Franciaország
2022. augusztus 2-9.
Előkészületek:
Amikor egy baráti házaspárnak kerestem lehetőségeket egy párizsi utazáshoz, felmerült, végre én is valóra válthatnám gyermekkori álmomat, és megnézhetném a Mont St. Michelt, miközben felfedezem Normandia és Bretagne vad atlanti partvidékét és izgalmas kultúráját. Gyorsan le is foglaltam a repülőjegyet, és ... semmi mást, hiszen közben készültünk Timivel az olasz utunkra, és augusztus akkor még olyan távolinak tűnt. Egy nappal az olasz út előtt, július 5-én rájöttem, hogy augusztus eleje már egyáltalán nincs is olyan messze, ráadásul, mire hazaérünk, már július közepe lesz és én még egyetlen szállást sem foglaltam le!! Gyorsan próbáltam átállítani magam, és Bari és Nápoly nevezetességei helyett az észak-francia partvidékre koncentrálni. Megterveztem, hol mit szeretnék megnézni, kb. mennyi időt akarok ott tölteni és ehhez mérten lefoglaltam a szállásokat. Egy kivételével olyat választottam, ami később még lemondható, gondoltam, amikor hazajövünk, újra megnézem a lehetőségeket és változtatok, ha kell. (Végül minden szállás maradt.) A közlekedési lehetőségeket is megnéztem, ahol nagyon jó ajánlatokat láttam, azt le is foglaltam előre (néhány eurós Flixbus-jegyeket és egy olcsó vonatjegyet is). Az olasz út után jött a 2. forduló, július végén lefoglaltam a még hiányzó jegyeket, kijegyzeteltem (vagy lefényképeztem) az útikönyveket. Néhány kérdés azért nyitva maradt, például, hogy hogy jutok el a Mont Saint Michel-hez, de alig találtam a neten információt, bíztam benne, hogy majd Rennes-ben többet tudnak.
A felkészüléshez a szokásos útikönyvek mellett ezúttal két különlegesebb könyvet is felhasználtam, az egyik Sediánszky Nóra A fény felé című műve. A szerző többször is végigjárta Normandia és Bretagne titokzatos tájait, és élményeiről könyvet írt. Nagyon sok ötletet innen vettem, kijegyzeteltem néhány nevezetességet, amit mindenképpen meg akarok nézni.
A másik könyv tulajdonképpen egy sorozat, A 111 különleges hely ... -ban. Ebből több kötet is megvan, most a párizsi kötetet vettem elő, kikerestem a 111 hely közül 10-12-t, amit szívesen megnéznék, kerületek szerint csoportosítottam őket, attól függően választok majd, mennyi időm lesz a végén Párizsban.
A "szakirodalom"
Aug.2.
Timi lakásában aludtam Debrecenben, (ő tegnap este ért haza a Művészetek Völgyéből), aztán a 10.40-es reptéri busszal kimentem a repülőtérre. Kicsit aggódtam, hogyan fogunk felférni, (hiszen ez az egyetlen busz aznap délelőtt) kár volt, mert én voltam az egyetlen utas, aki a reptérre ment. Egy néni egy korábbi megállóban leszállt, egy lány pedig valószínűleg a reptéren dolgozott, mert semmilyen csomag nem volt nála. A reptéren is csak lézengtek az emberek, kiderült, hogy ma egész nap összesen 2 gép megy, a miénk és majd este a londoni gép. A biztonsági ellenőrzésnél én voltam egyedül és vagy 15 egyenruhás. Végül 20 perc késéssel, 13.30-kor szálltunk fel. A pilóta elnézést kért, azt mondta, a gép körbejárásánál kiderült, hogy hiányzik egy csavar, ezért kell várnunk. Végül megoldották a problémát és felszálltunk.
A csavar a helyén!
Olyan kevesen voltunk a gépen, hogy végül ablak mellett ültem. A kapitány útközben elmesélte, hogy 11.600 m magasan repülünk, 720 km/h-val, (ekkor éppen Frankfurt felett voltunk). Azt mondta, kicsit gyorsabban mentünk, így behoztuk a késést és pontosan szálltunk le Beauvais-ban. Sajnos, a 6-os busz nem volt ilyen pontos, kb. 20 percet késett. Tille falun keresztül kb. félóra alatt értünk be a városba, a jegy 1 euróba került, ráadásul kiderült, hogy ez napijegy.
Beauvais egyébként egy kb. hatvanezres város, Észak-Franciaországban, Pikárdia régióban. Oisé megye székhelye, és büszkén viseli a Franciaország történelmi és kulturális városa címet. A város helyén egy gall törzs székhelye, majd római település volt. Már a 11. században püspöki székhely, egy itteni püspök ítélte máglyahalálra Jeanne d'Arc-ot!
A busz a városháza sarkán rakott le, egy nőtől megkérdeztem, merre van az utca, ahol lakom majd, de nem tudta, ezért megkérdezte a sofőrt, aki türelmet kért az utasoktól (akik indultak volna a reptérre), leszállt és együtt kitalálták. Egyébként kb. 5 perc volt onnan, gyakorlatilag a katedrális főkapujánál lakom. Először kicsit megijedtem, nehogy úgy járjak megint, mint Nápolyban néhány hete, a házon ugyanis semmi nem utalt arra, hogy itt egy szálláshely van. Felhívtam a megadott számot kiderült, hogy a nő küldött üzenetet a booking.com-on keresztül, (amit nem kaptam meg). Mindegy, elmondta telefonon: a kulcs egy dobozban volt, ami kóddal nyílt, így végre bejutottam. Az apartman gyönyörű, jól felszerelt, nagyon hangulatos. Gyorsan lepakoltam és már indultam is sétálni.
A Hyper-centre Beauvais apartman
Először természetesen a néhány méterre álló katedrálist néztem meg.
A la Cathédrale Saint Pierre építése 1238-ban kezdődött ... de sohasem fejeződött be! 1284-ben ugyanis a szentély beomlott (nem bírták a támfalak). Ezután háborúk és pénzhiány akadályozták az építkezést, de végül 1550-ben befejezték. Sajnos azonban hamarosan újra beomlott, és ekkor feladták, a templom végül csonka maradt. Így is lélegzetelállító a gyönyörű déli homlokzat, a belső tér (a "lángoló gótika" szép példája) a gyönyörű üvegablakok (vannak köztük egészen modernek is.) Vettem egy prospektust és a leírás segítségével (német nyelvű is volt) végigjártam a templomot.
Ezután a város másik katedrálisát néztem meg az Église Saint Etienne-t. Már a 3. században állt itt templom, a mostani épület a 12. századból való, persze később többször átépítették.
Ezután lesétáltam az l'Avelon folyó partjára, nagyon hangulatos volt a sok szomorúfűzzel.
Aztán megkerestem az állomást, előtte volt egy nagyon bájos park, pici folyóval (rajta apró kőhidakkal), szökőkúttal. Megtaláltam az amiens-i busz megállóját, de kiderült, nem is kell holnap reggel idáig eljönnöm, mert van még egy megálló, visszább, a központ felé, igazából onnan indul a busz. Egy bájos hölgy segítségével megtaláltam (tapasztalat: nem nagyon beszélnek angolul az emberek, de nagyon segítőkészek), először megmutatta, merre kell menni, de aztán inkább eljött velem. Féltem, hogy lekési a buszát, (egy buszmegálló padjáról ált fel a kedvemért), de azt mondta, ráér. Megtanultam, hogy a gare rutiere azt jelenti buszpályaudvar, innen megy majd holnap reggel 8-kor a buszom.
Beauvais, vasútállomás
Square Jules Briere
Jeu de Paume
Mivel még mindig sütött a nap (itt fél 10-kor még világos van!), úgy döntöttem, újra sétálni indulok. Ezúttal a katedrális mellett álló járási múzeum épületét néztem meg (persze már zárva volt), amely az egykori püspöki palotában kapott helyet. Úgy néz ki, mint egy várkastély a csúcsos tornyaival.
Ezután körbejártam a katedrálist, nagyon hangulatos utcákat és egy csöppnyi teret fedeztem fel mögötte. Valamint egy szép 15. századi házat, ami eredetileg a város másik részén állt, de áthozták ide. Találkoztam egy marokkói hölggyel és a kislányával, kicsit beszélgettünk, aztán kölcsönösen lefényképeztük egymást.
Ezután hazasétáltam, kiültem a kis padlásablakomba, spanyol és blogírás, üzenetek haza, aztán alvás. Egyébként érdekesek itt az ablakok, valahol félúton a franciaerkély és egy normális ablak között. Az alsó széle kb. térdmagasságban van, egy kis rács is van, hogy ki ne essünk, de kilépni nem lehet.
Aug.3.
Reggel korán keltem, megreggeliztem (bagett, vaj, sajt, paradicsom és egy nagyon finom alma-eper nektár, amit tegnap este vettem. Észak-Franciaország híres az almatermesztéséről, a boltban rengetegféle almalevet árultak, minden elképzelhető gyümölccsel párosítva, én az eper mellett döntöttem, jó választás volt!)
Addig ügyeskedtem, amíg sikerült úgy kihajolni a kis manzárdablakomból, hogy a ház mögött álló katedrálisból elcsípjek valamit.
A középső tetőtéri ablak volt az enyém
Fél nyolckor elindultam, a kulcsot visszatettem a boxba, és elsétáltam a buszállomásra. Útközben még megcsodáltam a reggeli fényben fürdő városházát.
Mindkét busz egyszerre érkezett (8-kor és 8.10-kor is ment Rouen-ba, de az első gyorsjárat volt). Mindkét sofőr nő volt, az egyik beszélt angolul, őt megkérdeztem, van-e különbség az árban, de azt mondta, nincs, így maradtam a gyorsjáratnál. Kicsit aggódtam, mennyibe kerül majd, azt láttam, hogy kártyával nem lehet fizetni, készpénzem meg nincs sok. Majdnem elnevettem magam, amikor közölte a hölgy, hogy 1 euró! (Ráadásul ez is napijegy, kicsit sajnáltam, hogy aznap már nem akartam utazni sehová.) Hát így lehet vonzóbbá tenni a tömegközlekedést! Nagyon kényelmesen utaztunk, végig autópályán, egy gond volt, hogy a hölgy vastag, kötött pulóverben vezetett, (érdekes, hogy itt nem olyan elegánsak a sofőrök, mint nálunk) ezért kb. 20 fokra állította a klímát, majdnem megfagytunk. Szerencsére számítottam erre, és reggel elraktam egy kardigánt, jól jött.
Amiens is Pikárdiában van, azon belül Somme megye székhelye, kb. 130 ezer fő lakja. Állítólag Amiens kapujánál történt, hogy Szent Márton (aki akkor még római katona volt) megosztotta köpenyét egy meztelen koldussal. A város legfontosabb nevezetessége a katedrális, amely a világörökség része és (mint kiderült) Jules Verne, aki itt élt 1888-től haláláig és itt is van eltemetve. (A városban mindenütt találkoztam a nevével, már az állomáson az ő képe fogadott.)
Pontosan érkeztünk Amiens-be, egy ugyanolyan földalatti garázsszerű itt is a buszállomás, mint Beauvais-ben, itt viszont közvetlenül a vasútállomás mellett található. Mivel nálam volt az összes cuccom, úgy gondoltam, elsétálok a katedrálishoz, aztán majd meglátom, mi fér még bele. 12.15-kor indult a busz Rouen-ba, tehát kb. 3 órám volt. Végül egy elég komoly városnézés lett belőle, a kisbőrönd egyáltalán nem akadályozott semmiben, szerintem a cucc nélkül is ugyanennyit néztem volna meg.
Amiens, vasútállomás
Az állomás előtt egy furcsa felhőkarcoló áll, a Perret torony, lakások, üzletek, sőt egy szálloda van benne, a felső szintjei el vannak fordítva egymáshoz képest.
Először célba vettem a katetrális, amely az állomástól néhány utcányira volt csak, minden oldalról lefényképeztem, még a mellette lévő parkba is bementem. Kívülről és belülről is gyönyörű, égbe nyúló oszlopok, színes üvegablakok, igazi gótikus katedrális.
A Cathedrale Notre Dame d'Amiens (ez a hivatalos neve) helyén álló korábbi templom leégett, ezért 1220-ban elkezdték építeni az új katedrálist, amely 1247-ben készült el. Építésekor 42 méteres magasságával a világ legnagyobb katedrálisa volt, ma pedig Franciaország legnagyobb középkori templomépülete. (Érdekes, hogy a templom térfogata éppen a kétszerese a párizsi Notre Dame-nak!) A katedrálisban őrzik Keresztelő Szent János levágott fejét. A nyugati oldal rózsaablakában még megvan az eredeti, 16. századi üveg, bár a katedrális ablakainak nagy része a második világháború bombázásainak áldozatául esett. A 16. század elején helyi fafaragók több mint 400 jelenettel díszítették a 110 tölgyfa kórusülőhelyet.
A kórust díszító fafaragások
Mivel gyerekkorom egyik kedvenc írója Jules Verne (vagy ahogyan mi ismertük: Verne Gyula, szerintem nemzedékem nagy része meg volt győződve róla, hogy az író magyar 😀), már előre kinéztem a róla szóló múzeumot. Kiderült, hogy élete nagy részét ebben a városban élte le, tevékenyen részt vett Amiens kulturális életében, még képviselővé is megválasztották. A háza most múzeum, úgy döntöttem, megnézem.
Először a közeli kis parkban álló szobrát kerestem meg, aztán pedig a ma már róla elnevezett utca sarkán álló egykori lakóházát néztem meg. (Az odavezető út mentén mindenütt a műveit lehetett látni óriási plakátokon.) Nagyon klassz volt, a ház minden termét tematikusan rendezték be, úgy, hogy az valahogy illeszkedjen a helyiség eredeti funkciójához. Jártunk a könyvtárában, a szalonban, a zeneszobában, hallottunk az utazásairól, amelyek a regényeit inspirálták, azt is megtudtam, hogy számos színdarabot írt. Felmentem a ház különleges tornyába is, sőt még a padlásra is bekukkantottunk! Az ajándékboltban megvettem a 80 nap alatt a Föld körül-t francia nyelven, állítólag ez a világ legtöbb nyelvére lefordított francia regény!
Verne háza
A harmadik célom a Somme folyó és partján a Quai Bélu megtekintése volt a St. Leu negyedben. Gondoltam, vetek rá egy pillantást és már megyek is vissza az állomásra, de olyan gyönyörű volt, hogy legszívesebben órákat barangoltam volna ebben a valamikori halásznegyedben. Virágokkal teli hidak, gyönyörű csatornák, egykori halászházakból kialakított vendéglők végig a parton: mesés volt! Fényképeztem, végigsétáltam a rakparton, még arra is volt időm, hogy leüljek, és a parton egyem meg a magammal hozott almapürémet (igen ez is alma, ez is eperrel vegyítve, de most kanalazható formában: felséges volt).
Aztán már tényleg nem maradt más hátra, mint visszamenni az állomásra, és várni a (flix)buszt. Pontosan érkezett (Brüsszelből), de valószínűleg nem ez volt az eredeti busz, mert a helyemet hiába kerestem, (nem is volt 20 sor a buszon), ráadásul rossz volt a légkondi, (visszasírtam a reggeli busz klímáját), majdnem megsültünk, mire Rouen-ba értünk.
Rouen egy kb. 110.000 lakosú nagyváros Felső-Normandiában, Seine-Maritime megye székhelye, Franciaország egyetlen "múzeumvárosa", (katedrálisai, fagerendás házakkal teli óvárosa miatt), egyben kereskedelmi és ipari központ, egyetemi város és hatalmas tengeri kikötő is (az ötödik Franciaországban!!). Történelmének legjelentősebb epizódja, hogy Jeanne d'Arc-ot ebben a városban tartották fogva, és a város egyik terén 1431. május 30-án máglyán elégették, hamvait pedig a Szajnába szórták. Érdekes, hogy már 1456-ban egy bíróság felmentette a vádak alól, de csak 1920-ban avatták szentté. A városban mindenütt találkozhatunk az emlékével.
Pontosan kettőkor szálltam le a buszról, már előre megnéztem, (szerencsére a wifi azért működött a buszon), hogy ezúttal sajnos nem a vasútállomás közelében van a megálló, (pedig így szokott lenni), hanem a Szajna túlsó partjàn tett le a busz. Ha nincs olyan meleg a buszon, ha nincs benne a lábamban (és a karomban) az amiens-i városnézés (teljes menetfelszereléssel), akkor biztosan gyalog indultam volna el, így viszont megkerestem a legközelebbi metrómegállót, vettem egy jegyet 1,7-ért és mentem vele 3 megállót a vasútállomásig.
Rouen, háttérben a katedrálisok tornyai
A szállodám, a Hotel Astrid, annyira közel van az állomáshoz, hogy ahogy feljöttem a metró aluljárójából, már ott is álltam előtte. Egy perc alatt bejelentkeztem, és már mentem is fel. A szobám nagyon pici, de jól felszerelt, persze ez nem apartman, nincs konyhája, legjobban a hűtő hiányzik. Lezuhanyoztam, megettem a maradék bagettet, vajat és paradicsomot, aztán indultam Rouen felfedezésére.
Hotel Astrid
Rouen, vasútállomás (az ablakomból)
Először a Pucelle-tornyot kerestem meg, alig vettem észre, (először túl is szaladtam rajta, így viszont felfedeztem egy bájos kis eldugott parkot). Igazából csak egy tábla és egy faragott dísz egy kapu fölött, ami szerint itt raboskodott Jeanne d'Arc.
Ezután a Donjon-hoz indultam, ami egy óriási torony, (ennyi maradt Fülöp Ágost várából), természetesen itt is raboskodott Jeanne, itt kínozták meg. Egy kis múzeum is van itt, sajnos csak hétvégén van nyitva, így csak néhány fényképet készítettem, és mentem is tovább.
Itt már rengeteg favázas házat láttam, Rouen-ban több, mint 2000 van belőlük, a legrégebbiek a 14. századból származnak, de még a 19. században is építettek ezzel a módszerrel. Állítólag a különböző évszázadokban más és más szín volt a jellemző.
Ezután a Szépművészeti múzeum elé értem, nagyon szép az épület, eleve múzeumnak épült, (mint a mi Nemzetink), a homlokzatán óriási "Musée"-felirat, valamint az itt bemutatott műalkotások műfaji megjelölései olvashatók. Itt őrzik többek között Monet híres festmény-sorozatát, amit a katedrálisról festett. Előtte egy hangulatos park a szokásos modern installációval.
Musée de Secq des Tournelles
Innen a Hotel de Ville elé értem, mellette pedig a Saint Quen, sajnos felállványozva. Így nem tudtam megcsodálni sem a homlokzatát, sem az impozáns belső terét, de sebaj, a városnak összesen 3 (!) gótikus katedrálisa van, így is maradt még kettő.
Hotel de Ville, jobbra a Saint Quen tornya
Église Saint Quen
Séta közben belebotlottam Flaubert szobrába (éppen az Érzelmek iskoláját olvasom). Gustave Flaubert a városban született 1821-ben, (apja a roueni kórház igazgató-főorvosa volt), és egy közeli kisvárosban halt meg. Első jelentős regénye, a Bovaryné miatt az erkölcs és a vallásos érzés megsértése miatt perbe fogták, de végül felmentették.
Flaubert
Ezután végre megláttam a Chatédrale Notre Dame-ot, vagyis azt a katedrálist, amit Monet 1892 és 1894 között több mint 30 képen örökített meg, különböző napszakokban, más és más fényviszonyok között. Érdekes, hogy egyszerre több állványon dolgozott, a képeket pedig a műtermében, Giverny-ben fejezte be. A katedrális legrégebbi részei a 12. századból származnak, 3 tornya közül a legfiatalabb, a középtorony sisakja viszont csak a 19. században került fel, ezzel magassága elérte a 151 métert, így jelenleg ez az ország legmagasabb templomtornya. Már a 4. század végén, a viking időkben is állt itt templom, 769-ben pedig Nagy Károly látogatott ide. Viharos történelme során pusztították a hugenották, majd a forradalom, 1822-ben egy tűzvész rongálta meg, 1944. április 18-án pedig a Brit Királyi Légierő bombázta, ami tönkretette a gyönyörű "chartres-i kék" üvegablakait. A templomban van eltemetve Rollo, a dinasztiaalapító, de itt őrzik Oroszlánszívű Richárd szívét is.
Ezután megnéztem a Le Gros Horloge-ot, vagyis a „nagy órát", amely 1527 óta mutatja az időt a város egyik legforgalmasabb sétálóutcáján, sőt a hold állását is, a számlap feletti kis ablakban. Érdekes, hogy nagymutatója egy ezüst bárány! A mellette álló torony, amelyet 1389-ben, egy korábban itt álló harangtorony helyén emeltek, a város szabadságának szimbóluma.
Megnéztem a Vieaux Marché-t, vagyis a régi piacot, ez az a hely, ahol Jeanne d'Arc máglyahalált halt. Egy modern templomot építettek a tér közepére, kívülről kicsit fura, nem igazán illik a középkori házak közé, de belül!!! Csodálatos, 16. századból származó üvegablakai vannak, amelyeket az 1944-ben lebombázott Saint Vincent templomból hoztak ide és építettek be az 1979-ben elkészült templomba, amelynek modern formája építésekor komoly kritikát váltott ki. Az egykori máglya helyét a téren egy óriási, 20 méter magas kereszt jelöli. A templom mellett egyébként még ma is piac működik, tenger gyümölcsei és sajtok mindenütt!
Église Sainte Jeanne d'Arc
A betonkereszt az egykori máglya helyén
A téren körben gyönyörűen restaurált favázas házak állnak, egyikben működik a La Couronne, amely Franciaország legrégebbi vendégfogadója, 1345-ben nyílt meg, (étterme pedig 2019-ben Michelin-csillagot kapott!)
A La Couronne homlokzata
A fogadó bejárata
Ezután következett a Palais de Justice, vagyis az Igazságügyi palota, amely a 15. században épült és a kora reneszánsz egyik legszebb alkotása. (Tényleg emlékeztet a Loire-völgyi kastélyokra, engem például a soktornyú Chambord-ra.) Később itt volt a zsidóság központja is, az 1979-ben folytatott ásatások állítólag Nyugat-Európa legkorábbi héber emlékeit találták meg itt.
Ezután visszasétáltam a katedrálishoz, és végigsétáltam az északi oldalán futó Rue Saint Romain-en, ami Rouen egyik legszebb középkori utcája.
Rue Saint Romain
Az utca egyenesen az Église Saint Maclou-hoz vezet, Rouen harmadik jelentős templomához, amely 1436-ban épült, a későgótika építészeti remeke, a lángoló gótika legtisztább példája. Az angol uralom alatt épült, Bedtford grófja kezdeményezte az építését.
Ezután kisétáltam a Szajna partjára.
Visszamentem a központba, a katedrális előtt egy srác gitározott, leültem én is hallgatni. Nagyon hangulatos volt az alkonyi nap fényében a csodálatos katedrális előtt a latin zenét hallgatni!
Útközben hazafelé még egyszer megcsodáltam a Palais de Justice reneszánsz és gótikus díszítését, (az épület egyik sarkában pedig egy érdekes dolgot láttam: a fal hiányzó részeit egy művész lego-kockákkal töltötte ki), valamint a Szépművészeti Múzeum előtti parkban Guy de Maupassant szobrát.
Maupassant szobra
Este 21.40-kor még ilyen világos van!
Mielőtt hazaértem, még bevásároltam, otthon megvacsoráztam (négysajtos pizza, amit melegen árultak a boltban és zellersaláta), aztán még leugrottam az állomásra, megvettem a holnapi vonatjegyet Le Havre-ba. Este beszéltem Timivel, naplóírás, spanyol és alvás.
Aug. 4.
Korán keltem, előző nap végül a 7.22-es vonatra vettem jegyet. Mivel az állomásra néz az ablakom, elég volt negyedkor elindulni. Mára elég hűvös időt mondott, 20 fok körül, ezért melegebben öltöztem és kabátot is vettem. (Gyakorlatilag a mai nap miatt hoztam magammal egyáltalán kabátot!) A vonat pontosan indult, az emeletre szólt a jegyem (ide is kértem, nem volt nehéz teljesíteni, mert alig voltunk). Végig felhős, sőt ködös volt az idő, ilyet azért már nagyon régen láttam otthon. Yvetot-nál aztán esni is kezdett. Viszont mire Le Havre-ba értünk, (8.18-kor) nyoma sem volt a rossz időnek.
Le Havre egy közel 170 ezres kikötőváros Franciaország északnyugati részén, a Szajna tölcsértorkolatában. 1517-ben alapították Franciscopolis néven (I. Ferenc nevére utalva.) Ferenc adta ki a parancsot, hogy építsenek kikötőt ezen a helyen, főleg azért, hogy átvegye Honfleur és Harfleur szerepét. Ez meg is történt, mára Le Havre Franciaország második legnagyobb kikötője Marseille után.1944-ben szinte teljesen elpusztította egy bombázás, a következő 20 évben újratervezték az egész várost, ez a modern városrész a világörökség része lett, sajnos ezt csak buszból tudtam megnézni.
Közvetlenül az állomás mellett volt a buszállomás, az információban rögtön megkérdeztem, hogy tudok eljutni Honfleur-be és Étretat-ba is. Azt javasolták, hogy kezdjek Honfleur-ben, oda 9-kor indul a busz, töltsem ott a délelőttöt, aztán majd délután kimegyek Étretat-ba. Jó tervnek tűnt, mert egyébként is az előbbi tűnt fontosabbnak (az a gyönyörű kikötő a vitorlások árbócaival ... már a fotóktól elolvadtam!), ha a sziklák Étretat-ban kimaradnak, hát ... így jártam. De azért nagyon örültem, hogy úgy tűnt, mindkettő beleférhet egy napba, sőt, én titokban azt terveztem, hogy mindhárom, mert este még Le Havre-t is meg akartam nézni. Gondoltam, este 10-ig világos van, hazavonatozni meg ráérek sötétben is. Hát, ez azért nem egészen így alakult... Amikor megvettem a jegyet, csodálkoztam, hogy miért kerül a sokkal közelebb fekvő Honfleur-be majdnem háromszorannyiba a jegy, mint Étretat-ba, rá is kérdeztem, kiderült, hogy a Normandia-hídon keresztül megy a busz, ezért drágább.
9-kor pontosan indultunk, végigjártuk Le Havre nem túl szép déli részét, aztán már fordultunk is rá a hídra. Illetve csak én hittem azt, hogy ez már az, vadul fényképeztem, amikor a távolban megpillantottam az égbe nyúló pilléreket és a jellegzetes formát. Előtte olyan volt, mintha autópályára hajtanánk fel, kb. 10 sávban fizetőkapuk, és aztán már indultunk is felfelé! Olyan volt, mint egy hullámvasút, a bicikliseket egy külön tábla is figyelmeztette, hogy a lefelé majd nehogy elfelejtsenek fékezni. A buszunk is olyan erősen fékezett, hogy furcsa, nyögésszerű hangokat adott ki, az utasok rá is kérdeztek, mi ez, a sofőr (persze, ő is nő volt) nevetve magyarázta. A híd egyébként 1995-ben épült és több mint 2 km hosszan ível át a Szajna torkolata fölött. Elkészültekor ez volt a világ legmagasabb és legnagyobb főnyílású ferdekábeles hídja. Építését az tette szükségessé, hogy addig egészen Rouen-ig kellett kerülni, ha át akartak kelni a Szajnán.
Előttünk a híd!
A Szajna
Fél 10 előtt értünk Honfleur-be, ellenőriztem, hogy tényleg 12.10-kor indul-e vissza a busz, megkérdeztem, pontosan hol fog megállni, és már indultam is felfedezni a várost.
Megérkeztünk Honfleur-be
Honfleur egyébként egy kb. 6700 lakosú város Calvados megyében, eredetileg kis halászfalu volt, de a 19. században felfedezték az impresszionisták. Érdekes, hogy mindez egy hétköznapi találmánynak köszönhető: ekkor fedezték fel a visszacsavarható kupakos festékestubust és ezzel lehetővé vált, hogy a festők kiszabaduljanak a műteremből és végre a természetben fessenek. A párizsi festők először a főváros környéki erdőket, parkokat fedezték fel, majd a távolabbi Normandiát, például a festői Honfleur-t. A város szülötte Eugéne Boudin, akinek egykori háza ma múzeum. Courbet és Monet alapították az ún. honfleuri iskolát, ami tulajdonképpen az impresszionista mozgalom elődje. A város lakói egyébként főleg halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak, de a 18. század közepén itt volt Franciaország 5. legnagyobb rabszolgapiaca is.
A normandiai tengerpartot Honfleur és Deauville közötti szakaszát Cote fleurie-nek, vagyis virágos partnak hívják.
Először a legszebb részt, a régi kikötőt fedeztem fel, már az odavezető út is gyönyörű volt, szépen gondozott sétányok, szökőkutak, egy szép templom a domboldalban.
A Vieux-Bassin, vagyis a régi kikötő, mindig is a város szíve volt. Mai kinézetét Colbert-nek, XIV. Lajos államminiszterének köszönheti, aki 1690-ben a város kikötőjét, amely akkor mindössze 120 méter hosszú és 50 méter széles volt, teljesen átépíttette, a méretét pedig egy hektárosra növelte. A város a középkorban főleg a kikötő keleti partján terjeszkedett. Érdekes, hogy a rakpartokon hat- és hétemeletes házak állnak, amelyek a 17. században meglehetősen magasnak számítottak.
Vieux-Bassin
Először én is ezen az oldalon, a Saint Étienne rakparton indultam el. A gyönyörű favázas házak között egy aprócska templom áll, az Eglise Saint Étienne, amely eredetileg (a 11. században) még nem itt állt, de a 14. században a városfalakkal védett óvárosba helyezték át. 1791-ben bezárták, azután a hajósok felszerelésének raktáraként, majd vámraktárként, tőzsdeként is használták, ma pedig a várostörténeti és tengerészeti múzeum működik benne.
Quai Saint Étienne
Eglise Saint Étienne
Szemben a Quai Sainte Catherine
Jobbra a Lieutenance
A Saint Étienne rakpart végén áll a bájos városháza, vele szemben, a kikötő bejáratának másik oldalán pedig a Lieutenance, vagyis a "hadnagy háza" áll, az egykori kormányzói rezidencia. Az erődszerű építmény egyébként Honfleur egyik legrégebbi épülete, már a 11. században is említik. Mai formáját a 17. századi átalakításakor nyerte el. Az erőd nemcsak a kikötőt védte, innen ellenőrizték a Caen és Rouen felé vezető utakat is. 1608-ban innen hajózott ki Samuel Champlain, aki megalapította Quebec francia gyarmatát.
Városháza
A kikötő bejérata
Lieautenance
Balra a városháza
Quai Sante Catherine
Lieutenance
Néhány lépésre a kikötőtől áll a Sainte Catherine fatemplom, amelyről előszőr azt hittem, egy vásárcsarnok. Furcsa a belső tere, egy oszlopsor két részre osztja, így a központi szentély helyett itt két szimmetrikus rész van, a jobb oldaliban állították fel az oltárt. (Kiderült, hogy azért van ez a furcsa elrendezés, mert a templom két hajója két különböző időpontban készült.) A belső tartógerendák nemcsak vásárcsarnokra, hanem egy szecessziós pályaudvarra is emlékeztetnek. A templom a 15. században épült egy másik templom helyén, amely a 100 éves háború során pusztult el. 1468-ban az északi hajó készült el, majd 1496-ban egy másik hajót is építettek hozzá. A legenda szerint a rohamosan növekvő lakosságszám indokolta a bővítést, de a valóságban ennek statikai okai voltak.
Sainte Catherine
Kettős homlokzat
A templom bejáratával szemben áll a különálló harangtorony. Állítólag a villámcsapástól való félelem miatt tervezték így, és attól is féltek, hogy faállványzat nem bírja majd el a harangok súlyát. A toronyban most egy kis múzeum működik.
Harangtorony
Ezután úgy gondoltam, felsétálok a hegyre, egy szép kápolnát és csodálatos kilátást ígért az útikönyv. Hát kapaszkodni kellett rendesen, elég meredek volt az út, ráadásul a végén a házak is elfogytak, az egyik oldalon erdő, a másikon pedig itt-ott egy-egy villa, sajnos a legtöbb egészen elhanyagolt állapotban. Az egyikben élt Baudelaire anyukája, a festő 1859-ben néhány hónapot töltött itt, és teljesen elvarázsolta a hely. Ide menekült az őt ért támadások miatt, miután a "Romlás virágai" megjelenése után a közerkölcs megsértése miatt perbe fogták. Baudelaire egyébként azt tervezte, itt fog majd letelepedni, de ez a terv sohasem valósult meg, a költő 8 évvel kélsőbb, mindössze 46 évesen meghalt.
Úton a hegyre
Sikátor
Eugéne Boudin múzeuma
Végre felértem, megcsodáltam a kilátást a Szajna torkolatára és a túlparton fekvő Le Havre-ra.
Kilátóterasz a hegy tetején
Kilátás a Szajnára, szemben Le Havre kikötője a darukkal
Megnéztem a Notre Dame de Grace tengerészkápolnát, nagyon különleges volt. mindenütt hajók itt is, mint a Sainte Catherine-ben. A ma is látható épület 1600 és 1615 között épült, de már 1023-ban ált itt egy kápolna. Pünkösdkor a tengerészek felzarándokolnak ide, miután a kikötőben felszentelték hajóikat.
Notre Dame de Grace
A kápolna főbejárata
Harangláb
Lefelé persze már könnyebb volt az út, gyorsan leértem a városba. Útközben a házak között, a kerítéseken át kukucskálva próbáltam lefényképezni a híd elegáns pilléreit. Szép villákat, favázas házakat láttam és éppen a Sainte Catherine oldalánál értem le a hegyről.
Az egyik pillér
Mindkettő!
Sainte Catherine
Újra a régi kikötőben
Még megnéztem a Les Greniers á Sel-t, vagyis sóraktárt, amely 1670-ben épült, (amikor a só még királyi monopólium volt), most pedig művészeti kiállítások otthona.
Les Greniers á Sel
Az állomásra vezető úton még lefényképeztem a Kagylókereső nők szobrát, egy körforgalom közepén áll.
A 12.10-es busszal visszamentem Le Harve-ba, útközben persze megint "átrepültünk" a hídon, a felfelé vezető egyik sáv le volt zárva, így egy kis dugó alakult ki, de lefelé már a szokásos sebességgel zúgtunk.
Újra a hídon
Hullámvasút
Pontosan egykor megérkeztünk Le Havre-ba, gyorsan megvettem a jegyet az irodában, (így kártyával tudtam fizetni), megkérdeztem, honnan indul a busz Étretat-ba, azt mondták a C-ről (itt nem számok, hanem betűk jelölik a megállókat). Két busz is állt bent, az egyikre valami más városnév volt írva, ezért megkérdeztem a másikra felszálló embereket (erre semmi sem volt kiírva), hogy ez megy-e Étretat-ba, egy pasi azt mondta, igen, ez az. Amikor odaérintettem a jegyet, a sofőrt is megkérdeztem, tégyleg oda megy-e, azt mondta, persze. 13.10-kor indult a busz, ezúttal is végignéztük Le Havre északi részét, Harfleur-t, aznap már harmadjára jártam itt, ismertem minden kanyart. Közben figyeltem az "itinert", de nem nagyon stimmeltek a megállók, gondoltam, biztosan elterelték az utat. Aztán kezdett egyre gyanúsabbá válni, hogy egyetlen város sem stimmel, ezért megnéztem a neten, hol vagyunk. Hát, nagyon nem ott, ahol kellene!! Egyre messzebb kerültünk Étretat-tól, holott, lassan meg kellett volna érkeznünk! Az egyik megállóban végre megkérdeztem a sofőrt, hogy Étretat-ba megyünk-e, de egyetlen szót sem értett. Egy kedves hölgy segített, elmondtam neki, mi a helyzet, azt mondta, elnézést kér, de tudnom kell, hogy a honfitársai nem igazán beszélnek angolul, de mosolyogva bólintanak minden kérdésre. (Mint a Nicsak ki beszél-ben az ápoló.) Mondtam, ok, de akkor én most hogy jutok el Étretat-ba? Azt mondta, innen sehogy, (közben leszálltunk), vissza kell mennem Le Havre-ba. Kiderült, hogy csak 3-kor megy busz, azt tanácsolta, addig nézzem meg Lillebonne-t, nagyon szép város. Igaza lett!
Lillebonne egy majdnem 9000 lakosú város Seine-Maritime megyében. Juliobona néven már a római időkben is állt itt város, amelyet Julius Ceasar lerombolt, de Augustus újra felépített. Az itt talált római kori leletek (szobrok, mozaikok) egy része ma Rouen-ban, illetve a Louvre-ban látható. A város legfontosabb nevezetessége egy római kori színház, ami gyakorlatilag a buszmegállóval szemben állt, így ezt néztem meg először. A színház az első században épült, majd a másodikban átépítették, hogy amfiteátrumként és színházként is használhassák.
Lillebonne, Városháza
Római színház
A színház, fent az út és a városháza
Miután bebarangoltam a színház minden emeletét, lépcsőjét, feljáróját, az egyik padon megebédeltem, majd (mivel még volt időm a buszig), sétáltam egyet a városban. Megnéztem a Notre Dame templomot is, amelynek gótikus bejárata a 16. századból származik.
Église Notre Dame
Négykor értünk vissza Le Havre-ba, így még pont elértem a másik buszt, ami 16.10-kor indult - ezúttal tényleg! - Étretat-ba.
Közben megnéztem a neten a vonatot, kiderült, hogy az a tervem, hogy majd késő este megyek haza Rouen-ba, nem fog megvalósulni, mert az utolsó vonat 20.08-kor indul. Ehhez viszont legkésőbb a 18.15-össel vissza kell indulnom, így két lehetőségem van: lemondok Étretat-ról, és megnézem Le Havre-ot, vagy kimegyek mégis, de csak kb. egy órám lesz, viszont így nem marad időm Le Havre-ra. Le Havre ugyan a világörökség része, de állítólag nem túl szép, inkább modern, azok a sziklák viszont! Már a fotókat látva beleszerettem! Szóval, legyen Étretat, azért is!!
Étretat egy 1200 lakosú település Seine-Maritime megyében, a Szajna és a Somme torkolatai között húzódó 150 km-es Alabástrom-part egyik gyöngyszeme. A hófehér sziklaformációkat az erózió, a hullámzás ereje és a fagy hozta létre. A képek alapján engem mindez Dover szikláira és a Rügen szigetén látott krétasziklákra emlékeztetett. Alphonse Karr, francia író, már a 19. században ezt írta: "Ha először akarnám egy barátomnak megmutatni a tengert, Étretat-t választanám." Hát, akkor lássuk!
Végül nem a végállomásig mentem, a városháza (Mairie), közelebb volt a parthoz, és így még nyertem is kb. negyedórát, hiszen ide később ér majd a busz visszafelé!
Végül olyan közel volt a part,(egyetlen kis utcán kellett végigsétálni) hogy annyi időm maradt, hogy a fényképezés mellett még a sziklára is felmásztam! Gyönyörűek a fehér sziklák, a strand mindkét oldalán látni lehet különböző formációkat, a tetejükön ösvények, gyalogutak vezetnek, klassz túrákat lehet itt tenni, bár a sziklák szélére nem ajánlatos kimenni. A strand is tele volt, bár a legtöbben az úszás helyett inkább a napozást választották.
Étretat, Mairie
Úton a strandra
Az Atlanti-óceán
Falaise d'Aval
Indulás a sziklákra!
Falais d'Amont
Ösvény a szikla szélén
Felértem!
Indulok lefelé
Újra a strandon
Mini-könyvtár a strandon
Vissza a városba
Vásárcsarnok
Végül még várnom is kellett a buszra, jó döntés volt, hogy megkockáztattam az utat ide, hiszen ennyi idő is elég volt, hogy képet kapjak erről a gyönyörű helyről, bónuszként pedig a hegymászás! Ezt már nem is gondoltam, hogy belefér.
Ahogy visszaértünk Le Havre-ba, végigbuszoztunk a tengerparton, jobbra strandok és kikötők váltakoztak (óriási hajókat is láttam), jobbra pedig a város egy szebb kerülete. Sajnos, arra már nem volt idő, hogy bejárjam a várost, de majd legközelebb.
Le Havre
Le Havre, autóbusz-állomás
Vasútállomás
Úgy terveztem, hogy abban a félórában, ami a vonatindulásig hátravolt, még megnézem Le Havre közel eső részét (ahogy a buszból láttam, ez a teherkikötő nem túl vonzó részét jelentette volna), de végül még ebből sem lett semmi, elment az idő a jegyvásárlással. Az állomáson pénztár már nem volt, a több nyelven "beszélő" automaták közül egyik sem működött. Az egyetlen szóba jöhető gép előtt hosszú sor állt, kiderült, az meg csak franciául tud. Egy spanyol házaspárral próbáltuk megfejteni az instrukciókat, nem volt egyszerű. Amikor végre sikerült, kicsit elszörnyedve láttuk, hogy 16 euróba kerül a jegy, Rouen-ba. Ők megvették, én mondtam, hogy mintha a neten kicsit olcsóbbat láttam volna, amikor az indulási időket néztem. Gyorsan bejelentkeztem az SNCF oldalán, kiderült, hogy csak 10.50 a jegy. Gyorsan megvettem, (a program korábban tárolta, hogy ablak mellett és menetirányban szeretek ülni), a spanyolok kicsit csodálkoztak, miért van ekkora különbség. 20.08-kor elindultunk, (a vonat egyébként Párizsba ment), kicsit csodálkoztam, hogy mi voltunk az utolsó előtti vonat aznap.
Este 9-kor hazaértem, az ajtót nyitó kód nem működött, egy vendég engedett be, aki a wifi-kódot várta. Csatlakoztam, mert eddig úgy tudtam nincs wifi a szobákban. Végre előkerült a recepciós, kérdeztem, miért nem jó a kapukód, azt mondta, az minden nap új. Kérdeztem, hogy ezt nem kellene közölni a vendégekkel, mire vállat vont, és megadta az újat, a wifi-kóddal együtt, ami természetesen nem működött. (A pasi végül feladta a várakozást, és felment.)
Aug.5.
Reggel kijelentkeztem a hotelből, (mivel senki nem volt a recepción, bedobtam a kulcsot a dobozba), aztán átsétáltam az út túloldalára, az állomásra. Szokás szerint nem volt kiírva vágány, (azt mindig csak a vonatindulás előtt néhány perccel írják ki, biztonsági okokból), addig körülnéztem az állomáson. 7.59-kor indultunk Caen-ba, a vonaton szokás szerint elég hideg volt, és végre, - most először - találkoztam kalauzzal!
9.38-kor pontosan érkeztünk Caen-ba. Először tájékozódtam a buszpályaudvaron, szeretem ezeket a szétnyitható menetrendeket, benne van az összes busz, minden állomás, térkép és árak. Ezután elindultam a szálloda felé. Egy modern városrészen vezetett az út, szinte teljesen kihaltak voltak az utcák, alig láttam embert.
Jeanne d'Arc
A Bernieres utcában áll a hasonló nevű szálloda. Aranyos hölgy fogadott, otthagytam a bőröndöt, és már indultam is vissza az állomásra.
Hotel Bernieres
Közben átgondoltam a lehetőségeket: ha busszal megyek Bayeaux-be, akkor kevesebbe kerül (4,9), de sokkal hosszabb az út (több mint egy óra), ráadásul a következő busz csak 12.15-kor indul. Úgy döntöttem, inkább a vonatot választom: igaz, hogy 8 euró, de 16 perc alatt ott van, ráadásul 11.10-kor indult, vagyis néhány perc múlva. Gyorsan megvettem a jegyet (név, telefonszám, ímél-cím), aztán indultunk is.
Bayeux egy kb. 13.000 lakosú város Calvados megyében, egykor egy gall törzs legnagyobb települése volt, majd a rómaiak építettek itt várost, aztán püspöki székhely lett, majd elfoglalták a bretonok, a szászok és a normannok is. Legfontosabb nevezetessége a 13. századból való katedrálisa és Mathilde királyné faliszőnyege. Bayeux egyébként szinte sértetlenül került ki a második világháborúból, mivel a szövetségesek a partraszállás másnapján, június 7-én felszabadították. Így számos régi, középkori épülete fennmaradt.
Az állomásról besétáltam a központba, láttam egy régi vízimalmot, benne egy üzlet, ahol minden csupa pipacs volt. A pipacs ma már minden háborúban elesett katonára emlékeztet, de eredetileg egy versre utal, amelyet egy első világháborúban elesett katonaorvos írt, arra emlékezve, hogy a waterloo-i csata másnapján állítólag pipacstenger borította be a véráztatta csatamezőt. És egy döbbenetes véletlen: Ma reggel egy olyan felsőt vettem fel, (most volt rajtam először), ami alapvetően terepmintás, de eddig nem értettem, miért vannak rajta piros virágok. Hát most megértettem: azok pipacsok! Mivel reggel még fogalmam sem volt, mi lesz pontosan a mai program (Bayeux-be csak a falikárpit miatt jöttem, a partraszállás csak később jött a képbe), ezért kísérteties, mennyire illett a felsőm a mai témákhoz.
Ezután megnéztem a katedrálist, amelynek építését a 11. században kezdték el, de csak a késő 15. században készült el, emiatt keveredik benne a román és a gótikus stílus. A főhomlokzat két óriástornya, az altemplom és a főhajó eredetileg Odo püspök kívánságára épült 1077-ben normann-római stílusban. A 13. és 15. századtól gótikus épületrészeket csatoltak hozzá, például a hatalmas főkaput és a hátsó szentélyt. A központi torony a 19. században épült.
A katedrálisban észrevettem, hogy egy férfi nagyon idegesen szaladgál, később kiderült, hogy a gyerekét keresi, sajnos úgy tűnt, nem találta meg, a végén már rendőröket is hívtak.
Cathédrale Notre Dame
Főhomlokzat
Főhajó
Mindenütt pipacsok
Fény és árnyék
Az altemplom
Ezután sétáltam a városban,(megnéztem a városházát is), gyönyörű volt a kis csatorna és a két partján a kőből épült régi házak.
Városháza
Ezután következett a kárpit, ami miatt tulajdonképpen eljöttem Bayeaux-be. A falikárpit (ami igazából nem is kárpit, hanem egy lenvászonból készült hímzett anyagdarab) kb 70m hosszú (állítólag hosszabb is volt, de egy része elveszett, azt feltételezik, hogy a hiányzó rész Hódító Vilmos királlyá koronázását ábrázolta), kb. 50 cm széles, öt szín nyolc árnyalatával, gyapjúfonallal hímezték ki, főleg száröltéssel és lapos hímzéssel. Elkészítése kb. 10 évig tartott. Hódító Vilmos hadjáratának történetét meséli el, összesen 75 különálló jelenetben. A képeken 626 emberi alak, majdnem 800 állat, 37 épület és 41 hajó szerepel. Érdekes, hogy itt szerepel a Halley-üstökös első ismert ábrázolása! Nem egészen biztosak a tudósok, hogy pontosan hol, mikor és kinek a megbízásából készült a kárpit. Állítólag Canterburyben készült, Odo, (Bayeaux püspöke, Hódító Vilmos féltestvére) rendelte meg, először a bayeaux-i székesegyházban volt kiállítva, az első említése 1476-ból származik.
Jelenleg a városi múzeumban látható egy nagyon ötletes kiállításon. Egy üvegezett vitrinben van, mellette sétálhatunk el, úgy, hogy közben az audioguide meséli a történetét az éppen látható jelenetnek. Kiszámolták, hogy körülbelül milyen tempóban sétálunk, és magától vált a szöveg mindig a következő jelenetre, így biztosítják, hogy a látogatók folyamatosan haladjanak a kárpit mellett. Sajnos, itt nem lehetett fényképezni, de szerencsére ezután egy nagyon informatív és szórakoztató kiállítás következett, ahol sokat megtudtunk a kárpit keletkezésének történetéről, a korról, az akkori életről.
A múzeum kapuja
Ebben az épületben látható a kárpit
Nyugágyak a bejárat előtt
Hódító Vilmos
Így készült a kárpit a legenda szerint
Hímzésminták
Alapanyagok
Ezeket a színeket használták
Miután kijöttem a múzeumból, megint sétáltam a városban, felfedeztem az eddig még nem látott, bájos középkori utcákat, csatornákat, apró tereket, vízimalmokat.
Ebédre egy francia specialitást, quiche-t ettem, sajttal és szalonnával készült, egy családi vállalkozásban, egy apró kis falatozóban. A katedrális előtt ettem meg, nagyon finom volt!
Mivel a falikárpit múzeumában visszautasíthatatlan ajánlatot tettek (+ egy euróért még egy múzeumot meg lehet nézni a városban), természetesen elfogadtam, és a partraszállás múzeumát választottam. Alapvetően nem rajongok a hadászatért és a háborús emlékekért, ezért nem is terveztem be az út előkészítésekor valamelyik partraszállási helyszín meglátogatását, de azért mégis Normandiában vagyunk, nehéz kikerülni a témát, ráadásul a térkép szerint csak néhány kilométerre van innen Omaha beach.
A múzeum a város szélén található, néhány tank jelezte, hogy jó helyen járok. Nagyon informatív és szórakoztató volt a kiállítás, történelem iránt érdeklődőknek egyenesen kötelező, nem bántam meg, hogy megnéztem. Különösen tetszettek a múzeum előtt kiállított óriási tablók, amelyeken egy-egy katona történetét írták le részletesen. Ezek az egyedi sorsok sokkal hatásosabbak, mint a számok, adatok, így sokkal közelebb hozta hozzánk a számok mögötti embert, a maga vágyaival, terveivel és tragédiájával.
A félig földbe süllyesztett múzeum, a tankkal
A múzeum bejárata
A partraszállás tervei
A D-nap számokban
Az a bizonyos felső!
Minden nyelven D, de németül X
A múzeumban kiderült, hogy néhány 100 méterre innen található Normandia legnagyobb katonai temetője, így természetesen ezt is megnéztem. Útközben Robert Capa-ra emlékező kőre bukkantam az út mellett. A Friedman Endre néven, Budapesten született Capa volt az egyetlen fotós, aki 1944. június 6-án hajnalban Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet lőtt el, majd délután az első kórházhajóval visszatért Angliába. A filmeket beadta a LIFE magazin laborjába, majd lefeküdt aludni. Mire felébredt, kiderült, hogy az egyik laborasszisztens annyira kiváncsi volt a képekre, hogy a szokásosnál magasabbra állította a hőmérsékletet, hogy a negatívok hamarabb száradjanak. A pótolhatatlan képek nagy része teljesen megsemmisült, a 106 képből mindössze 8 maradt meg, azok is teljesen elmosódottak lettek. (Capa később ezt a címet adta emlékiratainak is: "Kissé elmosódva - emlékeim a háborúból")
A temetőben döbbenetes volt a rengeteg egyforma sírkő és persze az évszámok, amelyek azt bizonyítják, milyen fiatalon haltak meg ezek a katonák.
Normandia legnagyobb katonai temetőjének bejárata
Koszorúk pipacsból
Ezután visszasétáltam az állomásra, közben tehenek legelésztek a réten, a háttérben pedig végig látszottak a katedrális tornyai.
Gare rutiere
Hazafelé busszal jöttem, kicsit meglepődtem, amikor a kiírt időben egy kisbusz kanyarodott be a buszmegállóba. Kiderült, hogy elég lesz ez is, ugyanis én voltam az egyetlen utas. Kb. egy óra alatt értünk be a városba, a sofőr megkérdezte, hol tegyen ki, így végül nem kellett az állomásról hazagyalogolnom, a szállodához legközelebbi buszmegállóban rakott ki, még meg is mutatta, merre induljak.
Indulunk!
A háttérben Bayeux
A kis magán-buszjáratom megérkezett Caen-ba
A szállodában elfoglaltam a szobámat, (jól felszerelt, kicsit elegánsabb is, mint a rouen-i), aztán sétálni indultam a városban.
A szállodám bejárata
A szobám
Kilátás az ablakomból a Rue Bernieres-re
A szálloda földszinti fogadószobája
Caen városa, amelynek kb. 100.000 lakosa van, Alsó-Normandia és egyben Calvados megye székhelye, fontos ipari és kereskedelmi központ. 12 km-re fekszik a tengertől, mégis kikötőváros, mert egy kiépített hajócsatornán keresztül a közepes méretű tengeri hajók eljutnak a kikötőjébe. Fejlődése Hódító Vilmosnak köszönhető, aki hercegsége fővárosává tette Caen-t, majd hatalmas várat épített itt. Feleségül vette Flandriai Matildot, de ehhez a házassághoz a pápa nem járult hozzá, sőt ki is átkozta a herceg párt. Amikor végül a pápa visszavonta az átkot, Vilmos két nagy apátságot hozott létre a városban, egyet a férfiaknak, egyet a nőknek.
A normandiai partraszállás után a város szinte teljesen elpusztult a város megszerzéséért folytatott két hónapig tartó csatában, de a legfontosabb műemlékeket helyreállították.
Aranyos vendéglátóm szerint a városnak 3 nevezetessége van, a vár és a két apátság (ezeket gondosan be is karikázta a térképen, brrr!, még mindig utálom, ha valaki ráfirkál a térképre), ezért úgy gondoltam, a hozzám legközelebbi még belefér a mai napba.
Így elindultam felfedezni a várat. Csak néhány méterre volt a szállodától, útközben még megcsodáltam a Saint Pierre katedrálist, amely a várral szemben a domb lábánál áll.
A várat Vilmos, Normandia 7. hercege építtette a 11. század második felében, jelenleg Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű építménye. (Méreteiről csak annyit, hogy 1182 karácsonyán Oroszlánszívű Richárd ezer lovagot látott itt vendégül.) Volt hercegi székhely, erőd, kaszárnya, majd a világháború után egyfajta múzeumszigetet létesítettek itt. Hódító Vilmos egykori vára ma kulturális központ, rendezvényhelyszín, itt található a szépművészeti múzeum modern épülete és a Normandia-múzeum is.
Église Saint Pierre
Église Saint Pierre
A vár egyik bejárata, a Porte Saint Pierre
Église Saint Georges, ma információs központ
A vár legrégebbi része Hódító Vilmos egykori palotája 1060-ból, amely egy fogadószobából, lakószobákból és egy kápolnából állt.
Hódító Vilmos egykori palotájának romjai
A donjon, vagyis lakótorony amely 1120-ból származik, egykor 30 méter magas volt. Amikor1204-ben Fülöp Ágost elfoglalta Normandiát, a francia király egy magas fallal és egy mély árokkal elválasztotta a donjont a vár többi részétől.
A Porte de Champs a 13. század elején épült, majd a százéves háború alatt többször átépítették. Mivel csodával határos módon túlélte az 1944-es bombázást, fontos tanúja a középkori építőművészetnek.
Porte de Champs
A Porte de Champs barbakánja
Balra a szépművészeti múzeum bejárata
Sétány a falon, háttérben a katedrális tornya
Matilda királyné tornya
Kilátás a városra
Miután lejöttem a várból, megkerestem a kikötőt, ami tulajdonképpen az utcám végében kezdődött. Nagyon hangulatosak voltak a gyönyörű hajók az alkonyi fényben, a rakparton éppen kirakodóvásár zajlott, rengeteg ember hullámzott mindkét irányban, családok sétálgattak, fiatalok (és idősebbek is) iszogattak a színes házikókban található bárokban, utcazenészek játszottak, sokan táncra is perdültek. Estig sétálgattam, aztán vettem kebabot vacsorára és hazamentem a szállodába.
Kikötő
Kirakodóvásár
Aug.6.
Mivel előző este megnéztem Caen nevezetességeinek egyharmadát (a várat), úgy gondoltam, a maradékra nem kell egy egész nap, így mégis meg tudom nézni Deauville-t. Rajta volt a listán, bár nem kötelező látnivalóként.
Úgy terveztem, reggel minél hamarabb kimegyek, ott töltök néhány órát, aztán visszajövök, és délután megnézem Caen-t. A 8.10-es busz jónak tűnt, de azzal nem számoltam, hogy fél 8-kor a recepciós még alszik, márpedig nekem ki kellett jelentkeznem, mielőtt elmegyek, hiszen nem fogok 11-re visszajönni, ahogy előre terveztük. Álmos szemekkel elvette a kulcsot és a hajszárítót (amit tegnap este kértem), elrakta a bőröndömet a konyhába, aztán szerintem visszafeküdt aludni.
Elindultam az állomásra, útközben útba ejtettem a kedvenc csatornámat, egész más volt a hangulata most, mint tegnap. Néhányan kutyát sétáltattak, futottak, de egyébként teljesen kihalt volt.
A kikötő korán reggel
8.10-kor indult a busz, szokás szerint legelől ültem, hogy jól lássam, mikor melyik városba vagy faluba érkezünk. Hát, itt volt mit nézni! Rengeteg apró kis településen mentünk keresztül, a parton már szinte egymásba értek, mint a Balaton déli partján.
Úton Deauville-be, balra az óceán
Fél 10 előtt értünk Deauville-be, gyorsan megvettem a visszaútra a jegyemet, tudtam, hogy kevés lesz az idő, ne kelljen még erre is rászámolni. Érdekes, hogy a két település, Deuaville és Trouville teljesen összeér, még a vasútállomásuk is közös, éppen a két város határán áll.
Deauville, buszállomás
A vasútállomás már közös
Először a deauville-i kikötőt néztem meg, kicsit hasonlított a caen-ire, aztán úgy döntöttem, átmegyek Trouville-be.
Deauville, kikotő
Trouville-sur-Mer egy 4600 lakosú település Calvados megyében, ez volt a Szajna torkolatának első üdülőhelye. Az 1850-es években lett népszerű, sok híres festő megfestette a tengerpartját, például Monet, Boudin és Renoir.
Először is vettem kaját, a kikötő egyik padján megreggeliztem, közben hallgattam a sirályok vijjogását. A parton éppen halpiac volt, az aznap fogott zsákmányt árulták. Egy bácsi úgy válogatott a tarisznyarákok között, mintha csirkecombok lennének.
Elsétáltam egészen a kaszinóig, előtte a szokásos Flaubert szobor. (Az író itt találkozott 15 éves korában élete nagy szerelmével, akiről később többek között Bovaryné alakját mintázta.)
Aztán pedig irány a plázs! Mivel éppen apály volt, a tenger visszahúzódott, de a homokföveny így is szép volt. Rengetegen voltak már most is, napoztak, a gyerekek labdáztak, hangulatos volt.
A Touques folyó, a túlpart már Trouville
Halpiac
Flaubert szobra, a fején egy sirály
A kaszinó
Strand Trouville-ben
Apály van
Trouville házai
Sétálóutca
Ezután a házak között átsétáltam Deauville-be. Ez egy kisebb település, kb. 3500-an lakják. Deauville az 1860-as években épült új városként a gazdag párizsiak számára. Azóta is elegáns luxus-nyaralóhelynek számít az elmaradhatatlan kaszinó mellett lóversenypályával, golfpályákkal, jacht-kikötővel és persze számos, minden igényt kielégítő hotellel.
Itt már nem volt időm lemenni a partra, (eredetileg itt akartam több időt tölteni, de Trouville túl vonzónak bizonyult, a buszt pedig nem akartam lekésni), inkább a házak között sétálgattam. Pedig izgalmas lett volna a strand is, a régimódi, színes, csíkos sátrakkal és a hollywood-i sztárok nevével a parti sétányon. A városközpontban egyébként éppen piac volt, nézelődtem egy kicsit, aztán visszamentem az állomásra.
Piac Deauville-ben
Favázas ponyva
Place de Morny, balra a fedett piac
Apollinaire emléktáblája, aki 1914-ben ebben a hotelben szállt meg
A 12.10-es busszal jöttem vissza, fél kettő körül értem Caen-be. (Kicsit késtünk, mert a buszsofőr hölgy induláskor még kb. 10 percet trécselt egy ismerősével.) Mivel csak 4-kor indult a buszom Rennes-be, volt még néhány órám, hogy megnézzem Caen két híres apátságát és a tegnap este kívülről már megcsodált Saint Pierre katedrálist.
Caen, vasútállomás
Ezúttal az állomásról jobbkézfelé indultam, egyenesen a kikötő felé. Úgy tűnt, az első apátsághoz, amit meg akartam nézni, a kikötő északkeleti rakpartján vezet a legrövidebb út. Először megnéztem a Rives de l'Orne bevásárlóközpont két épülete közötti teret, aztán pedig irány a kikötő. Sajnos ez az oldal nem volt annyira vonzó, mint a város felöli, gyakorlatilag egy építési területen sétáltam, de a legnagyobb baj az volt, hogy a térképen jelölt híd, amin tovább kellett volna mennem, egyszerűen nem létezett! Akkor már eszembe jutott, hogy többször is láttam egy táblát a parton, amin figyelmeztettek arra, hogy valami le van zárva (legalábbis ennyit kivettem a francia szövegből), de akkor még nem tudtam, hogy erről a hídról van szó. Hát nem örültem, hogy kb. két kilométert feleslegesen gyalogoltam!
Rives de l'Orne
Újra a kikötőben
Itt hídnak kellene lennie!
Mindegy, végül csak elértem a domb tetején álló Abbaye aux Dames-hoz, vagyis a Hölgyek apátságához, illetve az apátság templomához, a Sainte Trinité-hez. Az apátság építése 1062-ben kezdődött, és amikor Matilda királyné 1083-ban meghalt, végakarata szerint ide temették el. A bencés apátság apátnőjének lenni komoly rangot jelentett, általában arisztokrata hölgyek töltötték be ezt a posztot. A francia forradalom végül feloszlatta a rendet és az apátság 1820 és 1980 között kórházként működött. (Érdekes, hogy itt tanult Charlotte Corday, Marat gyilkosa is.) A falakon körben a Biblia különböző nőalakjait ábrázoló rajzok láthatóak.
Abbaye aux Dames
Az apátság főhajója
Nőalakok
Az üveglap alatt Matilda királynő sírja
Miközben lefelé ballagtam a központ felé, egy bájos kis negyedet találtam közvetlenül a vár mellett, favázas házakkal, rengeteg étteremmel, aprócska terekkel. Egy tábla szerint a neve: Vaugueux történelmi negyede.
Hódító Vilmos vára
A vár előtt elhaladva újra a Saint Pierre elé érkeztem, amelyet kívülről már megcsodáltam, de most nyitva volt, így a belsejét is felfedezhettem. A templom alapjait a 13. században tették le, de majdnem 300 éven keresztül bővítették, a lángoló gótika egyik szép példája. 1308-ban készült harangtornya 78 méter magas. Itt celebrálták azt a hálaadó misét, amely lezárta a vallásháborút, miután IV. Henrik megtagadta protestáns vallását, hogy király lehessen: "Párizs megér egy misét!' 1944. június 8-án egy bomba lerombolta a templom nagy részét, mint ahogy az ezt követő egy hónapos ostrom szinte teljesen elpusztította Caen városát is.
Église Saint Pierre és a nap
Ezután sétálóutcák során keresztül (Rue Saint Pierre, Rue Écuyére) a város másik végében álló Férfiak apátságához (Abbaye aux Hommes) és a hozzá tartozó Saint Étienne templomhoz mentem. Útközben megnéztem a Saint Sauveur templomot és a Palais de Justice klaszicista oszlopsorát.
Rue Saint Pierre
Église Saint Sauveur
Rue Écuyére
Palais de Justice
Ezután egy monumentális térre értem, amelynek a nyugati és északi oldalát teljesen elfoglalta a Férfiak apátsága, amelynek főépületében működik az Hotel de Ville, vagyis a városháza is. Éppen nagyüzem volt, amíg végigsétáltam a virágágyások közötti sétányon, pontosan 4, esküvőre igyekvő,vagy onnan jövő párt számoltam össze. Furcsa volt, hogy ilyen futószalagon mentek az esküvők, az egyik pár még fényképezkedett a lépcsőn a násznéppel, miközben a következő pár arra várt, mikor jöhetnek majd ők.
Hotel de Ville
Esküvő
Ez már a következő
Az Abbaye des Hommes egyébként bencés kolostorként épült 1066-ban, szintén Hódító Vilmos parancsára, aki ebben az évben indult Anglia meghódítására. Míg felesége a Nők apátságában, Vilmos ebben a templomban nyugszik 1087-es halála óta. A templomhoz tartozó háromemeletes apátsági épületben (a városháza mellett) múzeum is működik.
Saint Étienne
A templom és az apátság makettje
Fotókiállítás a templomban Caen1944-es ostromáról
Hódító Vilmos sírja
Mivel úgy tűnt, megnéztem Caen legfontosabb nevezetességeit, visszasétáltam a szállodába, elhoztam a bőröndöt és kisétáltam az állomásra. 15.50 indult a busz Rennes-be (néhány percet késett, de végül pontosan érkeztünk). Amikor bemondták a megállókat, kiderült, hogy Avranches felé megyünk, ami viszont már nagyon közel esik a Mont Saint Michel öbléhez, így remélhettem, hogy esetleg a buszból megpillanthatom álmaim apátságát. Sajnos nem az ablaknál ültem, és a mellettem ülő hölgy gondosan elhúzta a függönyt, majd belemerült a mobiljába. Óriási szerencsém volt, mert egy magaslaton kiszámoltam, hogy kb. most kellene látnunk, elhúztam a függönyt, és tényleg ott volt!! Tudtam, hogy fogom még közelebbről is látni, de így is nagy élmény volt megpillantani azt a helyet, ami miatt az egész utazást megterveztem!
Este hét után értünk Rennes-be, szerencsére itt is közel van a buszállomás a vasútállomáshoz, bár a Flixbus-t itt is a legtávolabbi megállóba "száműzték". Metróval mentem az Anatole France nevű metrómegállóig, onnan kb. 5 perc volt a szálloda. Meglepődve konstatáltam, hogy a városban mindenütt táblák hirdették az Auberge de Jeunesse felé vezető utat, azt azért nem gondoltam, hogy ennyire híres ez az egyszerű kis szálló. Kivülről elég lepukkant volt az épület, de nagyon klassz helyen fekszik, két gyönyörű csatorna között egy szigeten. Belülről is elég retró, a közös helyiségeket felújították, de a szobám berendezése elég egyszerű, egy ágy, szekrény, asztal és szék. Szerencsére a fürdőszobám modern és tiszta.
Canal Saint Martin
Auberge de Jeunesse (a kék ajtó fölötti ablak az enyém)
A szálló főbejárata
A szobám
Kilátás az ablakból
Canal St. Martin
Este nyolckor sétálni indultam, kiderült, hogy az óváros északi része csak néhány percre van a szállótól, csak végig kellett mennem a Rue de St. Malo-n és máris a St. Anne téren álltam. Megcsodáltam a katedrálist, a tér favázas házait, aztán továbbsétáltam a városházához, egészen le a République térre. Aztán megnéztem a Palais de Justice-t, amely egykor a breton parlamentnek adott otthont. 1994-ben leégett, de újjáépítették.Végül megnéztem a Saint Gervais (vagy Saint Germain) templomot, aztán a St. Anne téren keresztül hazasétáltam.
Rue St. Malo
A katedrális
Place Sainte Anne
Ópera de Rennes
Koncert a városháza előtt
Place de la République
Saint Gervais
Palais de Justice
Aug. 7.
A szállodában reggeliztem, elég szegényes a kínálat, de legalább van némi sós étel is. (Vaj, kockasajt, joghurt.) A biztonság kedvéért levittem a paradicsomot is, (zöldséggel egyáltalán nem találkoztam a három nap alatt.)
Reggeli a szállodában (a többiek még alszanak)
Metróval mentem az állomásig, 7.55-kor indult a Flixbus Saint-Malo-ba, 9-re ott is voltunk.
Saint-Malo egy 48.000 lakosú város Ille-et-Vilaine megyében, virágzó kereskedelmi és halászati kikötő, névadója Aleth püspöke, a walesi szerzetes: Maclou. A város fellendülése Amerika felfedezése után vette kezdetét, amikor a város szülötte, Jacques Cartier felhajózott a Szent Lőrinc-folyón, és az általa felfedezett területeket I. Ferenc király nevében francia birtokba vette. A városnak komoly kalóz hagyományai is vannak, amivel lépten nyomon lehet találkozni, szinte minden étterem és ajándékbolt erre a tematikára épít. St. Malo híres szülötte az író, filozófus és politikus Chateaubriand, aki a város egyik szigetén, a Grand Bé-n nyugszik. A várost egyébként teljesen körülzárják a falak, amelyeket számos kapu, bástya szakít meg, azt terveztem, először a falakon körbejárom a várost, aztán pedig felfedezem az utcákat.
A busz a kikötő közelében, a Porte de Dinant mellett tett le, így ezen a kapun keresztül léptem be a városba. Mivel még nagyon korán volt, az utcák teljesen üresek voltak, csak néhány hozzám hasonló elszánt turista rótta a néptelen utcákat.
Megérkeztünk St. Malo-ba
Porte de Dinan
Egyelőre néptelen utca
Az egyik utca végén megláttam egy kaput, amin keresztül mintha a tenger összetéveszthetetlen zöld színét láttam volna... Nem tévedtem, egy meredek lépcső a Plage du Mole ra, vagyis a móló melletti strandra vezetett. (A Cancale és Val Andre között húzódó Cote d"Émeraude, vagyis a Smaragdpart állítólag St. Malo türkizzöld színű tengervizéről kapta a nevét.) A gyönyörű homokföveny még teljesen üres volt, a falak egyelőre árnyékot vetettek a partra, de elhatároztam, hogy délután ide jövök vissza strandolni.
Kijárat a Plage du Mole-ra
Szemben Dinard
Itt fogok strandolni!
Ezután felmentem a strand fölött magasodó bástyára, a Bastion Saint Philippe-re, ahonnan ráláttam a strand nevét adó mólóra, aminek a végén egy kis világítótorony állt. St. Malo kikötőjéből indulnak a hajók a Csatorna-szigetekre és Angliába.
Bastion Saint Philippe
Móle des Noires
A fal tetején továbbsétálva azt sem tudtam, merre nézzek, egyik oldalon a tenger, másikon a gyönyörű egyforma, mégsem egyhangú, kőből emelt épületek, közben fújt a szél, vijjogtak a sirályok .. kell ennél több? Újabb lépcsőket megmászva átmentem a következő bástyára, a Bastion de la Hollande--ra, ahol Jaqueas Cartier, Francia-Kanada felfedezőjének szobra áll. A bástyáról jól lehetett látni, hogy most, apálykor, száraz lábbal át lehetett kelni a két szigetre, a Kis Bé-re, ahol egy kisebb erőd áll, és a Nagy Bé-re, ahol Chateaubriand végső nyughelyét egy kőkereszt jelzi. Többen meg is próbálkoztak az átkeléssel, ami nem teljesen veszélytelen, a parton több helyen is táblák figyelmeztették a bátrakat, hogy milyen veszélyes, ha a dagály a vízben éri őket. A bástya után áll kedvenc házam St. Malo-ban, nagyon tetszett, hogy szinte egybeépült a fallal, az egyik bejárata onnan nyílik, a másik pedig egy emelettel lejjebb, az utcaszinten. És azok a világoskék ablakdeszkák, meg a sok virág! Gondolom, a kilátás sem rossz...
A strand a bástyáról
Tipikus utca St. Malo-ban
Ágyú a Bastion de la Hollande-on
Háttérben a Kis és a Nagy Bé
A L'Embraque a bástyáról
Cartier szobra
Kedvenc házam
Innen a város északkeleti sarkához értem, a Bidouane-toronyhoz. Ezzel szemben áll Robert Surcuof, a város híres szülöttének szobra. Surcouf tengerész, rabszolgakereskedő és kalóz volt, aki elsősorban a brit kereskedőhajókat fosztogatta. A britek vérdíjat tűztek ki a fejére, hazájában pedig nemzeti hőssé vált, Napóleon még a Becsületrenddel is kitűntette. A szobor mögött pedig a bájos Place du Québec látható, amely 1984-ben kapta nevét, Cartier kanadai újtának 450. évfordulóján. Innen a Fort a la Reine nevű bástyán keresztül már a fal északi részén haladtam, éppen szemben a Fort National-lal, amely most, apály idején szintén megközelíthető száraz lábbal.
Surcouf szobra
A zátony végén a Fort National
Lejárat a partra
Itt egy időre lementem a falról, hiszen elértem a Chateau-t, vagyis a város északkeleti végét védő várkastélyt, amely egyben a városháza is. A Porte Saint Thomas vezet le egy újabb strandra, a Plage de L"Éventail-ra, ahol homokba szúrt facölöpök védték a partot valamitől (talán a tenger hordalékától?)
Tour Qric et Groigne
Porte Saint Thomas
Plage de L"Éventail
A város főtere a Place Chateaubriand, egyik oldalán az erőd falába épített városházával, a másikon pedig elegáns szállodák, éttermek, kávézók. Nem messze innen áll a Porte Saint Vincent, a város egyik legforgalmasabb kapuja, hiszen a város "falon kívüli" részéből erre vezet az út a fallal körülvett belvárosba.
Place Chateaubriand
Hotel de Ville
Porte Saint Vincent
Lejárat a Plage du Sillon-ra
Háttérben a Fort National
Plage du Sillon
Chateaubriend szobra
Casino
Kikötő
Rakpart
Ezután a Grand Porte-n keresztül visszamentem a városba, majd újra felmentem a falra, hogy befejezzem a megkezdett körutat. Egy újabb nemzeti hős, René Duguay-Troun szobrával találkoztam, ő is tengerészként kezdte, majd az angol és holland hajók réme lett, a francia király pedig lovaggá ütötte.
Grand Porte
Grand Rue
Tovább a falon
René Duguay-Troun szobra
Sétány a falon
Ezután lejöttem a falról és az azonos nevű utcában megkerestem a Saint Sauveur kápolnát, amely 1607 és 1609 között épült és egykor a városi kórház kápolnája volt. 1944-ben teljesen leégett, de újjáépítették, és most kiállítási térként használják.
Rue Saint Sauveur
Chapelle Saint Sauveur
A kiállításplakátja
Ezután a főtérre, a katedrális elé értem, de éppen mise volt, így éppen csak bekukkantottam és a részletesebb látogatást későbbre halasztottam. Helyette inkább sétálni mentem a környéken, szép parkokat, tereket láttam, meglepő volt a sok zöld ebben a főleg kőből épült városban. A legnagyobb park közepén több emlékmű, ha jól értettem a feliratokat, az ellenállásra és a deportálásra emlékeztettek.
Saint Vincent
A katedrális főhomlokzata
Kezdődik a mise
Az ellenállók emlékműve
Ezután a Saint Aaron kápolna elé értem, amely St.Malo legmagasabb pontján áll, és arról az Aaron nevű remetéről kapta a nevét, aki egykor az egész sziget nevét adta. Az ő első követője volt az a bizonyos Mac Low (vagy Maclou) nevű fiatal szerzetes, aki itt ért partot, majd az egész közösség vezetője lett, halála után pedig a város névadója. A kis kápolna egyébként a sziget legrégebbi épületeinek egyike, 1621-ben épült.
Szépen faragott kapu a Rue Maclou-n
Ablak az óceánra
A falon belül
Ezután visszakanyarodtam a katedrális elé, éppen vége lett a misének, így megnézhettem a katedrális belsejét is.
A Cathédrale Saint Vincent a 12. században épült, román és gótikus stílusban. Ebből a korból a templom középső része, a kereszthajó és a kolostor bizonyos részei maradtak meg, a többi rész a későbbi átépítések eredménye. 1944. augusztus 6-án bombatalálat teljesen romba döntötte a katedrálist, de 1972-re sikerült helyreállítani.
Vége a misének
A katedrális bejárata
Notre Dame de la Grand Porte
Az egykori kolostor kerengőjének részlete
A sok látnivaló után úgy éreztem, itt az ebéd ideje. A Grand Porte és a Place Chateaubriand közötti utcán mindenütt éttermek kínáltak különböző finomságokat, a menü legfontosabb eleme a a kagyló volt, de ehhez most nem voltam elég bátor, ezért egy hagyományosabb, de szintén francia (sőt breton) specialitásokból álló menüt választottam: galette complete (ez egy sós palacsinta, sonkával, sajttal és tojással töltve) és crepe framboise (vagyis óriáspalacsinta málnalekvárral töltve), mindkettő nagyon finom volt. A pincér minden kérés nélkül hozott egy üveg vizet, és ötpercenként megkérdezte, ízlik-e az étel. (Én voltam az egyetlen, aki nem kagylót evett, szóval biztosan gyanús voltam neki.)
Grande Porte
Place Guy Lachambre
Galette complete
Crepe framboise
Ebéd után még sétáltam egy kicsit a város utcáin, aztán pedig kimentem a már délelőtt kinézett strandra, a Plage du Mole-ra, úsztam a jéghideg, kristálytiszta vízben, aztán napoztam az óriási falak mellett.
Plage du Mole
Itt napoztam
Este hatkor felkerekedtem és újabb sétára indultam. Az utcák a szieszta után felélénkültek, a tereken utcazenészek játszottak és énekeltek. Az egyik ajándékboltban végre találtam kisadagos cidre-t, így végre megkóstoltam a bretonok híres almapezsgőjét, nagyon finom volt. A falon kívül, a kastély oldalában egy érdekes kiállítást néztem meg, óriási tablókon mutatták be, hogyan változtak a város egyes utcái, ikonikus épületei a történelem során, főleg azt, hogy milyen károkat okozott a második világháború. A tablókon először láttunk egy képet a háború előtti állapotról, általában a múlt század első évtizedeiből származó fekete-fehér képet, aztán ugyanazt a teret, épületet romokban heverve az 1944-es bombázás után, majd egy mai képet a szépen (sokszor teljesen hűen) restaurált utcarészletről. Mindig csodálom azoknak a hitét, akik képesek kőről kőre, tégláról téglára újjáépíteni a romba dőlt városokat, házakat. Varsóban láttunk hasonlót, ahol a földig rombolt óvárost építették újjá, ráadásul néhány festmény alapján. Itt is sikerült megőrizni a város régi arculatát, ez sokkal jobban tetszik, mint ami Le Havre-ban, vagy Rennes-ben történt, ahol inkább modern épületeket emeltek a régiek helyére.
Utcazene
Hotel de Ville
Kiállítás a fal mentén
Ilyen volt, ilyen lett
St. Malo romokban
A Cháteu előtte és utána
Egy kis vendéglő a fal tövében
L'Embraque
A strandra vezető lépcső
A háttérben a Kis és a Nagy Bé
Búcsú a tengertől
St. Malo kikötője
Ahonnan reggel indultam, a Porte de Dinan
Mindjárt indul a busz
A kikötő az alkonyi fényben
Ez már Rennes, jobbra a szálloda a csatorna partján
Fél 11-kor értem haza, megrendeltem a buszjegyet másnapra a Mont-Saint-Michel-hez, sajnos a legjobb időpontokra akkor már elfogyott, végül oda 10.45-re és vissza 16.00-ra tudtam csak foglalni.
Aug. 8.
Ma végre nem kellett korán kelnem, ráérősen megreggeliztem, aztán fél 9-kor elindultam a városba.
Rennes egy 220.000 ezer lakosú nagyváros, Bretagne tartomány székhelye, jelentős ipari és kulturális központ, fontos egyetemi város. A kelták alapították kétezer évvel ezelőtt az Ille és a Vilaine folyók talákozásánál. Mivel a 100 éves háborúban az franciák központja volt, az angolok ostrom alá vették. 1491-ben itt találkozott Bretagne-i Anna jövendő férjével, VIII. Károllyal, akinek halála után XII. Lajossal házasodott össze. Anna veje, I. Ferenc idején egyesült végül Franciaország és Bretagne.
Először elsétáltam a St. Anne térre, aztán megnéztem a Saint Melaine katedrálist, gyönyörűek voltak a modern üvegablakai, és a rózsaszínű árnyék a falon és a padlón. Érdekes falfestményeket is láttam, némelyik csak részben maradt meg. A Saint Melaine egykor apátsági templom volt, tornya, valamint a főhajó és a kereszthajó metszéspontjában lévő négyzet a 11. századból származik. A templom északi oldalán 17. századi kolostorok állnak.
Reggeli kilátás a napfényben fürdő csatornára
Favázas ház a Rue Saint Malo-n
Place Hoche
Rue Saint Melaine
Église Notre Dame en Saint Melaine
A templom mögött a Thabor-kertet néztem meg, illetve csak egy részét. A botanikus- és rózsakert a romantika nagy írójának, Chateaubriand-nak kedvelt tartózkodási helye volt, 3122 különböző növényfajt őríznek a francia- és angolkertben.
A Jardin du Thabor bejárata
A templom a kertből nézve
Ezután visszasétáltam a Saint Anne-re, gondoltam, megnézem belülről is a St. Auben-t (a templom és a tér neve nem egyezik!), de nem volt nyitva, pedig már fél 10 is elmúlt. Így inkább továbbindultam, felfedeztem a régi Rennes-t, legalábbis az útikönyv így hívja a Saint Pierre katedrális körüli szűk kis utcákat. Gyönyörű favázas házak, némelyik felújítva, némelyik kicsit roskatag, nagyon hangulatos volt.
Saint Auben
Place Saint Anne
Ezután megnéztem a katedrálist. A Cathédrale Saint Pierre 16-17. századból származó eredeti épületéből már csak két torony maradt, mert a 18. században újjáépítették. A templom őriz egy 16. századi flamand oltárképet.
Cathédrale Saint Pierre
A katedrálissal szemben egy szűk kis utca vezet a Portes Mordelaisis-hoz, ami a régi városfal egyetlen megmaradt része.
Portes Mordelaises
Kétnyelvű utcatábla
Innen az Hótel de Ville-hez mentem, addig bámészkodtam az előcsarnokban, hogy kiderült, belülről is meg lehet nézni. Az impozáns városháza a 1734 és 1743 között épült. A homlokzat közepét egy harangtorony díszíti, a timpanon alatti üres falfülkében eredetileg XV. Lajos bronzszobra állt, de ez a forradalom alatt megsemmisült. A tér másik oldalán, a városházával szemben áll a színház 1832-ben emelt épülete.
Hótel de Ville
A kis szalon
Place de l' Hótel de Ville
Opéra de Rennes, a színház épülete
Place de la République, Palais des Postes
A Republique téren metróra szálltam, 10.45-kor indult a busz a Mont-Saint-Michel-hez. Még jó, hogy előző este megvettem a jegyet, először azok szállhattak fel, akinek internetes foglalásuk volt. Teljesen más úton indultunk ki a városból, megnéztük Rennes egy modernebb részét.
Megérkeztünk a Mont Saint Michel-hez!
Az apátság a partról nézve
Délben értünk oda, először megvettem a jegyet az apátságba, (ez jó döntésnek bizonyult, hosszú sor végére kellett volna beállni, ha a szigeten akarok venni), aztán megkerestem az ingyenes buszt, a Navatte-t. Igazából 3 különböző módon lehet bejutni a szigetre, mióta 2014-ben elkészült a híd: Először is a hídon át (vagy apály esetén a tengerfenéken át) gyalog, természetesen ez a legjobb megoldás, közben folyamatosan látod magad előtt az apátságot, de ez legalább 50 perc, az én időm viszont nagyon véges volt, hiszen a 16.00 órás buszra volt jegyem. Ezen kívül lovaskocsival és a már említett busszal lehet bemenni, a lovaskocsi viszont elég ritkán járt, ráadásul sokba is került, a busz meg ötpercenként járt és ingyen volt, így nyilván azt választottam. Arra viszont nem számítottam, hogy óriási volt a tömeg, kígyózó sor várt a buszra a tűző napon, most már értem, miért mondta a hölgy az információs irodában, hogy az általam tervezett félóra helyett inkább 45 percet tervezzek a visszaútra.
Végül azért haladt a sor, kb. 10 perc után felszálltam az érdekes kis buszra. Mivel a hídon áll meg, és ott nincs helye megfordulni, úgy tervezték, hogy elöl és hátul is van vezetőfülke, így egyszerűen el tud indulni visszafelé. Néhány perces volt az út, az ablakból láttam az apátságot, mert a hidat valamiért ívesre építették.
Úton az apátsághoz
A Mont-Saint-Michel a La Manche csatorna árapálysíkságából kiemelkedő 78 méter magas gránitszikla alkotta sziget. A legenda szerint 708-ban Szent Aubert-nek, Avranches püspökének megjelent Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán építsen kolostort. Amikor a normannok elfoglalták a Cotentin félszigetet, a kolostor a normann építészet stílusjegyeit felmutatva épült tovább. A francia forradalom idején a kolostort bezárták és börtönné alakították át. 1836-ban már kampányt indítottak a műemlékké nyilvánítása érdekében, az egyik szószólójuk Victor Hugo volt. Végül 1874-ben sikerrel jártak, száz évvel később pedig az UNESCO világörökségi listájára is felkerült.
A bejáratig még kb. 300 métert kellett gyalog megtenni a hídon, így végül mégis mindenki úgy érkezett, ahogy régen a zarándokok.
Balra a Navatte
Először egy végeláthatatlan hosszú lépcsőn kellett felkapaszkodni az apátságig. Kicsit zavaró volt, hogy erre tereltek bennünket, mert a prospektusban leírtak szerint előbb a főutcán kell végigmenni, és a látnivalók is így voltak beszámozva, mi pedig pont szembe mentünk. Kiderült, azért, mert már volt jegyünk az apátságba, így erről az oldalról kellett érkeznünk. A lépcső felénél viszont óriási dugó alakult ki, egyszerűen nem haladt a sor, álltunk a tűző napon, a gyerekek sírtak...., mi lehetett itt tegnap? (Gondolom, hétvégén még többen vannak, ezért jöttem inkább hétfőn.) Mire végre felértünk, kiderült, hogy az apátság előtt volt a dugó, itt álltak azok, akiknek nem volt jegyük, viszont én lobogtattam a jegyemet, és már mehettem is. Innen viszont nagyon klasszul lehetett haladni, jól kitáblázták az utat, mindenhol információs táblák.
A bejárat
Dugó a falakon
Kilátás a település háztetőire és a tengerre
Csodálatos volt az apátság, megnéztük a román kori templomot, a szerzetesek termeit, kápolnákat, egy óriási kereket, közben csigalépcsőkön ereszkedtünk egyre lejjebb, tulajdonképpen a szikla belsejébe. Sok helyen látszott, hogy az épületeket belevájták a sziklába, néhol ez képezte a helyiségek falát. A Le Merveille (Csoda) nevű gótikus kolostoregyüttes tulajdonképpen három szintből áll, a legfelső szinten található az apátsági templom, a márványkerengő és a napfényes ebédlő. A második szinten kaptak helyet a nemesi származású vendégek és a lovagok. A legalsó szinten laktak az egyszerű zarándokok.
Az apátság bejárata
Az apátsági templom
Kerengő
Refektorium
Lépcsők mindenütt
Az a bizonyos pillanat: az arkangyal és a püspök
A Sainte Madeleine kápolna
Az apátság kútja
A nagy kerék
Jézus (fej nélkül)
Az észak-déli lépcső
Fedett kerengő
Sziklafal
Lovagok terme
Kijárat
Végül a kerten keresztül értünk ki ebből a templomlabirintusból, és innen kezdődött a tulajdonképpeni település, lejtős, szűk utcák és sikátorok, favázas házak, éttermek, szállodák és rengeteg apró és nagyobb üzlet, kívülről nem is látszott, hogy egy egész város bújik meg az erődszerű falak mögött! Végigsétáltam a település főutcáján, a Grand Rue-n, amelyet 15-16. századi házak szegélyeznek.
Sirály az erőd falán
A település főutcája, a Grand Rue
Voltam egy aranyos kis templomban is, nagyon szépek voltak az üvegablakai.
Église Saint Pierre
Ezután sétáltam a település főutcáján, megmásztam néhány meredek mellékutcát és sikátort is. Gyönyörű volt a kilátás a szikla tetején álló apátságra és lefelé a tengerre.
A főutca forgataga
Egy keskeny sikátor
Egy kis étteremben csirkés szendvicset vettem, a menüben járt hozzá egy óriáspalacsinta (ezúttal karamellest kértem), és egy üdítő is. Egy lépcsőn ülve megettem (a szendvics akkora volt, hogy csak a felét bírtam megenni), úgy láttam, itt ez a szokás, nagyon kelendőek voltak az árnyékos, félreeső lépcsőfokok.
Itt ebédeltem
A menü
Az ebéd: csirkés szendvics és palacsinta
Ezután még felmásztam a mellvédre, innen még jobb volt a kilátás, az apátságra és a tengerre is, illetve a tenger hűlt helyére, hiszen éppen apály volt.
Balra a feljárat az mellvédre
Miután lejöttem a mellvédről, a főbejárat közelében megkerestem Mére Poulard fogadóját. Az apátság építési munkálatain dolgozó építész szobalánya hozzáment a pék fiához, szállodát nyitottak, amely 2019-ben Michelin csillagot kapott.
Madame Poulard fogadója
A főbejárat
3 óra után lassan elindultam vissza, ezúttal nem kellett sokat várni a buszra, így már hamarabb visszaértem a parkolóba. Négykor indultunk visszafelé, 5 után érkeztünk Rennes-be, még gyorsan ellenőriztem, holnap reggel hol is keressem majd a vonatot, ha feljövök a metróból, aztán hazametróztam. Még gyorsan bementem a boltba, vettem ajándékokat és vacsorára sajtot a megmaradt szendvicsemhez. Otthon vacsora, hajmosás, spanyol, aztán beszéltem Timivel és estig naplóírás.
Búcsú az apátságtól
A tenger hűlt helye
Az apátság a buszból
Megérkeztünk a parkolóba
 |
| A lovastaxi, a Maringote |
Indulunk vissza Rennes-be
Esti kilátás a csatornára a szobám ablakából
Aug. 9.
Reggel korán keltem, este szóltam, hogy 7-kor indulnom kell, így a kedvemért 20 perccel hamarabb nyitott a konyha. Megreggeliztem, aztán metróval kimentem az állomásra. Meglepő módon már ki volt írva, melyik vágányra érkezik a párizsi vonat. Kb. 10 perccel hamarabb be is futott, megkérdeztem a kalauzt, hol lehet a 17-es kocsi, azt mondta a K és a J jel között. Mivel a B-nél álltunk, iparkodnom kellett. Viszont a G-nél elfogyott a vonat, és még csak a 11-es kocsinál voltam. Visszamentem, megkérdeztem, biztos-e, amit mondott, mert ott már nincs is vonat. De majd lesz! - válaszolta. És tényleg, egy perc múlva befutott egy másik TGV, tele emberekkel és a két vonatot összekapcsolták.
Pontosan indultunk, 7.35-kor, végigszáguldottunk a fél országon (amikor egyszer kiírták, 297 km/h-val mentünk), és 9.04-kor megérkeztünk Párizs Montparnasse állomásra. A két összekapcsolt vonat végül olyan hosszú lett, hogy kb. 5 percig gyalogoltunk mellette, mire beértünk az állomás épületébe.
Indulás Rennes-ből, a táblán alul Rennes breton neve
Itt kapcsolták össze a két TGV-t
Megérkeztünk Párizsba
Gare Montparnasse
Még a vonaton megvettem a jegyet a reptéri buszra, úgy gondoltam, nem kockáztatok a kicsit olcsóbb, de rizikósabb, két átszállásos megoldással. Ezután megterveztem a délelőttöt. Több ötletem is volt, úgy döntöttem, először megnézem az állomás körüli látnivalókat, aztán majd meglátom, hogy állok időben.
Párizs Montparnasse nevű negyede a XVII. században kapta nevét a Latin negyed diákjaitól, méghozzá gúnyból. A XVIII. században népszerű szórakozóhelynek számított: bárok, éttermek, kabarészínházak álltak az akkor még Párizs határain kívül eső negyedben, az első világháború előtt pedig ide költöztek a Montmartre híres művészei. Az 1960-as és 70-es években teljesen átépítették, modernizálták, így nem maradt annyira régies mint a másik művésznegyed, a Montmartre.
Ahogy kiléptem az állomás épületéből, egy óriási, modern torony képe fogadott. Ez a Tour Montparnasse, ami messze nem olyan szép és elegáns, mint az Eiffel, (egyesek szerint kifejezetten ronda), de van egy nagy előnye híresebb testvérével szemben: látszik belőle az Eiffel-torony! A 200 méter magas torony az 1970-es évek elején épült, akkoriban Európa legmagasabb irodaháza volt. 25 lift visz fel a tetején (az 59. emeleten) található kilátóba.
Tour Montparnasse
Először a néhány utcányira lévő Notre Dame de Travail templomhoz sétáltam el, valóban nagyon különleges volt, a fémvázas belseje inkább egy vásárcsarnokra emlékeztetett. A templom 1897 és 1902 között épült, méghozzá azoknak a munkásoknak, akik a 19. század második felében Párizsban dolgoztak a világkiállításokon és ebben a negyedben (Párizs 14. kerülete, a Plaisance) szállásolták el őket. A boltíveket karcsú fémoszlopok tartják, amelyek eredetileg az 1855-ös világkiállítás ipari pavilonjának részei voltak. Érdekes ellentét a fémoszlopokkal, hogy a falakat virág- és növénymotívumok díszítik. A templom harangját III. Napóleon zsákmányolta Szevasztopolnál 1854-ben, és a negyed lakóinak ajándékozta. Különleges a stációk ábrázolása: az egyes metszeteken a szereplők száma mindig eggyel csökken, az elsőn 14 személy látható, az utolsón pedig már csak egy: Jézus.
A háttérben az Eiffel-torony
Église Notre Dame de Travail
A templom homlokzata
Innen a Rampali csomópont irányába kellett mennem a következő látnivalóhoz, de a térképen észrevettem, hogy útba esik a Montparnasse-temető, számos híresség nyughelye. Nagyon szép, fákkal övezett sétányok, csend és nyugalom, madárcsicsergés, miközben egy nyüzsgő negyed közepén vagyunk. Teljesen olyan a fekvése, mint a Pere-Lachais--nek, a magas kőkerítés mögött modern emeletes házak és a forgalom zajai.
A háttérben a Tour Montparnasse
A temető Rue Froidevaux felőli bejárata
Először Charles Baudelaire sírját kerestem meg, hát, nem volt egyszerű megtalálni. Kiderült, hogy többször is elmentem mellette, de azért nem láttam, mert nem az ő neve van a síron.... Később utánaolvastam, és kiderült, hogy amikor Baudelaire 1867-ben, 46 évesen meghalt, édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy fiát második férje (a költő mostohaapja, akit ő egész életében gyűlölt) sírjába temessék. A költő tisztelői ezért 1902-ben egy szimbolikus sírhelyet készítettek a Baudelaire-nek, de a család sohasem egyezett bele a holttest áthelyezésébe, így én a valódi sírt láttam. (A felirat csak annyit árul el a költőről, hogy Aupick mostohafia volt.)
Aztán Simone de Beauvoire és Jean Paul Sartre közös sírját fényképeztem le, majd a központi sétányon Pierre Larousse, a nyelvész, lexikológus és könyvkiadó sírját néztem meg.
Rajtuk kívül is sok híresség nyugszik még itt, (pl. Guy de Maupassant), de nem volt több időm.
Sartre és Beauvoir közös sírja
Pierre Larousse síremléke
A Campagne-Premiére utcán megkerestem és lefényképeztem két Bigot-házat, a 31. szám alatti a díszesebb, nagyon különleges kerámiákkal van díszítve a homlokzata. A 25. szám alatti ház nem annyira feltűnő, csak a legtetején van egy sor díszítés. Mindkét házat André Arfvidson tervezte 1911-ben, (az egyikért el is nyerte abban az évben a legszebb párizsi homlokzat megalkotójának járó díjat) művészek számára, műteremlakásokkal együtt (ezek voltak az első kétszintes lakások Párizsban!). A késő szecessziós díszítés Alexandre Bigot alkotása, aki barna-tojáshéj árnyalatú, növényi ornamentikájú, négyzet alakú kerámialapokkal díszítette mindkét házat.
A 31. sz. homlokzata
A 25. sz. alatti ház
Innen tipikus párizsi boulvarde-okon sétáltam a gyönyörű napsütésben, lefényképeztem a híres Le Coupole bárt. A szecessziós stílusú bár 1927-ben nyílt meg, falfestményeit a Montparnasse művészei készítették.
La Coupole
Az utca túloldalán, majdnem a bárral szemben áll a Notre Dame des Champs templom. Nagyon különleges volt a díszítése, a faragott oltár és a stációk, ráadásul még sohasem voltam olyan templomban, amelynek parkettázva lett volna a padlója. A templom helyén egyébként egy római templom állt, később bencés, majd karmelita apátság lett belőle. A mai templom 1867 és 1876 között épült, építésze Gustave Eiffel volt!
Église Notre Dame des Champs
A templom homlokzata
Az állomás közvetlen közelében, az Avenue de Maine forgatagában, többemeletes házaktól körülvéve, egy igazi oázist találunk, a 21. szám alatt áll a Chemin de Montparnasse, ami tulajdonképpen egy belső udvar, ahonnan vadszőlővel és akáccal befuttatott műtermek, műhelyek és lakások nyílnak, nagyon hangulatos! Az udvar két oldalán álló házak több mint 100 évesek, az 1900-as évek elején épültek, méghozzá az 1900-as világkiállítás bontott anyagából. A bal oldalon áll a Villa Vassilieff, Marie Vassilieff egykori otthona. Az orosz származású művész azért jött Párizsba, hogy Matisse-tól festeni tanuljon, majd 1912-ben itt nyitotta meg saját festőiskoláját, az első világháború alatt pedig olcsó étkezdét működtetett ebben a házban. Megfordult itt az akkori művészeti élet színe-java, költők, írók, festők, zenészek és filozófusok adtak itt egymásnak találkozót: Braque, Matisse, Modigliani, Picasso, Satie, Apollinaire, Cocteau - micsoda névsor!! Az ütött-kopott házakban még mindig működik néhány műhely, be is lehet lesni a nyitott ajtókon vagy az óriási üvegablakokon.
Avenue du Maine 21.
Ezután visszasétáltam az állomásra és mivel már dél volt, úgy döntöttem, másra ma nincs idő, elindulok a reptérre. Jó döntés volt, már a metrójegy megvásárlása is kb. 10 percig tartott, akkora volt a sor. Viszont volt egy nagyon klassz automata is, ha megadtuk a kezdő és a célállomást, megtervezte az útvonalat. Nem sokkal fél egy után értem a Porte Maillot-ra, éppen felújították a teret, mindenütt kábelek, rámpák, éppen aszfaltoztak, nem volt könnyű átküzdeni magam a kongresszusi központ oldalára, ahonnan a reptéri busz indult. Végül elértem a 12.45-öst, ez volt az eredeti terv is.
Ez lesz az útvonal
Háttérben a Défense negyed, középen a Grande Arche
Porte Maillot, kicsit felforgatva
Úton a reptérre
Negyed 3 körül értünk a reptérre, vettem egy currys csirkés óriásszendvicset, aztán becsekkoltam. Úgy tűnt, pontosan indulunk, ez is volt kiírva, de először késett a gép Brüsszelből, ami indult volna velünk Debrecenbe, aztán meg nem kaptunk felszállási engedélyt, így végül majdnem egy órával később, 17.20-kor szálltunk fel. A személyzet nagyon optimista volt, szerintük a nagy részét behozzuk. Hát, ez gyakorlatilag meg is történt, végül 30 perccel szálltunk le később, 19.15-kor. Sajnos, a reptéri busz éppen ekkor indult, és persze nem várt meg bennünket. Szerencsére egy óra múlva jött egy másik, (a sofőr életében először járt ezen a vonalon, kicsit csodálkozott, hogy van itt egy reptér!), így még láttam a Fradi-meccs végét, sajnos kiestünk a BL-ből.
Currys csirke
Megérkeztünk Debrecenbe
Több kép itt.
