülés kezdődött, amikor dalmáciai, montenegrói, albán és krétai menekülteket telepítettek ide. 1797-ben, a Velencei Köztársaság bukása után francia uralom következett, majd a Habsburg Birodalom része lett. A 20. század elején fellendült a turizmus, számos szálloda épült. A város 1920-tól 1943-ig olasz uralom alá tartozott, majd 45-ig német megszállás alá került, ekkor több szövetséges bombatámadás érte, amelyek során a középkori városmag súlyos károkat szenvedett, az épületek 70%-a megsemmisült. A 2. világháború után Jugoszlávia része lett, majd 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik.
Fél 12-re értünk Porec-be, szerencsére a buszmegálló csak néhány méterre volt a tengertől. Váltottunk kunát, vettünk képeslapot, hűtőmágnest, aztán sétáltunk az óvárosban.
Porec óvárosának térképe
Kikötő
Városháza pálmákkal
Falmaradvány
Macskaköves utca az óvárosban
Timivel a harangtoronyban
A Püspöki palota kertje
A kiállítás részlete
A palota erkélyén
Mozaik
Főhajó
A keresztelőkápolna és a torony az átriumból
Timi a parton
A bazilika tornya a partról
Amikor kijöttünk a vízből, kiderült, hogy már háromnegyed hat (kettőkor mentünk be a vízbe!), így lekéstük a 17.05-ös buszt, amivel eredetileg haza akartunk menni. Koperben reggel azt mondták, ez az utolsó busz, de mi az állomáson láttunk egy 20.15-öst is kiírva, így reménykedtünk, hogy az tényleg jár. Mivel így volt még két óránk, sétálni indultunk a városba, már kicsit nyugtalanul, már azt is átgondoltuk, hol töltjük az éjszakát, ha mégsem tudunk visszamenni Szlovéniába.
A tenger
A főtéren megnéztük a barokk székesegyházat, vagyis a Crkva Gospe od Andela-t. (Részletek és több kép itt.)
Főhajó
Mivel délben csak egy kis zsemlét és ricottát ettünk, megéheztünk. A főtéren, közvetlenül a székesegyház mellett találtunk egy éttermet. Gombakrémlevest, halat és pizzát ettünk, nagyon finom volt.
Gombakrémleves
Grillezett hal mángoldos burgonyával
Ennél az asztalnál ültünk
Német nyelvű menü
A főtér a székesegyházzal
A porec-i Szabadegyetem épülete
Balra a Városháza
Ezután sétáltunk a parton, csodáltuk (és fényképeztük) a naplementét a kikötő felett, végignéztük a sétány elárusító bódéinak kínálatát, Timi kapott egy karkötőt is.
Naplemente az öböl felett
Kikötő
Bazársor a parti sétányon
Jachtok és vitorlások
Lemezek
Timi új karkötője
Visszasétáltunk a buszállomásra, megvettük a jegyet haza, mivel nem lehetett kártyával fizetni, megint váltottunk kunát. A busz kis késéssel érkezett, de nem állt be a helyére, még szerencse, hogy minden buszhoz odarohantunk megkérdezni, hová megy. Valószínűleg néhányan nem vették észre és ottmaradtak. Este 10-re értünk haza, felsétáltunk a dombra a szállodánkhoz, aztán hajmosás, naplóírás és alvás.
Strunjan
Ez már Piran!
Piran egy szlovén kikötőváros az Adriai-tenger partján, 10 km-re Kopertől, az Isztriai-félsziget északnyugati részén, Szlovénia Velencéjének is nevezik. A terület első lakói az illírek voltak, majd a Római Birodalom része lett, ekkor épültek az első római villák. Az 5. századtól az avar és szláv népek betörésével a lakosság visszahúzódott a védhető szigetekre és félszigetekre, ekkor kezdődött itt a városok kialakulása. A 7. században a Bizánci, majd a Frank Birodalom része lett, 952-ben pedig a Német-római Birodalomé. A település első írásos említése egy ravennai paptól származik, egy 7. századi világtérképen látható. A város neve valószínűleg a görög pürranosz (görög) szóból származik, amely a környék vöröses színű köveire utal. 1812-ben, a napóleoni háborúk idején itt zajlott a szlovén tengerpart egyetlen tengeri csatája. A 19-20. század fordulóján Piran volt a legvirágzóbb osztrák-magyar város, 12.000 lakosával nagyobb volt, mint Koper. Ekkor töltötték fel a belső kikötőt, ma ennek helyén találjuk a Tartini teret. Itt adták át Ausztria első trolibusz vonalát 1909-ben, amelyet 1912-ben a villamos váltott fel. A keskeny nyomtávú villamos a Tartini teret kötötte össze Portorozzal és 1953-ig közlekedett. A város a 2. világháború után Jugoszláviához tartozott, majd 1991-ben a független Szlovénia része (és egyben határa) lett.
Miután leszálltunk a buszról, végigsétáltunk a kikötői sétányon, rengeteg fényképet csináltunk a vízen ringatózó jachtokról, vitorlásokról, aztán besétáltunk az óvárosban.
Kikötő
A főteret Piran híres szülöttéről, Giuseppe Tartini olasz zeneszerzőről és hegedűművészről nevezték el. Egykor a terület belső kikötő volt, kisebb halászhajók kötöttek itt ki. A középkorban fontos épületek és paloták vették körül, 1894-ben úgy döntöttek, hogy betemetik a kikötőt és egy impozáns teret hoznak létre a helyén. Ekkor épült a Városháza, valamint Tartini bronzból készült emlékműve is, amely 1896 óta díszíti a gyönyörű teret. A tér egyetlen eredeti homlokzattal rendelkező épülete a Benecanka (velencei ház) nevű gótikus ház, amely a 15. századból származik.
Innen szűk kis utcákon keresztül felmásztunk a Szent György templomhoz, melyet a város védőszentjéről neveztek el, megcsodáltuk a kilátást. Már fentről kinéztük a strandot, ahol majd úszni fogunk.
Háttérben a harangtorony
A város minden pontjáról látszó, 47 méter magas tornyot 1615-ben építették, a velencei Szent Márk tér harangtornyának mintájára. Közvetlenül a torony lábánál áll a keresztelőkápolna, amelynek belsejében egy kiállítást is megnézhettünk.
Kiállítás a kápolnában
Kilátás a városra
A Tartini tér fentről
Timi csodálja a kilátást
A végtelen tenger
A templom másik oldalán is a tenger
A templom főhomlokzata
Főhajó
Miután megnéztük a templomot, elindultunk a strandra. Megkerestük azt a részt, amit már fentről kinéztünk, gyorsan lepakoltunk és irány a víz. Másfél órát úsztunk, alig tudtuk rávenni magunkat, hogy otthagyjuk a smaragdzöld színű, kristálytiszta, kellemesen ringató vizet.
Irány a víz!
Este hatkor jöttünk ki a vízből, átöltöztünk, aztán elsétáltunk a félsziget csúcsáig. Szűk sikátorok, apró kis terek, mindenütt üzletek, éttermek és bárok, színes házak, a fejünk felett kifeszített kötélen száradó ruhák: tisztára Olaszországban éreztük magunkat!
A strandra vezető lépcső
Utcazenészek a Városháza előtt
Sikátor
Kagylók mindenütt
Régi ház
Apró kis tér a házak között
A félsziget csúcsán, közvetlenül a parton áll a világítótorony, mellette pedig a Chiesa della Madonne della Salute, amelyet a 13. században említenek először, akkor Szent Kelemennek, a tengerészek védőszentjének nevét viselte. A 17. században, a pestisjárvány után nevezték át Egészséges Miasszonyunk névre. Harangtornya neogótikus stílusban épült. Sajnos nem volt nyitva, de a rácson keresztül be tudtunk nézni a belsejébe.
A világítótorony a félsziget csúcsán
A templom harangtornya
Tengerparti sétány
Színes házak és robogók
Kis tér régi házakkal
Itt vettük a pólót
Jellegzetes utcakép
Titov trg
Loggia
Búcsú a tengertől
A tengerpart a buszból
A Badasevica csatorna
Felvettük a csomagokat, kijelentkeztünk és lebuszoztunk az állomásra. (Útközben ismét búcsút vettünk a tengertől.) Már kettőkor lent voltunk, kegyetlen meleg volt, 40 fok, ezért beültünk a hűvös állomásra. Megvettem a jegyet és 14.45-kor elindultunk. Mivel még mindig vonatpótló buszok járnak, a vasúti sínek mellett, a peronon kellett felszállni a fővárosba induló buszokra. Most a közvetlen járatot választottuk, ami az autópályán megy, így 16.05-kor már Ljubljana-ban is voltunk.
A templom homlokzata
Ljubljana jelképe, a sárkány
A Ljubljanica folyó
Fagyizunk
Stritarjeva utca, háttérben a várhegy
Az ünnepelt sportolók
Ciril Metodov trg
Szent Miklós székesegyház
A bronzkapu
A székesegyház tornya
A vásárcsarnok a Ljubljanica partján
