Milánó, Monza, Laveno, Crespi d'Adda
2023. május 7-9.
Előkészületek
Még a tavaly nyári olasz utunkról maradt egy kb. 20.000-es összeg a Wizzair-számlámon, amit május elejéig el kellett költeni. Úgy döntöttem, az érettségi szünetet kihasználom egy gyors utazásra, végül megint Olaszország mellett döntöttem, Milánóban foglaltam egy éjszakára szállást, (ugyanabban a hotelben, ahol 10 évvel ezelőtt Timivel laktunk), úgy terveztem, innen kirándulok majd a környékre. Két célom volt, az egyik a Lago Maggiore, erre legutóbb már nem jutott időnk, és egy világörökségi helyszín, Crespi d'Adda, amiről viszont csak nemrég olvastam. Persze, tanulmányoztam a "szakirodalmat" is, vagyis az útikönyveimet, és sok ötletet merítettem a kedvenc blogomról is. Először azt terveztem, hogy Stresa-ba és Arona-ba megyek, de aztán úgy döntöttem, hogy megint Lombardia-kártyát veszek, ez a két város viszont már Piemont-ban van, így inkább Laveno-t néztem ki, a tó jobb partján.
Máj. 6.
Szombaton, miután véget ért a ballagás, becsomagoltam, és este a 20.50-es vonattal elindultam Pestre. Már a csongrádi állomáson figyelmeztetett az állomásfőnök, hogy valószínűleg késni fogunk, mert Monornál gázolás, Nagykőrösön pedig egy felsővezeték-szakadás történt, így Kecskemét és Cegléd között vonatpótló busszal kell majd mennünk. Ezúttal nem izgultam emiatt, hiszen úgyis a reptéren kellett töltenem az éjszakát, minél később érek oda, annál jobb. Végül pontosan érkeztünk Félegyházára, jött a pesti IC is, megkérdeztem a kalauznőt, mit tud, azt mondta, lehet, hogy már kijavították a hibát, mert neki nem mondták, hogy csak Kecskemétig megyünk. Néhány perc múlva viszont mégis bemondták, hogy le kell szállnunk és tényleg busszal megyünk tovább. Végül egy órás késéssel, negyed 1-kor értünk Ferihegyre, innen még átmentem a 200E busszal a reptérre. Éppen elment az utolsó gép, csak reggel ötkor ment a következő, de így is tele volt a reptér, jó néhányan már hálózsákban aludtak a földön. Én is kerestem egy aránylag kényelmes helyet, olvastam és bóbiskoltam reggelig.
Máj. 7.
Reggel 6.30-kor indult a gép, 8 után néhány perccel szálltunk le Milánóban. Pont elértem a reptéri buszt (már előre megvettem rá a jegyet a Terravision-nél), közvetlenül a pályaudvar mellett tett le. Mivel mindkét napra esőt mondott, most pedig sütött a nap, úgy döntöttem, először a Lago Maggiore-hoz megyek, itt volt a legfontosabb a jó idő. Megnéztem a menetrendet, 9.25-kor ment volna egy vonat Laveno-ba, de mire megvettem az automatánál a kétnapos Lombardia-jegyet (27,5 Euro, ebben benne van a milánói tömegközlekedés is), addigra pont lekéstem. 9.40-kor is indult egy másik ugyanide, de ez egy nosztalgiavonat volt, egy magántársaság üzemeltette, így nem volt érvényes rá a jegyem. Így változtattam a terven, inkább a közeli Monza-ba mentem, éppen indult egy vonat, felugrottam rá, és 10 perc múlva már a monza-i állomáson álltam.
Felhők és az Alpok havas csúcsai
Ez már Olaszország!
Mindjárt leszállunk
Monza egy kb. 120.000 fős város Milánótól 15 km-re északra a Lambro folyó partján. Már a rómaiak előtt is jelentős település volt, a longobárdok alatt koronázási székhely, önálló városállam, eleinte Milánó riválisa. Én eddig főleg onnan ismertem, hogy itt rendezik a Forma 1-es olasz nagydíjat, de az út előtt nagyon szép képeket láttam a városról, így úgy gondoltam, megér néhány órát. Hát, kiderült, hogy egy hetet is megért volna: gyönyörű épületek, Velencét idéző folyóparti sétányok, a királyi palota, óriási park, és akkor a versenypályán még nem is voltam! A vasútállomáson láttam egy információs táblát, amely megmutatta a fő nevezetességeket, úgy gondoltam, először besétálok a központba, megnézem a dómot, aztán a folyóparton jövök majd vissza.
Megérkeztem Monza-ba
Először a La Rinascente épületét néztem meg, amiről először azt hittem, elegáns szálloda vagy kaszinó, de kiderült, hogy áruház. Ezután a sétálóutcán elindultam a dóm felé, útközben bementem a Chiesa di Santa Maddalena templomba, amely a 14. században épült, mai formáját a 17. század elején kapta, szerényebb homlokzatához képest dúsan díszített a belső tere, megcsodáltam a freskókat és a falfestményeket.
La Rinascente
Chiesa di Santa Maddalena
Ezután továbbsétáltam a Via Italia-n, és a következő sarkon megcsodáltam a Chiesa di Santa Maria in Strada téglahomlokzatát. A templom 1357-ben épült, eredetileg a ferenceseknek, de néhány év múlva az Ágoston-rendi szerzetesek birtokába került. Homlokzata, amelyet 1870-ben restauráltak, a lombard gótika egyik legszebb példája.
Piac, háttérben a Santa Maria tornya
Chiesa di Santa Maria in Strada
Ezután továbbsétáltam és mivel a háztetők fölött észrevettem a dóm tornyát, jobbra kanyarodtam a főutcáról. A Piazza Duomon meg is láttam a Duomo di San Giovanni Battista jellegzetes, zöld-fehér csíkos homlokzatát. A dómot 595-ben alapította Theodolinda, longobárd királynő és itt őrzik Lombardia vaskoronáját. (Részletes leírás a dómról és több fénykép itt.)
Piazza Duomo
Duomo di San Giovanni Battista
A vaskorona baldachinja
A dóm belső tere
Ezután visszamentem a Via Italia-ra, és az út végén megpillantottam a Palazzo dell' Arengario impozáns épületét. A régi városháza 1293-ban épült, harangtornyát pedig a 14. században emelték. Hosszú ideig ez volt a város közigazgatási székhelye, a nyitott, oszlopokokkal tagolt földszintjén piacot, valamint nyilvános bírósági tárgyalásokat tartottak, a zárt emeleti részen pedig a városi tanács ülései zajlottak. Ottjártamkor éppen egy fúvószenekar koncertezett az épület mellett, kicsit belehallgattam a hangulatos előadásba.
Arengario
A régi városháza déli homlokzata
Az oszlopok között
A harangtorony
A keleti homlokzat
Ezután a Via Vittorio Emanuele II. utcán elindultam a Lambro folyó irányába, és az utca végén a Ponte dei Leoni-hoz, vagyis az Oroszlános hídhoz értem. Gyönyörű volt a kilátás a hídról a színes házakra, el is határoztam, hogy a folyóparti sétányon megyek tovább. Olyan volt, mintha Velencében sétálgatnék, a sétányok mentén padok, kis parkok, teraszos éttermek, rengeteg virág, szépen restaurált színes, régi házak, alig győztem fényképezni!
Ponte dei Leoni
Miután kigyönyörködtem magam a folyóban, visszamentem a főutcára, lefényképeztem Garibaldi szobrát, az Arengario harangtornyát a másik irányból, majd a Via Carlo Roberto-n elindultam a Villa Reale felé. Útközben megcsodáltam a Chiesa di San Pietro Martire 13. században emelt épületét (és a bejárata feletti, galambokat ábrázoló mozaikot), majd a Piazza Carrobiolo-n a Teatro Villoresi és a Chiesa e Convento di Santa Maria al Carrobiolo temolom épületét.
Garibaldi szobra
Az Arengario tornya északról
Via Carlo Roberto
Chiesa di San Pietro Martire
A templom bejárata
Étterem a templom melletti téren
Piazza Carrobiolo, szemben a Chiesa di Santa Maria, jobbra a színház
Az utca végén elértem a park kezdetéhez, a körforgalomban Vittorio Emanuele II. szobra fogadott. A parkban pizzafesztivált (!) tartottak, éppen üzemelték be a pizzasütő kemencéket. A parkot egy forgalmas út keresztezte, de a gyalogosforgalmat egy aluljárón bonyolították le.
Parco Pubblico
Pizzasütő kemencék
Aluljáró
Ahogy feljöttem az aluljáróból, már meg is pillantottam a fák között a Villa Reale impozáns homlokzatát. (Részletes beszámoló a palotáról és több fénykép itt.)
A palota déli homlokzata
A kastélypark
Nyugati homlokzat, főbejárat
Rózsakert és pálmaház
A rózsakertben
Háttérben a palota
Ezután a park melletti Viale Regina Margherita-n visszasétáltam a központba, majd a vasútállomáshoz. Persze, megint a folyóparti sétányt választottam, hogy újra megcsodáljam a vízben tükröződó színes házakat.
Visszavonatoztam Milánóba, majd onnan Gallarate-ban átszállva a Lago Maggiore partján fekvő kb. 8600 lakosú kisvárosba, Lavenoba. A település már a rómaiak idején is lakott volt, neve állítólag Labienus római hadvezér nevéből ered, aki a közelben vívott csatát a gallokkal. A középkorban főleg halászok lakták, a terület a Visconti és a Borromeo családok birtoka volt. A mai városka főleg a turizmusból él, a tő egyik fontos közlekedési csomópontja, a szemközti Verbania-val a tó egyetlen autószállító kompja köti össze.
Három óra előtt szálltam ki a Laveno-Mombello vasútállomáson, majd lesétáltam a tóhoz. Itt is van egy vasúti megálló, Como-hoz hasonlóan a vonatok orra szinte beleér a vízbe. Viszontláttam a reggel már látott nosztalgiavonatot, ez volt az, amire Milánóban nem volt jó a jegyem.
A Lago Maggiore egyébként Olaszország második legnagyobb tava, összesen 65 km hosszan nyújtózik a svájci Ticino kantontól észak-déli irányba, Lombardiáig. A leghíresebb üdülőhelyek (pl. Stresa) a jobb parton, Piemont tartományban találhatók. A tó környéke egykor a Borromeo-család birtoka volt.
Kilátás a laveno-i állomásról a Sasso del Ferro-ra
Gőzmozdony
Régi és új
Laveno-Mombello Nord állomás és a tó
Lago Maggiore
Kompkikötő
Laveno
Kikötő
Kilátás a tóra a kikötőből
Strand
Assissi Szent Ferenc szobra a parton
Ahogy a parton sétáltam és a tavat, meg a túlparti hegyeket csodáltam, észrevettem, hogy az egyik kis utcában egy hangulatos termelői piac van, gondoltam, körbejárom. Főleg helyi terményeket, sajtokat, kolbászokat, mézet, húsfélét, gyümölcsöt árultak. Az egyik árus kocsiján észrevettem, hogy egy olyan város neve szerepelt, ami Crespi d'Adda közelében van. Szerencsére az árus elég jól beszélt angolul, megkérdeztem, tényleg oda való-e, aztán elmeséltem, hogy el akarok menni megnézni a várost, teljesen meghatódott, hogy milyen messziről eljöttem ezért. Elmagyarázta, hogy jutok el oda Milánóból, két jó tippet is adott. Hálából vettem tőle mozarellát és hagymás ízesítésű ricottát, ő pedig adott ajándékba egy üveg mandarinos joghurtot. Miután elbúcsúztunk, felsétáltam a felvonó alsó állomásához, útközben megnéztem a Chiesa dei Santi Filippo e Giacomo templomot, amely a 14. századból származik. (Részletes leírás és több kép a templomról itt.)
Jobbra a sajtárus kocsija
Chiesa dei Santi Filippo e Giacomo
A templom belső tere
Ezután végre felértem a felvonó alsó állomásához. Kiderült, hogy a Lombardia-jegyem sajnos erre nem érvényes, így megvettem a 12 eurós jegyet és már indultam is fel. A felvonó tulajdonképpen olyan, mintha egy nagy vödörbe szállnánk be, vannak nyitott és zárt változatok is, én persze a nyitottat választottam. Egy pasas kézzel megállította, gyorsan beugrottam (nem volt egyszerű), aztán menet közben kívülről rám zárta a reteszt, és már lódultunk is felfelé. Az első néhány percben meg sem mertem moccani, féltem, hogy megbillen a "vödör", de aztán felbátorodtam, és már fényképezni is mertem. Gyönyörű volt a kilátás, ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a hegyre, egyre többet láttam a tóból, a túlpart ködbe vesző hegyeiből és az alattam lévő város egyre kisebbé váló házaiból.
A felvonó alsó állomása
Megérkeztem!
Sasso del Ferro
Kilátás fentről
Ricotta, mozzarella és joghurt
A felvonó és a tó
Indulok lefelé!
Középen a dóm
Miután leértem, elhatároztam, hogy megnézem a Chiesa di Sant'Ambrogio-t. A modern kialakítású templomot 1940-ben szentelték fel, de csak a 60-as években készült el teljesen. (Részletes leírás és több kép itt.)
Focipálya a templom mellett
Chiesa de Sant'Ambrogio
Kilátás a templom előtt, pálmával
Hegyi beszéd
Miután megnéztem a templomot, visszasétáltam a partra és onnan a vasútállomásra. A hatórás vonattal visszamentem Milánóba.
A templomtérről levezető lépcső
Halárus boltja a kikötőben
Vasútállomás
Fél 8-kor érkeztem a Porta Garibaldi állomásra. Mivel a térképen úgy tűnt, nagyon közel van ide az egyik olyan látványosság, amit mindenképpen meg akartam nézni Milánóban (a Bosco Verticale, vagyis a függőleges erdő), ezért úgy döntöttem, még nem megyek haza a szállodába, hanem előbb megkeresem ezeket a különös, fákkal, bokrokkal, növényekkel beépített toronyházakat. Ahogy kijöttem az állomás épületéből, bal kéz felől már látszottak is a zöld épületek. De először felmentem a Piazza Gae Aulentire, erre a különleges, az utcaszint felett 6 méterre található térre, amelyet 2009 és 2011 között építettek, és egy híres olasz építészről, Gae Aulentiről neveztek el, aki a Pompidou központot és az Orsay múzeumot tervezte Párizsban. A teret modern felhőkarcolók fogják közre, középen különleges szökőkutak, éttermek és üzletek, rengeteg fiatal korzózott vagy üldögélt a padokon. (Nyáron állítólag csak itt lehet elviselni a hőséget, mert itt mindig mozog a levegő.)
Itt vannak a zöld épületek!
Felhőkarcolók az állomással szemben
Piazza Gae Aulenti
Ezután elindultam lefelé egy szépen gondozott, nemrég kialakított parkon át, amelyben botanikus kert, kutyafuttató és persze rengeteg sétány, pad is a pihenést szolgálta. Gondolom, hogy a közeli toronyházak üveg- és betonfelületeit akarták ezzel a sok zölddel lágyítani. A Via Gaetano de Castillia-n aztán végre ott álltam a Bosco Verticale előtt. A 2009 és 2014 között épített 111 és 76 méter magas épületek erkélyeit és teraszait több mint 700 fa díszíti, így messziről tényleg úgy néznek ki, mintha különleges, hasáb alakú fák lennének. Közelebb érve persze már látszik, hogy ezek teljesen normális lakóépületek, de minden talpalatnyi helyet kihasználtak, és fákat ültettek rá.
Felhőkarcolók
Bosco Verticale
Fűvészkert
Az egyik ház földszintje, az üvegen a Piazza Gae Aulenti felhőkarcolói
Park és felhőkarcolók
Mivel lassan kezdett lemenni a nap, megkerestem a közeli Isola metrómegállót és hazamentem a szállodába. Ugyanabban a Hotel del Sud-ben szálltam meg a Corso Lodi-n, ahol Timivel 10 éve, de alig találtam meg, mert a homlokzatát éppen felújították, így nem is tudtam lefényképezni a bejáratot. A recepciós alig találta a foglalásomat, sőt, tulajdonképpen nem is találta meg, így végül az egyágyas szoba helyett egy kétágyasat kaptam, ami nem is lett volna baj, de borzasztó cigiszag volt bent, így alvás előtt még kiszellőztettem. (Az erkélyajtó mellett felirat figyelmeztetett, hogy lehetőleg ne menjek ki, ez valóban veszélyes lett volna, mivel a munkálatok miatt hiányzott a korlát.)
A szobám
Ápr. 8.
Reggel kijelentkeztem a szállodából és a tegnapi sajtárus instrukcióit követve a Lampugnano buszállomásra metróztam. Innen indult a busz Bergamoba, 9-kor és 9.15-kor is, de sajnos egyik sem jött, pedig ott állt a busz velünk szemben. Senki sem izgult, (Olaszországban ez megszokott), végül fél 10-kor előcammogott két sofőr, kávéval a kezükben, és végre elindultunk. Sajnos, végig autópályán mentünk, ráadásul óriási dugó volt, így nem sokat láttam a tájból. Ráadásul az egyik pihenőhelyen szólt a sofőr, hogy ő nem megy tovább, szálljunk át a másik buszra. Megtettük.
Lampugnano, buszállomás
Majd jön ...
10.20-kor szálltam le a Trezzo A4 megállóban (az A4 az autópálya neve, ez jelzi, hogy a busz nem megy be a városba, csak a pihenőn áll meg.) Besétáltam a városba, szép, kertvárosi utcákon keresztül. Trezzo sull' Alda egy kb. 12.000 lakosú kisváros, neve állítólag a kelta trecc (hegyfok) szóból származik, mert a település ősi magja egy sziklán jött létre, amely éles kanyarra kényszerítette az Adda folyót.
Elmentem a Santa Maria Assunta templom előtt, úgy láttam, éppen temetés van, így nem akartam bemenni. Vele szemben áll a Santa Maria e Navaro templom romja, úgy láttam, már nem használják, a térképen is az ex szócska szerepel a neve előtt. A templom egyébként 1520-ban épült és nagyon szép a harangtornya.
Trezzo A4
Trezzo sull' Alda
Santa Maria Assunta
A templom főhomlokzata
Ex Chiesa SS Maria e Nazaro
A két templom között élesen kanyarodott az út lefelé, a folyó felé, a megkérdezett helyiek szerint erre kellett mennem Crespi felé, ami a folyó túloldalán várt. Bal kéz felé láttam egy lépcsőt lefelé, de nem mertem arra menni, nem tudtam pontosan, hová vezet, így inkább az utat követtem. Később kiderült, ez hiba volt, lerövidíthettem volna az utat, így viszont kerültem egy nagyot. (Visszafelé már tanultam a hibából, és a lépcsőn kapaszkodtam fel.) A folyó mellett, egy kőfal tövében vezetett az út (tulajdonképpen egy sportpályát kerültünk meg), az út jobb oldalán egy templom és a karmelita kolostor épülete tűnt fel. (Részletes leírás a templomról és több kép itt.)
A templom a folyó felől
Jobbra, a kőfal mögött az Adda folyó, szemben a karmelita kolostor épületének teteje
A kolostor bejárata
A kolostor kertje, jobbra a Crespi kastély tornya
Az út lefelé a kolostor épülete mellett
Santuario Divina Maternita
Miután megnéztem a templomot és a kolostort, átkeltem a kicsit bonyolult hídrendszeren, (középen a folyó, két oldalon egy-egy csatorna, a bal parton pedig egy erőmű), és egy folyóparti sétányon (de jót lehetne itt biciklizni!!) elsétáltam a néhány száz méterre lévő Crespibe. Már a hídról látszottak a keskeny gyárkémények és a gyár mellett álló kastély tornya.
Az Adda folyó csatornája a templommal
Az Adda folyó
A templom a hídról
A bal oldali csatorna, háttérben a kastély tornya és a gyár kéményei
Sétány Crespibe
Folyópart
Az út vége a kastéllyal
Amikor a kastély kerítéséhez értem, egy tábla mutatta, merre találom az információs központot. Néhány lakóház (először azt hittem, ezek azok a bizonyos házak, de nem) között egy tágas térre értem, ahol egy domboldalon egy templom és egy nagy épület (később kiderült, hogy korábban iskolaként működött) fogadott, ez utóbbiban volt az információs központ. Itt vettem egy könyvet, ehhez tartozott egy térkép, ez alapján bejártam a lakótelepet, megnéztem a villákat és a gyárat (persze csak kívülről).
(Részletes információ és több kép a világörökségi helyszínről itt.)
Ez már a gyár!
Chiesa di Crespi d'Adda
Információs központ
Kiállítás
A munkások házai
Villa a vezetőknek
Háttérben a gyár
Egyforma gyárépületek
A gyár főbejárata
Irodaépületek
Balra a gyár, jobbra a lakótelep
Háttérben a kastély
Miután megnéztem mindent, elindultam vissza a már ismerős úton, végig a folyó mentén, aztán át a hídon, el a templom előtt, fel a lépcsőn (ezúttal nem kerültem!) és már újra Trezzo-ban voltam. Mielőtt visszamentem volna az autópályán lévő buszmegállóba, észrevettem, hogy egy buszmegállóba éppen beállt egy busz, ami egy olyan faluba vitt, aminek a nevére emlékeztem a milánói metrótérképről. Gondoltam, ha már úgyis mindenre jó a jegyem, akkor inkább ezzel megyek, így legalább többet látok a tájból, mint az autópályán. Így is lett, gyönyörű kis falvakon keresztül kanyarogtunk a busszal, majd Gessate-ban átszálltam a metróra, de szerencsére ez is sokáig a felszín felett zakatolt, csak a belváros szélén ment le a föld alá.
Újra a sétányon
Híd az erőműnél
Utolsó pillantás Crespire
Jobbra a templom
A rövidebb út, fel a lépcsőn
Gessate, busz- és metróállomás
Kettő után értem Milánóba, úgy gondoltam, ezt a délutánt már a városban töltöm. Milánó 1,3 millió lakosával Észak-Olaszország legnagyobb és Olaszország második legnagyobb városa, Lombardia régió székhelye, az ország legnagyobb ipari központja. Az első települést a kelták alapították itt Mediolanum néven, majd a rómaiak foglalták el. A 15. században a Visconti- és a Sforza-családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebb reneszánsz központjává vált. A napóleoni háborúk után a Habsburgok uralma alatt állt, majd az egyesült Olasz Királyság része lett. Hírnevét ma a divatházainak, operaházának és Leonardo Utolsó vacsorájának köszönheti.
A metróból egyenesen a következő célomnál, a Sant' Ambrogio bazilika metrómegállójában jöttem fel a felszínre. Megnéztem a háromhajós bazilikát, a kriptát, sőt még a kincstárba is váltottam jegyet, főleg, mert innen lehetett megközelíteni azt a kis kápolnát, amelynek a mennyezetét gyönyörű, aranyszínű mozaik díszítette. (Részletes leírás és több kép itt.)
Basilica Sant' Ambrogio
A templom belső tere
A kripta
Szent Ambrus ereklyéi
A San Vittore in Ciel d'Oro kápolna mennyezete
A kincstár
A harangtoronnyal
Miután kigyönyörködtem magam a bazilikában, végigsétáltam a Piazza Sant' Ambrogio-n, a bal oldalon gyönyörű házak, (szép belső udvarral) középen árnyas sétány padokkal, ezután pedig észrevettem a Katolikus Egyetem impozáns bejáratát. Megkérdeztem a bejáratnál álló biztonsági őröket, bemehetek-e néhány képet készíteni, megengedték. Gyönyörű volt az épület, de a legszebbek a köztük lévő napsütötte belső udvarok voltak, szobrokkal, szépen nyírt gyeppel, árnyas fákkal. A diákok az árkádok alatt hűsöltek, beszélgettek, éppen szünet volt, így benéztem néhány tanterembe is. A régi, patinás épületben hipermodern előadótermeket láttam, hófehér falakkal, sok üveggel.
Piazza Sant' Ambrogio
Díszes kapu
Belső udvar
Az egyetem bejárata
Modern előadóterem
Ezután visszamentem a metróhoz és egyenesen a dóm előtt jöttem fel újra a felszínre. Ahhoz képest, hogy hétfő délután volt, tele volt a tér turistákkal (és galambokkal), alig tudtam néhány képet készíteni a gyönyörű, csipkés tornyú dómról. Mivel 10 éve már alaposan megismertük a dómot (még a tetejére is felmentünk!), így most csak kívülről csodáltam meg, és inkább a tér további épületeire koncentráltam. Például a Palazzo Reale-ra, vagyis a Királyi palotára, amely mai (klasszicista) formáját 1778-ban nyerte el, amikor Habsburg Ferdinánd székhelye lett. Korábban egy 1138-ból származó bírósági épület állt a helyén, amely a Visconti-család birtokába került, akik lebontották és palotát építettek a helyére, de ennek egy részét a dóm építésekor lebontották. Mivel a Sforza-család a Castello Sfozesco-t használta, az épület egy időre elvesztette jelentőségét. Jelenleg a dóm múzeuma működik benne.
Duomo di Milano
Palazzo Reale
Ezután végigsétáltam a Galleria Vittorio Emanuele II. árkádjai alatt, amelyet 1877-ben adtak át, tervezője, Guiseppe Mengoni az átadás előtt nem sokkal lezuhant az egyik állványról és szörnyethalt. A galériát "Milánó szalonjának" is nevezik, gyönyörű mozaikpadlóján sétálva, az üveg és fém tetőzetben gyönyörködve a város legelegánsabb üzleteibe térhetünk be és a legdrágább éttermekben vacsorázhatunk.
A galéria bejárat a Piazza Duomo felől
Galeria Vittorio Emanuele II.
Kilátás a Piazza della Scala-ra
Kirakat
Ezután a Piazza della Scala-n megcsodáltam a Teatro alla Scala 1778-ban átadott neoklasszicista stílusú épületét, amelyben sokáig Európa legnagyobb színpada is helyett kapott. Mária Terézia rendelte el az építését, miután az addigi színház (amely a Palazzo Reale-ban volt) egy tűzvészben elpusztult. Átadásakor Olaszország második legnagyobb színháza volt, (a nápolyi San Carlo után), a megnyitó előadást 3500-an látták. A nevét onnan kapta, hogy helyén egykor egy Santa Maria della Scala nevű templom állt, amelyet Beatrice Regina della Scala, egy Visconti-gróf felesége építtetett a 11. században. A Piazza della Scala közepén Leonardo szobra áll, mögötte pedig (az operaházzal szemben) a Palazzo Marino 1553-ban emelt épülete, amely most az Önkormányzat hivatalainak ad helyet.
Teatro alla Scala
Leonardo szobra
Palazzo Marino
Ezután a Cadorna állomásra metróztam, az állomás előtt egy színes (a mi Bélcsavarodásunkra emlékeztető) installáció fogadott, ami miatt korábban nem vettem meg egy képeslapot, de úgy látszik, mégsem menekülhettem előle. Innen néhány száz méterre emelkedik a Castello Sforzesco, amelyet szintén láttunk már 10 éve, de most újra megnéztem. Körbejártam a magas falakat, bejártam a díszudvarokat, és sétáltam a Parco Sempione-ban. (Részletes leírás és több kép itt.)
Cadorna állomás
A háttérben a Castello Sfozesco
A vár fala
Piazza Castello
A vár főbejárata
A vár belső udvara
Corte Ducale
Parco Sempione
Ezután kirándulásom utolsó állomása következett, amely egyben a kedvenc helyem is Milánóban, a Navigli. Ez tulajdonképpen egy csatornahálózat, amely egykor többféle célt szolgált: A legrégebbit, a Naviglio Grande-t 1152-ben kezdték építeni, azzal a céllal, hogy védőárkot húzzanak Milánó köré. Később újabb csatornák épültek (az egyiket maga Leonardo tervezte!), amelyeket védelemre, áruszállításra, hajózásra és öntözésre használtak. (A dóm építésekor is vízi úton szállították ide a márványt a Lago Maggiore-tól.) A csatornarendszer teljes hossza egykor 160 km volt, mára ebből két csatorna maradt meg, a Naviglio Grande és a Naviglio Pavese, a 20. század elején a többit betemették, de még 1979-ben is folyt kereskedelmi tevékenység a megmaradt csatornákon. Mára azonban új életre kelt a környék, éttermek, kávézók, műtermek, divattervezők üzletei nyíltak ezen a ma már nyüzsgő és divatos helyen.
A Corso Genova-n keresztül először a Darsena-hoz értem, végigsétáltam az északi parton, végig mindenütt horgászok és beszélgető, olvasó emberek ültek, közben a bárokból szólt a zene, jó volt a hangulat. Elsétáltam egészen a Porta Ticinese-ig, ott megkerültem a csatornát, és a másik parton elsétáltam a Naviglio Pavese és a Naviglio Grande mellett. Nagy élet volt a parton, rengeteg ember sétálgatott, még többen ültek az éttermek elé kitett asztaloknál. Végül visszamentem a Darsena partjára, ott még voltak üres padok, megvacsoráztam és olvastam egészen sötétedésig. Akkor újra visszamentem a Naviglio Grande-hoz, lefényképeztem a kivilágított éttermeket. Az egyik villamosmegállóban felfedeztem, hogy a 9-es villamos éppen a Centrale vasútállomásra megy, nekem pedig onnan indult a buszom a reptérre, így felszálltam. Végigzötykölődtünk Milánó utcáin, majdnem egy óra volt az út, de így is hamarabb értem az állomásra. Megkérdeztem a Terravision munkatársát, (a buszok indulása előtt egy összecsukható pultra pakolt ki mindig, ott ellenőrízte a jegyeket), mehetek-e egy korábbi busszal, bár nem arra szól a jegyem, beleegyezett. Így negyed 12-kor már kint voltam a reptéren, itt is ugyanaz volt a helyzet, mint Pesten, sokan már hálózsákba csavarva aludtak. Már 10 éve is megállapítottuk Timivel, hogy elég kényelmetlenek itt a székek, hát, nem sokat javult a helyzet.
Darsena, az egykori kikötő
A Naviglio Pavese eleje
Balra a Porta Ticinese
Porta Ticinese
Naviglio Pavese
Tömeg a Naviglio Grande bal partján
Naviglio Grande
Éttermek a Naviglio Grande mentén
Darsena
Kacsaetetés
Megy le a nap
Esteledik
A kivilágított Naviglio Grande
Utolsó szelfi
Megérkeztem a reptérre
Ápr. 9.
Reggelig olvastam és bóbiskoltam felváltva, 8.20-kor felszálltunk, a gépen aludtam egy jó órát, mire felébredtem, már Budapest felett jártunk. Gyönyörű volt a kilátás, elrepültünk a Margit-sziget és az Országház felett, és 10 óra előtt már landoltunk is Ferihegyen. Sajnos, a 200E busz csak 7 perc múlva jött, így pont lekéstem volna a vonatot, inkább visszamentem a terminálba, bevásároltam a Spar-ban, megreggeliztem, és csak a következő vonathoz mentem ki. Közben megvettem a jegyem a 12.10-es vonatra (ennek volt csak csatlakozása Félegyházán), de úgy gondoltam, elmegyek az egy órával korábbi vonattal és majd Félegyházán várok egy órát. Kiderült, hogy ez hiba volt, a kalauz szerint így érvénytelen a jegyem (a jegyen feltűntetett időpont után még egy hétig érvényes, de előtte egyetlen perccel sem!), így újra megvetette velem, bár a büntetést elengedte (ő is úgy érezte, az már túlzás lenne, hiszen volt jegyem!) A csongrádi vonat kalauza szerint a kolléganője kicsit szigorú volt, szerinte nem kellett volna megbüntetnie. Fél 3-ra hazaértem, előtte még egy kicsit bicikliztem is, már hiányzott.
Felhők fölött
Margit-sziget
Budapest madártávlatból
Források:
Több kép az utazásról: Utazások 2023: Milánó (editutazasokblog2023.blogspot.com)
